Népújság, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-24 / 20. szám

Éppen húsz esztendeje, hogy megismertem Nagy­bajomi Pé­tert. Juhász volt Ágota-pusz­­tán, a M­edgy­e­ssy-uraság szám­adója. Cudar tél volt amikor, de a frissen szerveződött föld­osztó bizottság szorgalmasan s lel­kesülten járta a határt, hogy listát készítsen mindazokról a javakról, amelyek tulajdonjoga immár a népre száll. Gyerek­fejjel ugyan, ám felnőttnek szóló pozícióval én is a bizott­­ság tagjaival utazgattam. Szép­írásé diáik lévén, azt a tisztet kaptam, hogy jegyzőkönyvet készítsek a földosztó bizottság hivatalos megnyilatkozásairól valamint összeírjam a bediktált javakat. Egyszerű, kis, kék fedelű, kockás irka, meg vadonatúj Kohinov-ceru­za volt minden felszerelésem, továbbá egy bé­lyegzőpárna, meg köd­bélyegző, amelyen az állt, hogy „Val­­lásalapítványi Hivatal”! Ezt a becsétet igen sűrűn használ­óik, hogy tekintélyt kapjon fegyintézésŰeik. a feliratot azon­ban minden alkalommal át kellett húznom és odarajáratnom körkörösen, hogy Földosztó­­ Bizottság. Agota-pusk­ára szánkóval érkeztünk. Orosz katonáktól kapott sebesült ló húzta, több­nyire lépésiben, ezért aztán a bizottság is többnyire gyalog járt a szánkó mellett, részint hogy könnyebb legyen a teher a lónak, részint, hogy ne fáz­zunk. Négyen alkottuk a bi­zottságot három idősebb pa­rasztember, meg jómagam. Így­­ érkeztünk a paszta ekkori gaz­dájához Nagybajomi Péter számadóhoz. Őrá bízta a pasz­tát az ucaaág, amíg vissza nem tér... Igen hideg volt az idő, de nem fáztunk, mert majdnem végig gyalog jöttünk, meg az­tán hevített bennünket a büsz­ke tudat, hogy gyönyörűséges ügyben járunk. Hanem a támadó lehűtötte kedvünket konok képpel állt botjára támaszkodva az ajtaja előtt, a szótlanul hallgatta kis­ded csoportunk beszédjét kül­detésünk jellegéről. — Itten pedig nem lesz ös­­­szeírás — jelentette ki végül higgadt hangon ugyan, de lát­hatóan mindenre elszánva. Győzködtünk ma jobbról, bal­ról, pecsétes írásokat mutat­tunk, fenyegetőztünk, de nem volt hozzánk több szava. Az iratokat meg sem nézte. Nem tehetett mást a bizottság, mint visszafelé fordította a szánkót, azzal a megjegyzéssel, hogy ismét itt leszünk holnap, de akkor már fegyveresen. A biz­tonság meg a hitel okából en­gem ott kint hagytak, azzal a paranccsal, hogy nyitva legyen a szemem, és amit csak tudok, titokban azért írjak össze. — Eriggy be, ha fázol — mondta a juhász, miután a bi­zottság elment, én azonban in­kább a nyomában maradtam, s lépkedtem vele a hodály irá­nyába. Nem tiltakozott, de nem is társalgott velem. Min­denfelé jól szétnéztem, ám az inkát nem mertem előhúzni.­­ Amikor a birkák körüli teendőt ellátta, bementünk a­­ háziba. Ekkorra szürke lett az ég és enyhülni kezdett az idő. Lámpát gyújtott odabent és­­ megmelegítette a déli maradé­kot . — Kása — fordult hozzám . Ismét csak közönyös hangon. — Szereted? j. Jól bevacsoráztunk, aztán a földre terítette s>. szűrt és oda­feküdt, nekem meg a vacokra ágyazott Eloltotta a lámpát, s attól kezdve csak pipája para­zsát láttam. — Magának nincs családja? — kérdeztem. — Nincsen. — Miért nem alkatja az