Népújság, 1967. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-12 / 189. szám

Az út elején Fiatalok. Friss diplomások. Nemrég kerültek ki az egye­temek, főiskolák padjaiból. Pályájuk elején tartanak, most kezdik hivatásuk gyakorlását. Hármukat kerestük fel, velük beszélgettünk: milyen volt út­jük a diplomáig, s merre ve­zet tovább az út, amelyet vá­lasztottak ? Művésztanár Az egri Gárdonyi Gimná­ziumba került a friss diplomás Moskovszky Vince. Huszonhét éves, s ebből kerek 21 eszten­dő telt el az iskolapadokban. Gyökeresen egri származású: itt járt általánosba, itt kezdte ismerni-tanulni a zenét, érett­ségizett, aztán Miskolcra ment, s az ötéves zeneművészeti szakiskolát 3 év alatt ..elin­tézte”. Miskolc után Budapest kivetkezett, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola. Nem állt meg egy pillanatra sem. Kéy rátörő akarattal, tehetség­gel tanult, képezte magát. Közben, a tanulás mellett, ta­nított is: negyedéves hallgató korában hegedűt az Egri Ta­nárképző Főiskolán, ötödévesen pedig Petőfibányán. A zene­művészeti főiskola kamarakó­­ru­sával eljutott külföldre; fő­iskolai tanulmányai mellett ,,mellékesen” képesítést szer­zett, mint szimfonikus zene­karvezető. két éven át játszott a fővárosi ÉDOSZ szimfonikus zenekarban, ahol ellátta a se­­gédkarnagyi teendőket is — ez az út vezetett a diplomáig. — Mi vonzotta a zenei pá­lyára? — Családi hagyomány... Édesanyám itt, Egerben, ének­­tanár. A zene szeretetét ő ol­totta belém. Azt mondják, a zenei hajlam bennem is meg­volt, egész korán... Előbb a zene elmélete érde­kelte. Miskolci diákévei során kis „házi” újságot is életre hí­vott („Persze, csak olyan stenciles újság volt az...”), abba írogatott elméleti cikke­ket, kritikákat... Azt tervezte, a zeneművészeti főiskolán a zenetudományi szaknak vág majd neki, de mert erősebb vonzással volt rá a kórusveze­tés, másként döntött-----az énektanári és karvezetői sza­­kon diplomázott. — További tervek? — Dolgozni akarok, haszno­san munkálkodni az egri zenei életért. B­e­r­n­irono Dr. Simon Piroska diplo­máján 1964-es a keltezés. Ám mégis pályakezdőnek számít Justitia asztalánál, az Egr­i Já­rásbíróságon. Kétévi fogalma­záskodás után idén januárban tett bírói szakvizsgát és febru­ár 4-én nevezték ki, avatták bíróvá. — Az első tárgyalás? — Furcsa­ izgalmas volt Úgy éreztem, hirtelen öregedtem pár évet. Nem kis dolog érte­ni és érezni a felelősséget. Hogy nekem kell dönteni... Az első ügy, amit­ tárgyaltam, polgári per volt, gyermektar­tás. Aztán voltak gyermekel­­helyezési perek. Ezeknél a­z el­járásoknál kimondottan dühös vagyok, amikor úgy nézik, úgy tekintik a gyereket, mint holmi használati tárgyat. Az első tárgyalások nehezek voltak. Arra gondolt: ez a vizsga már nem kerül semmi­lyen indexbe, m­­ost az életből vizsgázik. Az elfoglalt és ta­pasztaltabb kollégák találtak időt arra,­ hogy a bírók legfia­­talabbját indulásnál segítsék, értékes tapasztalataikból azóta is juttatnak neki. Ormosbánya, Miskolc, Sze­ged után vezetett útja Eger­be. Egert azért választotta, mert itt volt hely, legközelebb szülőfalujához. Most már más­hová nem menne el innét, itt akar élni és dolgozni is. Népművelő A 25 éves Dobos András az Eötvös Loránd Tudomány­­egyetemen­­ szerzett diplomát, magyar-népművelés szakon. Rajta kívül egyetlen ember van még egész megyénkben, aki egyetemet végzett népmű­velőnek mondhatja magát. Tősgyökeres