Népújság, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-24 / 20. szám
Éppen húsz esztendeje, hogy megismertem Nagybajomi Pétert. Juhász volt Ágota-pusztán, a Medgyessy-uraság számadója. Cudar tél volt amikor, de a frissen szerveződött földosztó bizottság szorgalmasan s lelkesülten járta a határt, hogy listát készítsen mindazokról a javakról, amelyek tulajdonjoga immár a népre száll. Gyerekfejjel ugyan, ám felnőttnek szóló pozícióval én is a bizottság tagjaival utazgattam. Szépírásé diáik lévén, azt a tisztet kaptam, hogy jegyzőkönyvet készítsek a földosztó bizottság hivatalos megnyilatkozásairól valamint összeírjam a bediktált javakat. Egyszerű, kis, kék fedelű, kockás irka, meg vadonatúj Kohinov-ceruza volt minden felszerelésem, továbbá egy bélyegzőpárna, meg ködbélyegző, amelyen az állt, hogy „Vallásalapítványi Hivatal”! Ezt a becsétet igen sűrűn használóik, hogy tekintélyt kapjon fegyintézésŰeik. a feliratot azonban minden alkalommal át kellett húznom és odarajáratnom körkörösen, hogy Földosztó Bizottság. Agota-puskára szánkóval érkeztünk. Orosz katonáktól kapott sebesült ló húzta, többnyire lépésiben, ezért aztán a bizottság is többnyire gyalog járt a szánkó mellett, részint hogy könnyebb legyen a teher a lónak, részint, hogy ne fázzunk. Négyen alkottuk a bizottságot három idősebb parasztember, meg jómagam. Így érkeztünk a paszta ekkori gazdájához Nagybajomi Péter számadóhoz. Őrá bízta a pasztát az ucaaág, amíg vissza nem tér... Igen hideg volt az idő, de nem fáztunk, mert majdnem végig gyalog jöttünk, meg aztán hevített bennünket a büszke tudat, hogy gyönyörűséges ügyben járunk. Hanem a támadó lehűtötte kedvünket konok képpel állt botjára támaszkodva az ajtaja előtt, a szótlanul hallgatta kisded csoportunk beszédjét küldetésünk jellegéről. — Itten pedig nem lesz összeírás — jelentette ki végül higgadt hangon ugyan, de láthatóan mindenre elszánva. Győzködtünk ma jobbról, balról, pecsétes írásokat mutattunk, fenyegetőztünk, de nem volt hozzánk több szava. Az iratokat meg sem nézte. Nem tehetett mást a bizottság, mint visszafelé fordította a szánkót, azzal a megjegyzéssel, hogy ismét itt leszünk holnap, de akkor már fegyveresen. A biztonság meg a hitel okából engem ott kint hagytak, azzal a paranccsal, hogy nyitva legyen a szemem, és amit csak tudok, titokban azért írjak össze. — Eriggy be, ha fázol — mondta a juhász, miután a bizottság elment, én azonban inkább a nyomában maradtam, s lépkedtem vele a hodály irányába. Nem tiltakozott, de nem is társalgott velem. Mindenfelé jól szétnéztem, ám az inkát nem mertem előhúzni. Amikor a birkák körüli teendőt ellátta, bementünk a háziba. Ekkorra szürke lett az ég és enyhülni kezdett az idő. Lámpát gyújtott odabent és megmelegítette a déli maradékot . — Kása — fordult hozzám . Ismét csak közönyös hangon. — Szereted? j. Jól bevacsoráztunk, aztán a földre terítette s>. szűrt és odafeküdt, nekem meg a vacokra ágyazott Eloltotta a lámpát, s attól kezdve csak pipája parazsát láttam. — Magának nincs családja? — kérdeztem. — Nincsen. — Miért nem alkatja az összeírást? — Csak. Beláttam, nem