ös­­­szeírást? — Csak. Beláttam, nem tudhatok ve­le beszélgetni, ezért befele for­dultam és elaludtam. Korán reggel rettentő kutyaugatásra ébredtem. Azonnal a kis ab­lakhoz ugrottam, mert azt hit­tem, a mi bizottságunk érke­zett. Láttam is a hodály körül egy embert mozgolódni, de azt nem ismertem. A számadó úgy tett, mintha nem is hallaná a kutyát. Sza­lonnát sercegtetett a vályog­tűzhelyen. — Péter bátyám! — kiáltot­tam rá izgatottan. — Viszik a bárkákat! Csáki­­an azt láttam, hogy a hodály körüli ember nyakába emel egy birkát és megindul vele gyalogosan, neki a végte­len pusztai fehérségnek. — Nézze hát, hogy viszik! Mellém lépett,­ kitekintett, aztán nyugodtan bólintott. — Így szól az egyezség. Micsoda egyezség? — Ónor? eső, jégverés, két birka a reszelés — szavalta a juhász, visszalépve a tűzhely­hez. Láthatóan szórakoztatta hirtelen támadt izgalmam, s talán mert beszélőkedve lett, talán mert igazán meg akarta magyarázni az iménti jelensé­get, előadta, apja kötötte az egyezséget, amit aztán őneki is tartania kell. Az ő apja, meg az előbb itt járt ember­nek az apja lókötők voltak a szó szoros értelmében, amo­lyan betyárivadékok, akik ne­hezen tudtak a munkásemb­er életébe illeszkedni. Pásztorok, de azért városokba jártak, ku­­peckedtek és bizony jó néhány ökröt meg lovat is el-elköltöt­­tek. Egyíziben összeakadtak az újfalusi vásárban és alaposan megtérfázták egymást. Azzal állított az én számadóm apja az ivóba, hogy megtrajatja Ró­zsa András lovát, amelyik kint állott a kocsmaajtó előtt. Biz­­tosra ment a trükkje sikeré­ben, mert előzőleg a ló fará­hoz tartott egy tyúktojást, amit a kanca be is szippantott, s csupán azt kellett tennie, hogy horpaszon bökni a lovat és mentán kiesik a tojás. Más­kor is csinálta már ezt és min­dig bevált Igen ám, de Rózsa András mindent látott odaber­cről, m­indwr.i­ iílott úgy tett, mintha i­rr.*:-*'!, nem tudna. Fogadásit tel­­töttek, amely szerint Nagybar­jann­é lesz a kanca, ha megto­­jatja. Ellenkező esetben azon­ban élete végiéig annyiszor egy birkát ad Rózsa Andrásnak, amennyiszer jégieső, vagy jég esik az ágotai határban. „Még a fiam is megadja!” — csapott a másik tenyerébe Nagybajo­mi. „Hát lássuk...” — felelte Rózsa és kimentek a korcsma elé. Ott a lova fejéhez állt Rózsa András, aztán rákiáltott, hogy „Szerbusz Pönci!” — s úgy vakszemen vágta ólmos végű botjával, hogy menten összerogyott az állat. Most már aztán nem lehetett meg­főj­etni. — így vesztettük el a foga­dást — fejezte be különös elő­adását a számadó. — És azóta minden jégve­réskor odaad egy birkát? — faggattam hitetlenkedve. — Oda — beBntott a Juhász. — De hát, hogy számol el vele az uraságnak? — A jó juhásznak, gyerme­kem, — oktatott a pásztor — annyi a fizetsége, amennyi bir­ka hullik el a nyájbó. És an­­­nyi hullik el, amennyit a jó juhász akar. — De ha egyszer csak nem adna többé? Hiszen papír sincs arról a megállapodásról . Az a jó, hogy nincsen pa­pír. A papír elvész, elmossa az idő, az adott szó meg örökké tart. Nem tudtuk folytatni a vi­tát, mert megérkeztek a föld­osztók fegyveres kísérettel. A számadó most már nem ellen­kezett. Azt mondta, tegyünk, amit akarunk, ő úgyis