egri, itt végezte iskoláit, s innét ment egye­temre, eleve azzal a szándék­kal, hogy ide tér vissza. — Bármilyen munkát elvál­lalok szívesen. Állásom nincs... öt évig jártam egyetemre, tudtak rólam, hiszen kötelező gyakorlatokat töltöttem itt, je­les minősítésekkel, öt évig dúskálhattam az ígéretekben. Mire az egyetemet bevégez­tem, az ígéretek is elfogytak. Hívták a fővárosba, kínál­tak neki több állást (lehetett volna például művészeti elő­adó a kőbányai művelődési háznál stb.), de ő hitt az igé­­retekben , és hazajött. Ha­zajött szüleihez, fiatal felesé­géhez. Hazajött, hogy szerzett tudását kamatoztassa. Pontosan egy évvel ezelőtt történt, negyedéves egyete­mista volt akkor. Hazalátoga­tott, felkereste volt munkahe­lyét, egykori kollégáinak pa­naszkodott: „egy év múlva végzek és nem biztos, hogy ál­lást kapok”. Kollégái, nagy­részt kis is­kolájú és képzetlen emberek, körülállták és úgy mulattak rajta. „Minek men­tél egyetemre?!” — mondták. A mellbe vágó kijelentések le­sújtották. De az igéretekbel­ továbbra is bízott. — Mit tegyek? Tépjem ös­­­sze a diplomámat?! Öt évig az orrom előtt húzgálták az ígé­retek mézesmadzagát. Most vállat vonnak, hogy „hát, na­gyon sajnáljuk, komám, nincs számodra hely”. Két hónapja munka nélkül vagyok. Nem találja a helyét. Jog­gal mond keserű szavakat. Joggal kételkedik és hábo­­rog. „Állás nincs!” — mond­ják neki. —Állás nincs —, de nemrég állást adtak a Megyei Művelődési Házban egy me­zőgazdasági technikumot vég­zett embernek. Neki, Dobos Andrásnak, az egyetemet vég­zett népművelési szakember­nek, így csak a vállvonogatás jut. Valahol hibádzik a gon­dolkozás mechanizmusa. Gyö­keresen rossz értékítélet mi­nősíthet csak úgy, mint Dobos András esetében. Sokat be­szélünk a népművelés dolgai­ról, s nem azért, mert „divat” erről beszélni. Beszélünk, mert nagyon kevés a szakkép­zett népművelő. Dobos András pedig rendelkezik a legmaga­sabb képesítéssel. Vagy éppen­ a legmagasabb képesítés a fő akadály, hogy álláshoz, szak­munkához jusson? Bizton re­méljük, hogy ennek az ellen­kezője igaz. Pataky Dezső Szólítson ügyvédnek Francia filmvígjáték A bűnügyekben kevésbé jártas is tudja, hogy a védőügyvéd fel­­adata a vádlottat védeni, majdhogynem azt mondanánk, az a kötelessége, hogy az elé­je kerülő eset körülményeiből olyan bizonyítványt hozzon ki, hogy a vádlott minél kisebb büntetést kapjon, a védőügy­véd tehát foglalkozik védencé­vel, lehetőleg már a nyomoza­ti szakban. Ebben a filmben a vádlott, a „teliholdas fojtogató”, még éppen munkában áll. A rend­őrség már nyomon van, ott keresi a tettest, ahol kell, an­nak a vidéki villának a kör­nyékén, ahol a mi ügyvédnőnk­­ lakik férjével és kéttagú sze­­­mélyzetével. Ehhez az ügyvéd­i nőhöz nyit be gyilkosként egy­­ rokonszenves fiatalember, akit a védő minden fenntartás és félelem nélkül kezelésbe vesz. Még az sem izgatja, hogy fér­je üzleti érdekeit veszélyezteti ezzel a veszedelmesnek tűnő idegennel. A vacsora még elte­lik valahogy, előkelő és jól tá­lalt unalomban. A búcsúzko­dás után kellene pattannia a szikrának, ami helyzetek so­rozatát robbantaná és dőlhet­nénk a nevetéstől. De az egész vígjáték számtanilag ki­agyalt tévedések sora s ezen az sem segít, ha a személyzet folyton változó arcán elő- és utójeleket tapasztalunk" a ka­landot illetően. Amiért erről a filmről írni érdemes és kell, az a benne rejlő erkölcsi veszély és téve­­­dés. Nem