Hétvége, 1982 (4. évfolyam, 107-157. szám)

1982-01-07 / 107. szám

CSALÁD - GYERMEK - HÁZTARTÁS__________________ Fűtés és egészség A lakások és a munkahelyek fűtésekor mindig olyan „mikroklíma” megteremtésére törekszünk, amely az embernek jó közérzetet, úgynevezett ,„kamiomtérzést” biztosít. Ehhez szükség van megfelelő hőmérsékletre, többé­­kevésbé egyenletes hőelosztásra, kellő nedvességtartalomra, az égési termékek maradéktalan elvezetésére és a levegő rendszeres cserélődésére, a szellőztetésre. Hogy egy helyiséget milyen hőmérsékletre célszerű „felfűteni”, az elsősorban rendeltetésétől függ. A szokvá­nyosan öltözött, nyugodtan ülő ember például általában 20—22 C° között érzi jól magát, ez jelenti számára a „kom­fortzónát”. A lakószobák, irodák, hivatali helyiségek hő­mérsékletét tehát ennek megfelelően kell beállítani. Ahol a dolgozók megerőltető fizikai munkát végeznek, ilyen hő­mérsékleten már erősen kimelegszenek, megizzadnak. Az izommozgás ugyanis — az intenzitástól függő mértékben — fokozza az anyagcserét, növeli a szervezet hőtermelését. Műhelyben ezért 12—TB C° közötti hőmérséklet látszik ide­álisnak. A fürdőszobákban és a zuhanyozókban kb. 24 C°­­nak kell lenni ahhoz, hogy az ott­­tartózkodók ne fázzanak. A hideg környezet szerepe a különböző hűléses beteg­ségek kialakulásában általánosan ismert. A túlfűtés káros egészségi hatásaival azonban már sokkal kevesebben van­nak tisztában. Annyit mindannyian észreveszünk, hogy nagy melegben könnyen elbágyadunk, elálmosodunk, csök­ken a figyelmünk. Ez hátrányosan befolyásolja az ember tevékenységét, sőt, bizonyos munkakörökben veszélyes is lehet. Amikor pedig kimelegedve, megizzadva kilépünk a szabadba vagy hűvösebb, huzatosabb helyen — folyosón, lépcsőházban — megyünk keresztül, akkor nem tudunk azonnal alkalmazkodni, és így könnyen megfázhatunk. A fentiek alapján érthető az is, miért fontos az egyen­letes hőelosztás. A lakószoba fűtése például akkor igazán jó, ha egyes pontjai között a hőkülönbség nem több m mntot 2—4 C°, a hőm­énsékl­et napi ingadozása pe­dig nem haladja meg a 3—­5 C°-ot. Az említett követel­ményeknek az etázs-, a központi és a távfűtés felel meg legjobban. A gázkályhák is jól szabályozhatók, helyes üze­meltetéssel ezek is eléggé egyenletes hőelosztást biztosíta­nak. Cserépkályhával már jóval nehezebb úgy fűteni, hogy a hőmérséklet — a meteorológiai tényezőktől függetlenül — folyamatosan megfeleljen a „komfortklíma” követelmé­nyeinek. A térbeli hőelosztás is kevésbé egyenletes, azaz a kályha körül mindig jóval­­melegebb van, mint a szoba távolabbi sarkában. Kedvező viszont, hogy a cserép hosszú időn át képes tárolni a hőt. Jól kezelt cserépkályhával ezért a hőmérséklet nagyobb napi­­ingadozással elkerülhe­tők. A vaskályha igen gyorsan felmelegszik, de gyakorla­tilag csak addig ad meleget, amíg a fűtőanyag ég. Ál­landó tartózkodásra szolgáló helyiségek, lakások fűtésében ezért ma már egyre inkább háttérbe szorul. A jó közérzeteit biztosító imi­lkroklíimához feltétlenül hozzátartozik a levegő kellő nedvességtartalma. Ott, ahol a fűtőtest felületi­ hőmérséklete 80 C° fölé emelkedik, a légtérben állandóan jelen levő por pörkölődik, ezért a le­vegő kiszáradt. Ilyenkor gyakori a száj- és torokszáraz­ság, a köhögési inger és a szomjúságérzés. Ez elsősorban a gőzzel üzemelő központi, illetve távfűtés esetén jelentke­zik. Egyszerűen, kevés víz folyamatos párologtatásával le­het rajta segíteni, akár úgy, hogy egy tájiba vizet teszünk a fűtőtestre. Etázs-, központi és távfűtési káros égési termékekkel gyakorlatilag