Hétvége, 1984 (6. évfolyam, 209-259. szám)

1984-05-10 / 226. szám

ŰRHAJÓZÁS Mentőszolgálat a világűrben Az űrrepülés XI. vállalkozása után Az amerikai Goddard Űrrepülési Központ szakemberei már a Challenger februári útjának (STS—10) befejezésekor foglalkoztak a gondolattal, meg lehet-e menteni a világ­űrbe „elkalandozott” mesterséges holdakat. Valójában két műholdról volt szó: az indonéziai Palapa—B2 és az ame­rikai Westar—6 jelzésűről. Az űrrepülőgépből való kihelye­zésük után ugyanis egyikük sem jutott el a kijelölt pá­lyára. Most, hogy az űrrepülőgép áprilisi vállalkozásakor (STS—11) sikerült egy mesterséges holdat, a Solar Maxot nemcsak „elcsípni” a Föld körüli pályán, hanem egy ha­talmas mechanikai karral beemelni a Challenger rakodó­terébe, majd a javítás után ismét kihelyezni az eredeti pályára, egy régi­, sokaknak fantasztikusnak hitt elképzelés valóság lett. A meghibásodott mesterséges égitestek meg­javíthatók a Föld körüli pályán! Robert Nelson, James van Hoften és Teddy Hart bra­vúrja után a mesterséges holdak tervezői kétségtelenül szem előtt fogják tartani, hogy ezeket a világűrben ke­ringő drága műszereket úgy építsék, hogy javításuk, kime­rült telepeik feltöltése minél egyszerűbb legyen. Ne kell­jen a Föld körüli pályán sok csavarral bíbelődni vagy drótokat forrasztani. (A Solar Max tudományos műhold már úgynevezett építőkocka-elv alapján készült, ami azt jelenti, hogy szerkezeti egységekből állították össze.) A műholdak javításának­­lehetősége nemcsak meghosz­­szabbítja élettartamukat, hanem hatalmas megtakarítást is jelent. Bizonyítja ezt a Solar Max legutóbbi javítása. Ezt a mesterséges holdat 1980-ban lőtték fel azzal a fel­adattal, hogy adatokat szolgáltasson a Nap tevékenysé­géről, elsősorban arról, hogy az úgynevezett protuberan­ciák, kitörések mennyire befolyásolják a Föld időjárását. Noha működését több évre tervezték, a Solar Max néhány hónap múlva meghibásodott, hasznavehetetlenné vált, pedig építése hatalmas összeget emésztett fel. A világ legdrágább javítása igaz, a műhold mostani javítását a világ legdrágább javításának mondják, de senki sem vonja kétségbe, hogy kifizetődő volt. A javítási költségek ugyan meghaladták a 40 millió dollárt, de ha számításba vesszük, hogy ezzel mégiscsak 200 millió dollárt megtakarítottak, kézenfekvő, hogy a műveletet érdemes volt végrehajtani... A Westar—6 hírközvetítő műholdat 105 millió dollárra biztosították egy angliai és egy amerikai intézetnél. Maga a mesterséges hold 75 millió dollárba kerül, a töb­bi 30 mil­lió az egyéb költségekre jutott: a szállításra és arra, hogy a Challenger felvitte a 300 kilométer magas Föld körüli pályára. Innen aztán a műholdnak a „maga erejéből”, vagyis rakétáinak segítségével kell feljutnia a számára ki­jelölt pályára ... A Palapának és a Westarnak, mivel telekommuniká­ciós mesterséges holdak, úgynevezett geostacionárius, a Földtől 36 000 kilométer magas pályára kellett volna állnia, ahol a műhold a Földről nézve egy helyben áll, mivel a bolygónkkal egyenlő sebességgel kering. De sem a Palapa, sem a Westar nem jutott el oda. A szakértők szerint gyúj­tómotorjaikban volt a hiba. Műholdindítás az űrrepülőgépből A dolog most már végképp tisztázódott. A műholdak „elkalandozásáért” a Challenger személyzete nem hibáztat­ható. Mielőtt útjukra bocsátották volna, szabályosan meg­pörgették őket a gép rakodóterében, majd a műholdakat külön-külön, meghatározott időben, egy rugós szerkezet kivetette a Föld körüli pályára. Amikor aztán az űrre­pülőgép úgynevezett biztonsági távolságba került, a mes­terséges holdak rakétái automatikusan begyújtottak és