Vasárnapi Heves Megyei Hírlap, 2015. január-június (18. évfolyam, 1-23. szám)

2015-03-08 / 10. szám

2015. MÁRCIUS 8., VASÁRNAP SZTORI Megoszlanak a vélemények a slam poetry műfajáról. Hívei a való élettől - úgymond - eltávolodott kortárs költészet alternatívájaként, legna­gyobb ellenzői „szellemi du­­bajozásként” tekintenek rá. Ami viszont biztos: a rap, a színház, a stand-up comedy és a líra határvidékein ka­landozó művészeti ág egyre nagyobb tömegeket mozgat meg. A március 15-én indu­ló Petőfi Televízió például az ismert sztárokat felvonultató Pilvaker közvetítésével kezdi meg működését. Reichert Gábor Közhelyszámba menő állítás, hogy a 21. századra elmosódott a határ a populáris művészet és „magas” kultúra között. En­nek ékes példája a slam poetry, amely definíciója szerint egy olyan esemény, ahol a résztve­vők saját verseiket, műveiket adják elő pár percben, majd ér­tékelik egymás teljesítményét. A megírt szöveg milyensége mellett tehát legalább olyan fontossá válik az előadásmód: míg egy hagyományos versfel­olvasáson nem követelmény, hogy a költő egyben saját mű­vei leghűbb tolmácsolója is le­gyen, itt a siker a hallgatóság­ból kiváltott azonnali reakció­kon múlik. Laboda Róbertnek, a leg­utóbbi Országos Slam Poetry Bajnokság harmadik helyezett­jének hozzávetőleges megha­tározása szerint a slam poetry „negyven százalékban írás, hatvan százalékban előadás.” Mint mondja, vannak olyan slammerek, akiknek írásban nem feltétlenül működik a szö­vegük, az egész lényege az elő­adásban van. Éppen ez az, ami a slammel nem szimpatizálók legfőbb kifogása szokott lenni: ők általában arra hivatkoznak, hogy ha egy irodalmi alkotás nem képes jótállni magáért és nem értékelhető a szerző sze­mélyes jelenléte nélkül, akkor azt nem is nevezhetjük iroda­lomnak. Ahogy Nyerges Gábor Ádám költő fogalmaz: „Nem ártana, hogyha egy alapvetően szövegekkel operáló műfajnál a béna rím- és szójátékok, meg aktuálközéleti utalások helyett valahogy az igényesség kri­tériuma is beépülne a műfaji elvárások közé. De hát akkor már nem is slam volna, nem?” Az efféle viták a műfaj felfu­tása óta időről időre napirend­re kerülnek a nyilvánosság kü­lönböző fórumain. Egyes vélekedések szerint a slam poetry története egészen az antikvitásig visszavezethe­tő - hiszen már az ókori görög költők viadalai is hasonlóképp a közönség meggyőzésének el­vén működtek­­, de a mozgalom előfutárainak tekinthetők akár a trubadúrok, a japán renga költők, az avantgárd irodalom egyes irányzatainak képviselői vagy az amerikai beatköltők is. A mai értelemben vett slam 1984 körül alakult ki, amikor egy amerikai építőmunkás, Marc Kelly Smith (művészne­vén „Slam Papi”) és barátai kedvenc chicagói klubjukban felolvasóesteket kezdtek szer­vezni egymás szórakoztatásá­ra. Később a szervezők több csapatot is meghívtak ezekre az alkalmakra, amelyek egy­re inkább párbajjelleget kezd­tek ölteni. Innen már nem volt megállás: a slam előbb Ameri­­ka-szerte, majd Európában is egyre népszerűbbé vált. A mozgalom legfőbb ma­gyarországi népszerűsítője, a Slam Poetry Budapest (SPB) honlapján elérhető rövid hazai „slamtörténet” 2006-ot teszi meg kezdődátumnak, eszerint nálunk a Műcsarnok Budapest Slam nevű rendezvénye volt az első efféle esemény. 