tudhatok vele beszélgetni, ezért befele fordultam és elaludtam. Korán reggel rettentő kutyaugatásra ébredtem. Azonnal a kis ablakhoz ugrottam, mert azt hittem, a mi bizottságunk érkezett. Láttam is a hodály körül egy embert mozgolódni, de azt nem ismertem. A számadó úgy tett, mintha nem is hallaná a kutyát. Szalonnát sercegtetett a vályogtűzhelyen. — Péter bátyám! — kiáltottam rá izgatottan. — Viszik a bárkákat! Csákian azt láttam, hogy a hodály körüli ember nyakába emel egy birkát és megindul vele gyalogosan, neki a végtelen pusztai fehérségnek. — Nézze hát, hogy viszik! Mellém lépett, kitekintett, aztán nyugodtan bólintott. — Így szól az egyezség. Micsoda egyezség? — Ónor? eső, jégverés, két birka a reszelés — szavalta a juhász, visszalépve a tűzhelyhez. Láthatóan szórakoztatta hirtelen támadt izgalmam, s talán mert beszélőkedve lett, talán mert igazán meg akarta magyarázni az iménti jelenséget, előadta, apja kötötte az egyezséget, amit aztán őneki is tartania kell. Az ő apja, meg az előbb itt járt embernek az apja lókötők voltak a szó szoros értelmében, amolyan betyárivadékok, akik nehezen tudtak a munkásember életébe illeszkedni. Pásztorok, de azért városokba jártak, kupeckedtek és bizony jó néhány ökröt meg lovat is el-elköltöttek. Egyíziben összeakadtak az újfalusi vásárban és alaposan megtérfázták egymást. Azzal állított az én számadóm apja az ivóba, hogy megtrajatja Rózsa András lovát, amelyik kint állott a kocsmaajtó előtt. Biztosra ment a trükkje sikerében, mert előzőleg a ló farához tartott egy tyúktojást, amit a kanca be is szippantott, s csupán azt kellett tennie, hogy horpaszon bökni a lovat és mentán kiesik a tojás. Máskor is csinálta már ezt és mindig bevált Igen ám, de Rózsa András mindent látott odabercről, mindwr.i iílott úgy tett, mintha irr.*:-*'!, nem tudna. Fogadásit teltöttek, amely szerint Nagybarjanné lesz a kanca, ha megtojatja. Ellenkező esetben azonban élete végiéig annyiszor egy birkát ad Rózsa Andrásnak, amennyiszer jégieső, vagy jég esik az ágotai határban. „Még a fiam is megadja!” — csapott a másik tenyerébe Nagybajomi. „Hát lássuk...” — felelte Rózsa és kimentek a korcsma elé. Ott a lova fejéhez állt Rózsa András, aztán rákiáltott, hogy „Szerbusz Pönci!” — s úgy vakszemen vágta ólmos végű botjával, hogy menten összerogyott az állat. Most már aztán nem lehetett megfőjetni. — így vesztettük el a fogadást — fejezte be különös előadását a számadó. — És azóta minden jégveréskor odaad egy birkát? — faggattam hitetlenkedve. — Oda — beBntott a Juhász. — De hát, hogy számol el vele az uraságnak? — A jó juhásznak, gyermekem, — oktatott a pásztor — annyi a fizetsége, amennyi birka hullik el a nyájbó. És annyi hullik el, amennyit a jó juhász akar. — De ha egyszer csak nem adna többé? Hiszen papír sincs arról a megállapodásról . Az a jó, hogy nincsen papír. A papír elvész, elmossa az idő, az adott szó meg örökké tart. Nem tudtuk folytatni a vitát, mert megérkeztek a földosztók fegyveres kísérettel. A számadó most már nem ellenkezett. Azt mondta, tegyünk, amit akarunk, ő úgyis elköltözik Dunántúlra egy rokonához, ott