tudni, mennyire ér­­­­tenek e francia film írói a büntető paragrafusokhoz és a­ jogászi lelkiismerethez, de­­ bennünk meglehetősen komoly­­ fenntartásokat eredményez az,­­ ahogyan a szerző-rendező Jean Girault az ügyvédnőt védelmi­­ szándékában elmerülten dol­gozón bemutatja. A szorgal­mas jogász-asszony ugyanis nemcsak arra készül, hogy a­ fojtogató gyilkost védje a bí­­­­róság előtt és ezzel a szakm­ai fegyvertényével híressé le­­­­gyen, de rejti is, fedezi a tu­domása szerinti gyilkost. Erre a lélektani és lelkiismereti baklövésre még azzal is rádup­láz a rendező, hogy a magát gyilkosnak kiadó Stephane ugyancsak ügyvéd, aki valójá­ban rejtegeti és irányítja a fojtogatót. A rendőrök vígjá­téki tálalása már elcsépelt for­mulaként hat. E lagymatag iramú és túl­bonyolított történetnek azok a túlzások sem használnak, ame­lyek feleslegesen elnyújtják az amúgyis felesleges részeket. A vezérigazgató és a titkárnője közötti románc, a négy igazga­­tó versenyfutása a vezérképvi­seletért és a gyilkos felkutatá­sa, a személyzet szerelmi éle­tének bemutatása mellett túl­ok ahhoz, hogy mindebből jó ígjáték születhessék. Az unal­mas bonyodalmakért csak itt­­ott kárpótol egy-egy jó felvé­tel, egy-egy épületrészlet, szo­­bab­első és a bútorok művészi harmóniája. A színészek, Pierre Mondy, Michel Galabru, a tempera­mentumos Jacqueline Maillan, Claude Rich, a szőke szépség Marina Machado, a faarcú Christian Marin szellemesebb játékra is alkalmasak, de a rendező agyonszerkesztett és erkölcsileg is rosszízű meséje nem adott számukra lehetősé­get. (farkas) — No, mesélj, milyen volt? — kérdezte ismerősöm, ami­kor egyhetes üdülés után összetalálkoztunk az egri ut­cán. — Jó volt, kellemes volt — mondtam tömören, de a vá­lasz nem elégítette ki. — Mesélj részletesebben, itt a beutalóm, a jövő héten én is megyek. És megpróbáltam mesélni: — A hajó nagyon szép, hangulatos, esténként a szi­geten kertmozi, szabadtéri hangverseny... — Szóval: zaj, nem lehet aludni. — Van könyvtár, folyóira­tok... — Kötelező olvasás. — Kirándulások, gazdag program — így én. — Nem lesz egy perc sza­bad időm. — A hajón van a konyha is. — Ételszag mindenütt, így ő.­­ — Bőséges reggelik, válto­zatos ebédek... — Gyomorrontás. — Van büfé is... — Már megint inni kell... — sóhajt. — A fedélzeten lehet na­pozni... — És hőgutát kapni. — Sportlehetőség... — Már megint valamilyen MHK-féle — mormogja. — És ott a Duna, jó leve­gő, nagyszerű kilátás... — Meg szúnyogok, rajtam hizlalják majd magukat. — No és persze, a csinos nők. — A feleségemmel megyek — legyint dühösen. — Hát ne menj, maradj idehaza! — igyekeztem el­vágni a párbeszédet. — Majd bolond leszek nem elmenni. 126 forintért egy hétre (márkusz) Négyes találat Selypen Fortuna istenasszony ezúttal a selypieket fogadta kegyeibe: a 30. játékhéten négyes találat volt a 2 299 110-es számú lottó­­szelvényen, amelynek boldog tulajdonosa , Ilkovics Mihály­­né selypi lakos és régi híve a lottózásnak. A nyertes minden héten négy szelvényt vásárolt és azo­kon az állandó tippjeit ját­szotta meg. A kitartó türelem most hozta meg gyümölcsét és nem is akármilyet: a négyes találat 58 776 forintot ér. Pal­­kovics Mihályné a nyereményt egyelőre takarékba tette, még nem döntött, mi lesz a sorsa. Hiába próbálgatja régen a sze­­rencséjét, a négyes találat meglepte. Bécs az ősrégi, s örökifjú dunai metropolis, — ahogyan az osztrák fővárost a Wien­ben