el­indultak, hogy elfoglalják végleges helyüket a világűr­ben. A Westar–6 azonban a rakétamotorok begyújtása után órákig nem jelentkezett rádiójával. Mint később kiderült, mind a két műhold rakétái az előírt 84 másodperc helyett csak 15 másodpercig működtek! Az akkori mérések szerint a műholdak csak az 1400 kilométer magas pályára jutottak, ahol „semmi keresniva­lójuk”, pontosabban, ahol semmire sem használhatók. Mű­szereik azonban kifogástalanul működnek. Ezt úgy állapí­tották meg, hogy a műholdak néha-néha a földi állomások hatáskörébe kerülnek. A Challenger legutóbbi sikere felbátorította az űrku­tatókat és most azon fáradoznak, hogy a Palapa és a Wes­tar működőképes vezérlőberendezéseivel kiigazítsák pályá­jukat. Azt szeretnék, ha a két mesterséges hold egy kö­rülbelül 400 kilométer magas körpályára kerülne. A leg­újabb megfigyelések szerint a Palapa és a Westar ellipszis alakú pályán van, amelynek legmagasbb 4000, legalacso­nyabb pontja pedig 250 kilométerre van a Földtől. Az utób­bi magasságot az űrrepülőgép, természetesen, könnyen eléri. Tehát remélhető, hogy tervbe veszik az elveszetteknek hitt műholdak javítását. Sajtóértekezlet a Föld körüli pályán A Challenger útjának hatodik napján az asztronauták sajtóértekezletet tartottak a világűrből. Nemcsak a mes­terséges égitestek javításáról volt szó, hanem arról is, hogy fokozatosan hozzáfognak a Föld körüli pályán ke­ringő használhatatlan törmelék „felsöpréséhez”. A közel­jövőben ezek ugyanis akadályozhatják a világűri „közleke­dést”. Persze az úgynevezett magas pályákon keringő műhol­dak, mint pl. a TDRS vagy a hozzá hasonlók javítására egyelőre nem kerül sor. A NASA szóvivői azonban úgy vélik, ha majd a kilencvenes évek elején működni kezd a­­nagy amerikai űrállomás, akkor majd olyan űrvontató­szerkezettel is rendelkeznek, amellyel még az egészen ma­gas pályán levő mesterséges holdakat be lehet fogni és lehozni az űrállomásra, ahol megjavítják és feltöltik ra­kétáikat, majd ismét fellövik őket eredeti pályájukra. Műszerpad a világűrben Az űrrepülőgép útja során egy 11 tonnás mesterséges holdat helyeztek pályára. Ez a tudományos szonda azzal a szándékkal készült, hogy a jövő év februárjáig különböző tudományos adatokat gyűjtsön és kísérleteket végezzen az űrben­. A kihelyezett műszerpad a többi között vizsgálja az űr kozmikus hatását a különböző műanyagokra és 1200 darab paradicsommagra. Amikor majd jövőre az űrrepülő­gép egyik vállalkozásakor ismét visszahozza a Földre, ki­lenc ország 136 tudósa fogja kiértékelni a világűrben vég­zett 58 kísérlet eredményét. Méhek, pókok, patkányok... Amikor a Challenger április 13-án földet ért, és futó­szerkezete mindössze 40 másodpercen belül megállt, az öt asztronauta után egy­ méhkast emeltek ki a rakodótér­ből. •­­ Hétnapi világűri keringés után 3300 méh érkezett visz­­sza a Földre. A tudósokat elsősorban az érdekli, hogy a méhek, ezek a szervezett társadalmú lények miként visel­kednek a súlytalanság állapotában. Viselkedésüket az űr­ben elrejtett kamerákkal filmszalagra rögzítették. Egy évtizeddel ezelőtt a Skylabban pókokat vittek fel a világűrbe és kiderült, hogy a súlytalanságban a pókok egészen más hálókat szőttek, mint lent a Földön. Nemrég hat patkány is járt a világűrben. Közülük három reumás volt. Megfigyeléseket végeztek arra vonatkozóan, vajon a súlytalanság állapotában enyhülnek-e a reumás fájdalmak. Továbbá a tudósokat az is érdekelte, milyen hatással van az állatok jelenléte az asztronautákra, és fordítva, miként viseli el az állat az ember jelenlétét a Föld körüli pá­lyán. UMEK Miklós ___________________________________________13

Next