akar meghalni. Akadálytalanul végezhettem hát tisztemet: szorgalmasan összeírtam mindent, amit a pusztán találtam, ami a múlt idők hagyatékaként most már a képre szállt. S feljegyeztem — nem az irkámba, csupán a fejembe — a számadó történetét, amit húszesztendős késéssel bár, de átnyújtok a köznek. Európa közepén és a huszadik század közepén örököltük ezt la. Átnyújtom tarita — «tintán nagy késéssel — töredelmes vallomásomat ia, hogy annak idején kihagytam listámról a Rózsa András fia által elszállított egy juhot Betyárbecsületből tettem és ezt most becsülettel megvallom. Nyomasztó örökségem volt ez, amit önmagamra hagytam, s jólesik tőle megszabadulnom. t. § § § § § $ §§ s § § 5 5 5 § § § § § § § § § § § § § § § § § § § § § §S s § § § § § § § § § § § § §s § § § § § § § § § § § § § § § SIMONYI IMRE: Ifjú hegesztő vallomása József Attila Velem kiáltott először jövőt a fény, a tűz, a láng velem suhogtak messzezengő acéllemezes éjszakák. Én voltam ki élragadta Prométheuszként a tüzet s vad gyűlöletükhöz láncoltak suttogó kövér istenek. Törvények rendjét szaggattam s a szállongó kormos ködöt amíg a tőkés kegyetlenül fegyverek élén hősködött. Gyom keserű ize voltam a lázongó gyárudvaron de átlépett merészen értem a száguldó forradalom. Felcsattanó ívfényekben csóvás lángzivatarokban kínokká gyötört arcom végre álomszép tisztára mostam. Nézzetek rám szívetekkel Ha van szemetek lássatok akár hatalmas hajnal tömbje olyan erős, szabad vagyok. Holnapok felmérhetetlen minium színű fénye két s az emberiség beköszöntő nagy ünnepére készülök. Én ki semmi nélkül jöttem vagyok milliók élete s a vasat tanítom zengeni, hogy énekelhessek vele. már az első pillanattól mintha húszan feszültek volna kívülről az ajtónak aztán harminckét rettenetes esztendőn keresztül, mintha állandóan legalább húszan feszültek volna annak az ajtónak s te egymagad tartottad ott belül míg egy napon aztán az ajtó is ellened fordult de akkora robajjal mintha a föld szakadt volna ki sarkaiból mintha a mennybolt szakadt volna pedig csupán egy ájult nemzet zuhant reád SATRA SATTINOV: Itthoni tűs Harmatot lehel a füves határ. Fölötte a vén jurta füstje jár. Hűvös esteien, sok-sok év utám Újra itt vagyok, drága jó tatyám! Megvisel a tort. A mást messet szád. A pislogó tűz lábujjhegyre áll , föl-fölobbanó lángokat ereszt. Ügy sem ám el a sátor nemezt... Az itthoni tűz fényét bámulom. Szívom a pipám, is kumiszt iszom. Kábulatba ejt illatot varázs. Altató-mesét suttog a parázs. Megvendégel most anyám engemet. Rózsát igazít Árpát sütöget Fáradatanok fürge ujjat. Tán a zümmögő lángokat szövi Fürge ujjú kéz olykor megremeg. Simítsd meg, anyám, zúgó fejemet! Kozányi György fordítása KONSZTANTTIN MURZIGYI: Ma is Lenin régi és még több új emelkedik. Sem kell a termeket bezárni, Ha beírnák pártgyűlés joégik. IuoszecuDus S&8J# virngok nyitnak, Messzire száll az iratuk S minden polgár előtt i-f---rs--a. fUT*^UHuK A súlyos, M Kreml-kopok. Csodálkoztunk, mikor ez *09 W«, Szédítő volt a gondolat, De aztán szépen beleszoktunk, Moo,, fent van és hogy így marad. Halad a világ dübörögve Előre, a régi