elköltö­zik Dunántúlra egy rokoná­hoz, ott akar meghalni. Aka­dálytalanul végezhettem hát tisztemet: szorgalmasan össze­írtam mindent, amit a pusztán találtam, ami a múlt idők hagyatékaként most már a képre szállt. S feljegyeztem — nem az irkámba, csupán a fe­jembe — a számadó történe­tét, amit húszesztendős ké­séssel bár, de átnyújtok a köz­nek. Európa közepén és a hu­szadik század közepén örö­költük ezt la. Átnyújtom tarita — «tin­tán nagy késéssel — töredel­mes vallomásomat ia, hogy annak idején kihagytam lis­támról a Rózsa András fia által elszállított egy juhot Betyár­­becsületből tettem és ezt most becsülettel megvallom. Nyo­masztó örökségem volt ez, amit önmagamra hagytam, s jólesik tőle megszabadulnom. t. § § § § § $ §§ s § § 5 5 5 § § § § § § § § § § § § § § § § § § § § § §S s § § § § § § § § § § § § §­s § § § § § § § § § § § § § § § SIMONYI IMRE: Ifjú hegesztő vallomása József Attila Velem kiáltott először jövőt a fény, a tűz, a láng velem suhogtak messzezengő acéllemezes éjszakák. Én voltam ki élragadta Prométheuszként a tüzet s vad gyűlöletükhöz láncoltak suttogó kövér istenek. Törvények rendjét szaggattam s a szállongó kormos ködöt amíg a tőkés kegyetlenül fegyverek élén hősködött. Gyom keserű ize voltam a lázongó gyárudvaron de átlépett merészen értem a száguldó forradalom. Felcsattanó ívfényekben csóvás lángzivatarokban kínokká gyötört arcom végre álomszép tisztára mostam. Nézzetek rám szívetekkel Ha van szemetek lássatok akár hatalmas hajnal tömbje olyan erős, szabad vagyok. Holnapok felmérhetetlen minium színű fénye két s az emberiség beköszöntő nagy ünnepére készülök. Én ki semmi nélkül jöttem vagyok milliók élete s a vasat tanítom zengeni, hogy énekelhessek vele. már az első pillanattól mintha húszan feszültek volna kívülről az ajtónak aztán harminckét rettenetes esztendőn­­ keresztül, mintha állandóan legalább húsz­an feszültek volna annak az ajtónak s te egymagad tartottad ott belül míg egy napon aztán az ajtó is ellened fordult de akkora robajjal mintha a föld szakadt volna ki sarkaiból mintha a mennybolt szakadt volna pedig csupán egy ájult nemzet zuhant reád SATRA SATTINOV: Itthoni tűs Harmatot lehel a füves határ. Fölötte a vén jurta füstje jár. Hűvös esteien, sok-sok év utám Újra itt vagyok, drága jó tatyám! Megvisel a tort. A mást messet szád. A pislogó tűz lábujjhegyre áll , föl-fölobbanó lángokat ereszt. Ügy sem ám­ el a sátor nemezt... Az itthoni tűz fényét bámulom. Szívom a pipám, is kumiszt iszom. Kábulatba ejt illatot varázs. Altató-mesét suttog a parázs. Megvendégel most anyám engemet. Rózsát igazít Árpát sütöget Fáradatanok fürge ujjat. Tán a zümmögő lángokat szövi Fürge ujjú kéz olykor megremeg. Simítsd meg, anyám, zúgó fejemet! Kozányi György fordítása KONSZTANTTIN MURZIGYI: Ma is Lenin régi és még több új emelkedik. Sem kell a termeket bezárni, Ha beírnák pártgyűlés joégik. Iuoszec­uDus S&8J# virngok nyitnak, Messzire száll az iratuk S minden polgár előtt i-f---rs--a. fUT*^UHuK A súlyos, M Kreml-kopok. Csodálkoztunk, mikor ez *09 W«, Szédítő volt a gondolat, De aztán szépen beleszoktunk, Moo,, fent van és hogy így marad. Halad a világ dübörögve