2008 ja­nuárjától pedig a Ludditákból ismert Fiáth Titanilla és akkor még három kevésbé ismert, de lelkes slamrajongó - Mavráf Katalin, Matits István és Pre­kopcsák Zoltán - havi rend­szerességgel kezdett esteket szervezni különböző budapesti szórakozóhelyeken. A főváros után vidéken is egyre több slammer tűnt fel, mára számos városban tartanak rendszere­sen ilyen esteket. „Slam Papi” hazai követői­nek népszerűsége töretlen, ezt jól bizonyítja, hogy egy-egy na­gyobb szabású rendezvényre - mint például a 2012 óta minden évben megrendezett Országos Slam Poetry Bajnokságra - hetekkel korábban elkelnek a jegyek. A hirtelen jött sikert azonban nem mindenki nézi jó szemmel: bár számos ismert irodalmár, szövegíró - mint például Simon Márton költő vagy az Akkezdet Phiai nevű rapformációból ismert Závada Péter és Süveg Márk „Saiid”­­ szegődött a műfaj népszerűsí­tői közé, a „hagyományos” iro­dalomhoz körmükszakadtáig ragaszkodók a költészet olcsó kiárusításának, egyesek pedig egyenesen „szellemi dubajo­­zásnak” tartják a slamet. Jó magyar szokás szerint pe­dig már ide is beszivárgott a politika: tavaly heves indula­tokat váltott ki a március 15-ei II. Red Bull Pilvakert megelőző hercehurca, amelynek ered­ményeként az SPB tizenegy tagja kollektíven bojkottálta a rendszerkritikus szövegeket mérsékelt lelkesedéssel fogadó rendezvényt. A slammerek ak­kor úgy indokolták döntésüket, hogy „egy slam poetry előadás keretein belül súlyos hiba len­ne közéleti témák érintése nél­kül beszélni 1848-ról és annak örökségéről.” Az idei Pilvaker amelynek tévés közvetítést egyben a március 15-én indu­ló közszolgálati zenecsatornta, a Petőfi Televízió debütálása is lesz - szervezői már nem is a szó szoros értelmében vett slammerektől, hanem rappe­­rektől, zenészektől, színészek­től várják „a szavak forradal­mát”. A névsor így is impozáns - a fellépők között lesz Fábián Juli, Fluor Tomi, Halott Pénz, Kautzky Armand, Papp Szabi és még sokan mások­­, de kér­dés, hogy az előadások hogyan viszonyulnak majd a slam po­­etryhez és „1848 örökségéhez”. Elhozhatják a szavak forradalmát? slam poetry Sokan vannak, akik rajonganak a popsztáros rímelésért, mások a falra másznak tőle fi Jrf­­i Az idei Pilvakeren a popszakma is képviselteti magát. Papp Szabi a Supernemből (balról), MC Fedora, Halott Pénz, azaz Marsalkó Dávid és a népszerű Fábián Juli is mikrofont ragad Kortárs költők véleménye a slamről - pro és kontra az egyre népszerűbbé váló műfajról SOPOTNIK ZOLTÁN Mosolyogtam, amikor ment a vita, hogy akkor most szeressük-e a slamet vagy ne szeressük. Én szeretem. A jó slam irodalom, de nem kell feltétlenül annak len­nie. Az íróra van bízva, hogy mi­lyen igénnyel írja meg a szöveget mi a szándéka vele; attól, hogy mondjuk nem közölné le egy iro­dalmi lap, a színpadon még mű­ködhet, ott teremtődik meg az igazi funkciója. Ugyanúgy, ahogy egy jó dalszöveg vers, a jó slam is lehet az. Nagyon rossz irány, ha szembeállítjuk az úgy­nevezett magas irodalommal, mert a határok elmosódnak, és ez benne a szép. Itt ki kell állni a színpadra és elő kell adni, érezni kell a közönséget, fogni az impul­zusokat, és alakítani is őket. Egy felolvasáson olvashatsz rezignál­tan, dörmögve, csak úgy magad­nak, de itt nem: itt meg kell mu­tatnod, mi van a szövegeden túl. Én el tudnám képzelni csapat­építő tréningek elemeként, de még pszichoterápiában is, csak megfelelően kell beágyazni. TERET JANOS: A slam valamit nagyon telibe talált, csacsi, aki vitatja. Tö­kéletes eszköz arra, hogy köz­vetítse a költé­szetet, hogy a klubokból átjárót nyisson a versolvasás felé. Egyedül akkor van vele bajom, amikor önmagát is költészet­ként, tehát költészetazonosnak tünteti föl. Mert Shakespeare Dante vagy Goethe öröké az most sem a slam poetry, ha­nem, ha tetszik, ha nem, to­vábbra is a költészet. Ebből a szempontból én picit konzerva­tív vagyok. Ha a produkciódba nemcsak a szöveged minősége tartozik bele, hanem az is, hogy milyen előadó vagy­­ képes vagy-e három-négy oldalakat fejben tartani, popsztárszerű­­ek-e a megnyilvánulásaid a saj­tóban és a színpadon­­, egyszó­val, ha cipődtől a sapkádig minden