nyomán, S ma is Lenin, Lenin a jelszó, XJX—a L-OTLacco» Two'CTny régen, hajdanán... Kozányi György fordítása § § § § § § § § § § § § § 1§ § § FORGÁCS KAROLT: § Parázsló tűzhely mellett Balgaság lenne, édes, szerelmet vallani Nekem néked e korban, de tüzel valami, Éles sarkantyú-éllel szügyembe vág a vágy, Hogy szó szakadjon számról: fakult virágszirom; Sziklák alá bújt patak volt zenéjét hívom, Hogy hangom érdességén által süssön a lágy Érzések villanása, mikor melletted állva Sok ezer nap hajol ránk: oázison a pálma , a viharos utak verejtékét felisszák. Mert egy nap sem jött hozzánk kiürült örömzsebbel. A méregpohár aljról ha egy csepp is üzent fel. De Jött édes Intés, hogy fakadjon bennünk vígság! Csendes derű tárcsázta napjainkat, öröm-ütéstől törzseink nem ingtak. Inkább a rossz vájt mély kutatóidőnk. De mert a ködben sem látásik mind, mi van, A való csak ring a lét karjaiban: Derű se, se l se lő az égre fényt, Sajogva zsibbad, gyógyuló törés, Mosoly a ráncra rákönyököl és Feledtet bunkót, tőrt, kifent kaszát. Halk zöld oxid a rév kilincseken. Szelíd barna, mely késnyelet beken. Az évek Így festik a múltat át; Hfis hullámként ringatnak UH—le, föl—le, Nem ejtenek, — mint a napok — a földre; Mint jó dadák a csecsemőt, becéznek. Szelíd dalra váltják a fűrészélet Sikolyait, s átdúdolnak napot, élét, Fényes gerezdjét mutatják csak az egésznek. A fájdalmak így élüket veszítve, Az örömök a ködöt szétfeszítve Elegyengetik gödrös útjainkat, A szerpentineket kiegyenesítik, S ha visszanézünk, de egész a szívig: Elvállaljuk mit naplóink leírtak. Többet ennél vajon ki mondhat néked: Szép volt a véled átvándorolt élet Eddig. S szebb lesz ezután, mert betölti Az üres perceket a múlt, a visszahívott, S felnyílnak kulcsa-vesztett-zárú titkok. Szemünkből fenyők fénye tündököl li. Közöttünk még a tócsák is ragyognak, Tükröznek, és ha ránk hajol a holnap: Az alkonyokért friss reggelt cserélünk. Lépéseinkre hajnalok felelnek, Szavunkra megcsendül a csendes ünnep, S szelíd szavak között derülten élünk. § § § § § § § § § § § §FALU TAMÁS: BÉKESSÉG Éled a gyár, lágy füstje már Gomolyogva száll az égre. Fürge a kéz, alkotni kész... Ez a munka békessége... A nedv kering, a búza ring, Kék mennybolt terül föléje. A magszem él, lesz majd kenyér. Ez a földnek békessége. Az est leszáll, csTHagsugár Nézi, hogy lenn lámpa ég-e? A kapuban álom suhan... Ez az ember békessége. 9§ § § § § § §s §5 KESZTHELYI ZOLTÁN: önkéntesen adtál Hűséget nem kérhettem tőled, ó, gyönyörűm! Önkéntesen adtál mosolyt, tanácsot, jókívánságot, te, aki a szeszélyes életet kormányozod. Nincs hasonlatom, hogy megörökítse vonásaid, a tanúkot már nem láttak, keretben nézne reám az arcod. 1 Ilyet csak emberöltőként ad a sors. Ne hagyj el, ne menj el! Nem láttad-e, hogy jobban féltettelek, mint szerelmetes lányát az apa, mint fatett húgát a testvér? Ha isten van, nem enged el, megtart nekem és gyermeket ajándékozol, aki jobban szeret nálam is; maradj és eltévelyedett gyermekem mosolya és hangja helyett hadd leljem meg az érzések érzését, a melyet boldogságnak nevezett a világ! < I Va ie i ií I t