Hétvége, 1984 (6. évfolyam, 209-259. szám)

1984-08-30 / 242. szám

KÖRNYEZETVÉDELEM Rovatvezetőt TÖRKÖLY ISTVÁN Medvetánc közben Az utcán egyhangú dobszó közeleg. Veszett kutyaugatás kíséri. Jön a medve! Lássuk hát a medvét! „Fürtös, láncos, táncos, nyalka, vaj de szép a kerek talpa!" — ahogy József Attila látta? Dehogy. Csupán fürtös és láncos, de a nyalkaság messze áll tőle. Kopott, meghurcolt, fénytelen tekintetű mackó. Erős szíj a nyakán, az elmaradhatatlan lánc és egy jókora husáng, amely távol tartja a gazdától. Ki tudja, hátha kedve támadna egyszeregyszer leszakasztani a gazda fejét? Ízléstelen pamutbojtok, művirág a fején. Giccs. A medve táncol. Táncol? Esetlenül toporog a két hátsó lálbán. Unja , vagy utálja? Az idősebb cigányember megböki botjával. A mackó oda se néz. A szomszédban nyugatnémet vendégek ácsorognak. Fényképezik, csodálják a medvét. A cigány ráadásul Lepa Brena sikerszámait nyekergi dobszó mellett. Lúdbőrzik a hátam. A szerencsétlen állat ész nélkül veti magát a kenyérre és vízre, amit a szomszédból hoznak. Mióta nem evett-ivott ez, ha ilyen mohón habzsolja azt a két karéj kenyeret? A másik medvével egy fiatalabb cigány jön. A medve ordít. A kutyák eszeveszetten ugatnak. A gazda röhögve ütlegeli a vergődő állatot, mert nem akar táncolni. Ha most elszabadulna a mackó, darabokra szaggatná a vigyorgó pofájú gazdáját! Ha meggondolom, meg is érdemelné. A napokban esetlen kis kordékat láttam. A cigánycsalád fent szorongott a szekéren, a medve lihegve futott a szekérmelett. Ha lassít, nagyot ránt rajt a lánc. A másik medvének „előkelő” helye volt. Felültették a szekér hátuljára egy kiálló deszkára. Annyi helye sincs, amin megülhetne. Görcsösen kapaszkodik és egyensúlyoz, hogy le ne essen. Szegénység? Primitív barbárság? Kenyérkereset? Később Debreceni József Hideg krematóriuma jut eszembe. „Anyókák ... Asszonyok . . . Lányok . . . Férfiak, öregek és fiatalok . . . Rohannak, rohannak. Két nap óta nem volt mód szükséget végezni. Lábukat szétvetik, leguggolnak. Kuksolnak szenvtelenül, vállatiasan. Tócsákba gyűl a vizelet. Körülöttük a vadonatúj egyenruhákba öltöztetett, fűzöld tábori csendőrök nem veszik le szemüket róluk. A frissen borotvált arcokon egyetlen vonás sem mozdul. Nem emberek. Nem azok már a guggolók sem. Azt hiszem va ahol Kelet-Európában a virágos erdőszélen, a vasúti töltés mentén ment végbe a csodálatos metamorfózis. Ott lettek állatokká a leólmozott pokolvonat emberei... Ebben a pillanatban állítottak bennünket először négykézláb.” Egy helyen „tudományos barbárság kikísérletezett eredményeinek nevezi a fasiszta pribékek munkáját. S én már hosszú ideje nem tudom eldönteni, mi a borzasztóbb: négykézlábra állítani az embert vagy két lábra állítani az állatot? Van-e egyáltalán különbség a kettő között? Tudom, az emberben azonnal felágaskodik a fölény: mi az hogy! Az ember mégiscsak ember, az álat meg csak állat. De mitől ember az ember, a homo sapiens? Csupáncsak, mert gondolkodni tud, mert ki tudja fejezni gondolatait? Történelmünk véres évezredei bizonyítják, hogy az értelmes lény, amely magát minden fajok közt a legkülönbnek tekinti, mennyire képes az állatnál is állatibban viselkedni. Cirkuszban is láttam medvéket, s nemcsak medvéket. A cirkuszi produkció, a fény, a csillogás, a taps megvakítják az embert. Úgy érzi, művészi produkció az állatidomákzé. És az állaté? Amely a ketrecben éli le hétköznapjait ahelyett, hogy a szabadban, a maga természetes környezetében élhetne, lehet, mostohább körülmények között. De ki tudja, neki nem kedvesebbek-e, mint az állatkerti rács, a cirkuszi fények a rávigyorgó embertömeg, a maga szórakozásán tapsoló közönség? Állatvédő egyesületekről nem beszélek. Nincs mit. Azok is csak az adminisztrációt hizlalják, de az állatokkal, a megnyomorított, láncra fűzött, rongyos mackókkal, éhes, kivert kutyákkal és macskákkal keveset törődnek. Végtére nem is csupán az ő dolguk. Törődjünk velük mi magunk is. Az álatot tartsuk társnak, és viselkedjünk is vele mint társsal. Pénzt munkával keressünk, s ne állatkínzással! Beteges hatalomvágyunkat pedig egymáson eléggé kiéljük, hagyjuk békén legalább az állatokat. A természet rendjében az ember csupán egy láncszem, egy kocka a sokszínű mozaikban, s nem uralkodó elem. Hiába törekszünk a csillagok felé, hiába büszkélkedünk intelligenciánkkal és kultúránkkal. A természetben semmivel sem vagyunk jelentősebbek egy virágnál, egy hangyánál, egy medvénél. De ki vállalja ezt? SPITZER Éva A feketerigó dacol a hideggel A tájainkon élő feketerigók a részlegesen költöző madarak közé tartoznak. Egy részük melegebb vidékekre. Dél- Franciaországba, Spanyolországba, Észak-Afrikába távozik a téli hideg elől, más részük viszont a költési területen ma, rád. A telelés kettős energia- és túlélési probléma: egyrészt a külső hőmérséklet okozza a gondot, másrészt a korlátozott táplálkozási lehetőségek függvénye a fennmaradás. Dr. Herbert Reibach 1983 őszétől kezdve kísérletileg azt vizsgálta, hogy a madarak milyen élettani mechanizmusokkal alkalmazkodnak ehhez a helyzethez. Ecélból feketerigókat klímakamrába helyezett, és különféle környezeti hőmérsékleteken megmérte „fűtőteljesítmményüket” — oxigénfogyasztásaik alapján —, testhőmérsékletüket, valamint szigetelő tollrétegük vastagságát. A madarak mint kitűnt, egyrészt alacsony külső hőmérséklet esetén energia-alapszükségletüket csökkentik. Éjszaka testhőmérsékletük névleges értékét annál jobban leszállítják, minél szűkösebbek zsírtartalékaik, tehát a testükben tárolt „fűtőanyag”. A madarak másrészt tollaikat felborzolva csökkentik hőveszteségeiket. Ennek a tollfelfúvásnak a hatására növekszik a tollréteg vastagsága és vele szigetelő hatása. A feketerigók ezeknek az energiatakarékossági műveleteknek köszönhetően -30 ° C-os, sőt alacsonyabb környezeti hőmérsékletet is károsodás nélkül viselhetnek el.