kiadott magyar nyelvű prospektusok nevezik. — Né­hány napig lakója voltam a­­ Duna menti világvárosnak, a­melynek arca több vonatko­zásban meglepő hasonlatossá­­gt mutat a mi Budapestünk­éi. . Akár a várost kettészelő puna, — amely keskenyebb és hidegebb itt, mint a Lánc­hidnál, és a legforróbb káni­kulában is cseppjeiben őrzi a­ közeli Alpok hósipkáinak le­heletét, — akár egyik-másik építészeti remekmű hasonló­sága, elcsodálkoztatja az ide­gen járókelőt. Akik látták Bécset, bámul­ták kincseit és egy kicsit is ismerik a magyar történel­met, azoknak felesleges egy szót is szólnunk arról, hogy itt lépten-nyomon önmagunk­kal is találkozunk. Kati, bécsi idegenvezetőnk, — aki a 36 fokos hőségben, tiroli viselet­ben és harisnyában fáradha­tatlanul mutatta be ,,Vindo­bona” hajdani építőinek, a római légióknak kőemlékeit, a zegzugos középkori utcá­kat és a kort, amelyben „Vienna Gloriosa” egy világ­birodalom központja volt, — sohasem felejtette el hangsú­lyozni: Mi, kérem, elválaszt­juk a politikát a történelem­től. És ezek után mennyire csalódnom kellett, hiszen a város bemutatásánál — bár elsuhant autóbuszunk a szép szovjet felszabadulási emlék­mű mellett — egyetlen szó­val sem tett róla említést. Pe­dig ez már történelem. És ha Kati elválasztja a politikát a történelemtől, de havi 10 ezer schillingért (az­­ átlagos mun­kás keresete 2600 schilling körül mozog) történelmet kö­teles oktatni a társas gépko­csik mikrofonjában, akkor mégis furcsa, hogy néha — talán tévedésből? — egyszerre „két lapot” is hajt ebben a különös történelemkönyvben. Máskor viszont meglepően precíz volt ez az egyébként szimpatikus, magyar szárma­zású bécsi hölgy. Az egyik utcában felhívta a figyelmet az emléktáblára, amely tud­tára adja a járókelőknek, hogy ebben a házban tartóz­kodott hajdan Sztálin. S utá­na nyomban jött a szöveg: Mi, kérem, semlegesek va­gyunk, elválasztjuk a politi­kát a történelemtől. A tábla a helyén maradt. Nem szeretném, ha arra gondolnának, hogy újra fel akarom fedezni Bécset, ezért a Burgról, a schönbrunni kas­télyról, Haydn, Mozart, Bee­thoven, Schubert, Strauss vi­lágáról, Bécsről, mint a zene fővárosáról, keveset beszélek, inkább a mai Bécsről villan­tanék fel egy-egy képet. Éjjel 11 órakor a Práterben még javában zajlik az élet, forog az óriáskerék, árulják a banánt, a Coca-Colát és az uborkát, miközben bent a szellemvasútban sikoltoznak a gyermekek. Egy földszinti étterem nyitott ajtaja mögött a tömeg háborús számot, matrózdalokat énekel, a ze­nekar tengerészruhában ját­szik. A karmester egyszer fel­szólítja a már amúgy is pat­­tanásig feszült idegzetű kö­zönséget, hogy a zene ritmu­sára jobbra-balra hajlongoz­­zanak. Hullámzik a terem, nyikorognak a székek, de egy­szerre iszonyatos füttykon­cert, pár pillanat múlva pe­dig dermedt csönd. A kidobó­fiúk egy embert dobnak ki az ajtón, majd, mintha mi sem­­történt volna, szól a muzsika tovább... A Práter óriáskereke Bécs szimbóluma, amely 1873 óta forog. Szombat este 10 schil­lingért szállít és szédítő magasból mutatja a kíván­csiaknak a fényárban úszó, tényleg csodálatosan szép osztrák fővárost. Valaki mesélte, hogy nem­rég leszakadt az óriáskerék, a tulajdonos nem vállalta a magas költségeket és a vállal­kozást átadta egy amerikai­nak. Másnap az emberek fel­háborodtak, a lapok főcímek­kel közölték a hírt: „Bécsiek, vigyázzatok! Lopják az óriás­kereket!” Kíváncsi voltam a kék