nem kell számolni. A kályhák használatakor viszont nagyon lényeges, hogy megfelelő huzatuk legyen, ami biztosítja az égési termékek maradéktalan elvezeté­sét. Ennek érdekében a kéményt évente, a kályhát pedig — a tüzelőanyagtól függően — megadott időközönként tisz­títani kell. Ugyanilyen fontos az előírásoknak megfelelő kezelés, a helyes tüzelési technika. Az olaj- és a gázkály­­hákat minden fűtési idény előtt célszerű szakemberrel meg­vizsgáltatni. A zárt, fűtött helyiségekben előbb-utóbb kedvezőtlenül megváltozik a levegő összetétele. Csökken az oxigén- és emelkedik a széndioxid-tartalom, az emberek bő­réből, ruhájából, valamint a használati eszközökről külön­böző szennyező anyagok kerülnek a légtérbe. A levegő kellő felfrissüléséről az ablakok időnkénti szélesre tárásá­val gondoskodunk. Télen a külső és a belső hőmérséklet között meglehetősen nagy a különbség, ezért a szükséges légcseréhez ilyenkor néhány perces szellőztetés is elegendő. ILLEMTAN AZ ÉTKEZÉS Egyik kedves követelménye a családi étkezésnek, hogy lehetőleg együtt legyen a család minden tagja. Ha erre valamilyen okból nincs mód, a később hazaérkező családtag ne találja az asztalon az ebéd „romjait”, a szennyes edénye­ket, hanem őt is tiszta terítővel letakart, megterített asztal várja haza, amely az otthon nyugalmas, semmivel sem he­lyettesíthető hangulatát árasztja. Étkezés alatt ne vitatkozzanak a családtagok, s a gye­reket se szidjuk meg étkezés előtt valamilyen csínytevésért, vagy rossz iskolai jegyért. Hagyjuk későbbre. Az étkezés idejére időzített viták, veszekedések nemcsak az étvágyat, hanem az emésztést is kedvezőtlenül befolyásolják. Ma már egyre kevesebb családban uralkodik az a szo­kás, hogy étkezés előtt jó étvágyat kívánnak egymásnak az­ asztalnál ülők. Pedig a jó étvágy kivonás mintegy bevezeti az étkezés „szertartását”. Ne hagyjuk el ezt a régi szép szo­kást. Ugyanúgy ápolandó az a szokás is, hogy étkezés után egymás egészségére kívánják az ebédet. Milyen szépen hang­zik az is, ha a családtagok az édesanyának megköszönik az ebédet, hiszen az elkészítésével ő fáradt. Az asztalnál (és egyébként is) a családtagok között ural­kodó hangnem legyen udvarias, készséges. Ne hanyagoljuk el azt a két szót kérem és köszönöm. Például, ha valakitől kérjük a kenyeret és odanyújtja. A kultúrált étkezés szabá­lyai közé tartozik az is, hogy a gyermekeknek ne kínáljunk alkoholos italt (sört se), feketekávé fogyasztására se szoktas­suk őket. A gyermekek itala legyen: kristályvíz, üdítő, li­monádé, gyümölcslé, paradicsomlé, gyümölcsös tejturmix — de nagyszerű ital a tiszta víz is! Ne csámcsogjon senki az asztalnál, ne szürcsölje a le­vest, ne beszéljen tele szájjal, ne rágja le a csontról a húst úgy, mint az ősember. Azért van kés és villa, hogy hasz­náljuk, és a gyermeket is erre tanítsuk. Ne nyúljunk kézzel a tálba, legyen a hús, a köret és a saláta mellett tálalókanál, és azzal vegyünk ki, nem saját evőeszközzel. Ez nemcsak kulturált étkezési, hanem egészségügyi szabály is! A háziasszony akkor se adja a leveses tányérba a sül­tet, ha a mosogatást akarja megtakarítani. Inkább vonja be a mosogatás munkájába a családtagokat is. Ha az étkezés be­fejeződött, ne ugráljon fel mindenki az asztaltól, és rohan­jon, amerre lát, hanem néhány mondatot még váltson a család, ami ízlett, dicsérjék meg a háziasszonynak. Ne hagy­juk az asztalon a szennyes edényeket, hogy majd „valaki” úgyis elrámoja, ha tetszik, ha nem. Fogja meg a család minden tagja az asztalon lévő holmikat, és saját kezűleg szállítsa ki a­ konyhába.­ ­

Next