elem hibátlansága kel ahhoz, hogy a teljesítményed csillagos ötös legyen, akkor az nem költészet, hanem színház, performansz. És ez nem várha­tó mindenkitől 5 RADOS VIRÁG JÖVÖK KI a met­róból a Nyu­gatinál, éppen őrt állnak az ellenőrök. Utá­lom, ha bliccelésen kapnak, ezért nem bliccelek, inkább minden hónapban kifizetem a felnőttbérlet borsos árát. Ak­kor is kényelmetlen érzésem támad, amikor ellenőriznek. Egy szempillantás alatt vé­gigfuttatom a kérdéssort az agyamban: nálam van-e a bér­let, érvényes-e, és elég gyorsan elő tudom-e kotorni a táskám­ból, hogy a mozgólépcső tete­jén megtorpanva ne tartsam fel a mögöttem özönlő tömeget Ezúttal minden oké, megkön­­­nyebbülten és büszkén muta­tom a bérlettokot, amelyben ott van a hozzá szükséges szemé­lyi igazolványom is. Tessék, én törvénytisztelő és szabálykö­vető állampolgár vagyok, meg­fizetem a tömegközlekedés árát. A fiatal BKV-ellenőrnő a bérletem után kap, és a sze­mélyimre meredve felkiált: „nyugdíjas?” ANNYIRA MEGHÖKKENTEM, hogy még a bérletet is elejtettem. Za­vartan hápogva közöltem, igaz ami igaz, húszéves már el­múltam, de a nyugdíjas kortól még messze vagyok. Az ellenőr csaj felkapta a földről a bérle­tet, megjasolta, majd elnézést kért, mondván, hogy némelyek nyugdíjasbérlettel szoktak csalni. Na, szépen vagyunk! Vagy öreg vagyok, vagy csaló. Vajon melyik a jobb? Mostaná­ban határozottan úgy érzem az előbbi a rosszabb. Mosta­nában sokat nyavalygok ezen. Negyvennyolc éves leszek! Az mindjárt ötven. Persze, bi­zonyos szempontból (egy nyolc­vanéveséből) ez még javában a fiatalság. Na meg itt van a rakás közhely, élén azzal, hogy mindenki annyi, amennyinek érzi magát, továbbá, hogy min­den kornak megvan a maga szépsége, bla-bla-bla. Apropó, tényleg minden kornak meg­van a maga szépsége - csak a huszonhét éves koré kicsit nagyobb szépség, mint a negy­venhét évesé. Üdeség, arc- és testbőrfeszesség, egyenes test­tartás, vékonyság, rugalmas izmok - soroljam? A hátrány a hiányos önismeret és a kevés tapasztalat, mindenesetre a bölcs intel­mek ellenére, miszerint el kell fogadnunk a korunkat, valljuk be, ez teljes mértékben csak keveseknek sikerül. Boldogult nagymamám, aki nyolcvan-, sőt kilencvenévesen is reme­kül nézett ki, azt mondogatta amikor tükörbe néz, a szíve mélyén mindig azt várja, az a fiatal lány néz majd vissza rá aki valamikor volt. Úgyhogy minden egyes tükörbe nézés csalódás a számára. Hát va­lahogy én is így vagyok vele mostanában. Már egy menő és drága szemkörnyékápolót, új nappali és éjszakai ránc­­talanító krémeket, különféle dekorkozmetikumokat is be­újítottam. Olyasmiket, amiket korábban sosem használtam, mert eddig nem volt rájuk szükségem. És az üzletekben nyomatékosan letegezem a fiatal eladólányokat, remélve, hogy visszategeznek. Néha megtörténik, mert jobb nap­jaimon állítólag nem látszom többnek harminchatnál. Eddig ez vigasztalt, erre most beüt a krach: nem elég a középko­rúak válsága, még nyugdíjas­nak is néznek. Vagy legalábbis majdnem­ húszévesen arra vágyunk hogy komolyan vegyenek, negyvenévesen pedig arra, hogy ne nénizzenek. Egyik sem jön össze. De vajon miért akarunk középkorúan úgy festeni, mint egy bakfis? Sze­rintem nemcsak esztétikai okokból. A fiatalságra visszate­kintve utólag értékelni tudjuk, hogy akkor még előttük volt az élet, kedvünkre válogathat­tunk a lehetőségekből. És nem tudtuk, milyen jó ez az egész, képtelenek voltak értékelni most már tudnánk - de a fia­talságnak annyi. Nem lehet visszapörgetni az időt, hogy a mai fejünkkel más szemmel nézhessük a dolgokat, így hát maradnak az apró örömök: például az, hogy az ellenőr té­ved, nem vagyunk még annyi­ra rozzantak Újabb középkorú kencefice

Next