Előre, a régi nyomán, S ma is Lenin, Lenin a jelszó, XJX—a­­ L­-­­OTLacco» Two'CTny régen, hajdanán... Kozányi György fordítása § § § § § § § § § § § § § 1§ § § FORGÁCS KAROLT: § Parázsló tűzhely mellett Balgaság lenne, édes, szerelmet vallani Nekem néked e korban, de tüzel valami, Éles sarkantyú-éllel szügyembe vág a vágy, Hogy szó szakadjon számról: fakult virág­szirom; Sziklák alá bújt patak volt zenéjét hívom, Hogy hangom érdességén által süssön a lágy Érzések villanása, mikor melletted állva Sok ezer nap hajol ránk: oázison a pálma , a viharos utak verejtékét felisszák. Mert egy nap sem jött hozzánk kiürült öröm­zsebbel. A méregpohár aljról ha egy csepp is üzent fel. De Jött édes Intés, hogy fakadjon bennünk vígság! Csendes derű tárcsázta napjainkat, öröm-ütéstől törzseink nem ingtak. Inkább a rossz vájt mély kutat­óidőnk. De mert a ködben sem látásik mind, mi van, A való csak ring a lét karjaiban: Derű se, se l se lő az égre fényt, Sajogva zsibbad, gyógyuló törés, Mosoly a ráncra rákönyököl és Feledtet bunkót, tőrt, kifent kaszát. Halk zöld oxid a rév kilincseken. Szelíd barna, mely késnyelet beken. Az évek Így festik a múltat át; Hfis hullámként ringatnak UH—le, föl—le, Nem ejtenek, — mint a napok — a földre; Mint jó dadák a csecsemőt, becéznek. Szelíd dalra váltják a fűrész­élet Sikolyait, s átdúdolnak napot, élét, Fényes gerezdjét mutatják csak az egésznek. A fájdalmak így élüket veszítve, Az örömök a ködöt szétfeszítve Elegyengetik gödrös útjainkat, A szerpentineket kiegyenesítik, S ha visszanézünk, de egész a szívig: Elvállaljuk mit naplóink leírtak. Többet ennél vajon ki mondhat néked: Szép volt a véled átvándorolt élet Eddig. S szebb lesz ezután, mert betölti Az üres perceket a múlt, a visszahívott, S felnyílnak kulcsa-vesztett-zárú titkok. Szemünkből fenyők fénye tündököl li. Közöttünk még a tócsák is ragyognak, Tükröznek, és ha ránk hajol a holnap: Az alkonyokért friss reggelt cserélünk. Lépéseinkre hajnalok felelnek, Szavunkra megcsendül a csendes ünnep, S szelíd szavak között derülten élünk. § § § § § § § § § § § §FALU TAMÁS:­­ BÉKESSÉG Éled a gyár, lágy füstje már Gomolyogva száll az égre. Fürge a kéz, alkotni kész... Ez a munka békessége... A nedv kering, a búza ring, Kék mennybolt terül föléje. A magszem él, lesz majd kenyér. Ez a földnek békessége. Az est leszáll, csTHagsugár Nézi, hogy lenn lámpa ég-e? A kapuban álom suhan... Ez az ember békessége. 9§ § § § § § §s §5 KESZTHELYI ZOLTÁN: önkéntesen adtál Hűséget nem kérhettem tőled, ó, gyönyörűm! Önkéntesen adtál mosolyt, tanácsot, jókívánságot, te, aki a szeszélyes életet kormányozod. Nincs hasonlatom, hogy megörökítse vonásaid, a tanúkot már nem láttak, keretben nézne reám az arcod. 1 Ilyet csak emberöltőként ad a sors. Ne hagyj el, ne menj el! Nem láttad-e, hogy jobban féltettelek, mint szerelmetes lányát az apa, mint fatett húgát a testvér? Ha isten van, nem enged el, megtart nekem és gyermeket ajándékozol, aki jobban szeret nálam is; maradj és eltévelyedett gyermekem mosolya­­ és hangja helyett hadd leljem meg az érzések érzését, a melyet bo­ld­ogságnak nevezett a világ! < I Va ie i ií I t

Next