Du­nára, amelyet Strauss csodá­latos keringőjében megálmo­dott. A kék Duna, amely tu­lajdonképpen nem is kék, ha­nem az Alpok hévizétől in­kább kávészínű. Nos, mégis van a bécsieknek kék Duná­juk. A Duna egyik mellék­ága ez, ahol valóban mindig tiszta, kékes színű és szinte a kavicsokig átlátszó a víz. A Duna-parton százak és ezrek strandolnak ingyen és scabin nélkül. Horgászt egyet sem láttam. A Sirály, magyarok­kal és osztrákokkal a fedél­zetén, déli 12 órakor indul vissza Bécsből Budapest felé. A partról integettünk a kapi­tánynak, aki a sapkáját len­gette felénk. Feltűnt, hogy itt 35—38 fo­kos hőségben is harisnyában járnak a hölgyek. Kérdezős­ködtem, mire így válaszoltak: csak harisnyában lehet iga­zán csinos és jólöltözött egy nő. A városban sok a kutya. Ez­ Bécs a szép kutyák városa is — magyarázta a szálloda por­tása, miközben rémtörténete­ket mesélt a kutyakultuszról és a magas kutyaadóról. El­mondotta, hogy egy jobb csa­ládból származó pincsi után 60—70 schilling havi adót is fizet a gazdája, nem szólva a kutyák étkeztetéséről. A sze­mélyautókból bulldogok, pin­csik, pulik és szetterek bá­mulnak kifelé, az utcákon férfiak és nők pórázon veze­tett kutyákkal sétálnak. Elnézést a furcsa társítá­sért, de a bécsiek arra is büszkék, hogy az utóbbi évek­ben náluk több gyermek szü­letik, és hogy az ENSZ sta­tisztikája szerint az utolsó helyekről — gyermekáldás te­kintetében — a középtájra rukkoltak elő. Az evésről szólva: a bécsiek jól főznek, a vendéglőkben, az üzletekben udvariasak a felszolgálók, az eladók, vi­szont az ennivalót nem ad­ják olcsón. Egy nálunk II. osz­tályúnak mondott helyen egy ebéd 25—30 schilling körül mozog, amelyért már egy külvárosi magyar üzletben akár 4—5 pár gyengébb mi­nőségű nylonharisnyát is le­het kapni. Nem ak­arok ellen­propagandát csinálni a Bécs­ben kapható nyloningeknek, de ezeket a bécsiek nem hordják. Egyetlen bécsin sem láttam ilyen nyloninget. Az áruházakban viszont egy bé­csi polgárnak megfelelő in­gért ugyanúgy elkérik a 126 schillinget, mint nálunk az ugyanennyi forintot. A nagy hőségben jólesett a bécsi sör, amely csodálato­san ízletes. Egy pohár sör a kocsmában állva fogyasztva 2,7 schilling. Jobb helyen, ül­ve 5—6 schillingbe kerül. A borsos árat némileg feledtetni tudja a hideg sör és a meleg kiszolgálás. A bécsiek kedvence — hadd tegyem hozzá: egyik idegen­­forgalmi látványossága is — a meteorológiai torony. Nagy­szerű látvány, amikor a Du­­na mellett felállított hatal­mas toronyban kigyúlnak a különböző fények, jelezve, minden kíváncsiskodónak, milyen idő várható holnap. A fölfelé futó vörös fények azt jelentik, a hőmérséklet emelkedik. Ha ezek fölülről lefelé futnak, ennek az ellen­kezője várható. A narancs­szín szeles időt, a szürke fel­hőt, zivatart jelent. Az emberek így, ha tudni akarják, hogy holnap milyen időre számíthatnak, feltekin­tenek a meteorológiai torony tetejére. Rossznyelvek sze­rint, ha esőt jelez a torony, nyugodtan lehet kirándulni, mert napfényes marad az idő. Számomra Bécs érdekessé­gei közé tartoztak a város­néző hinták. Ezek a kényel­mes, gumirádlival ellátott, in­kább határnak beillő jármű­vek 60­0 Schillingért egy fél óráig ringatják az embert az ódon Bécs szűk utcáin. A ko­csis mellett idegenvezető ül, aki szakértelemmel mutatja be az utazónak a várost. Akadnak olyan kocsisok is, akik dupla fizetésért egyben az idegenforgalmi vezetői tisztséget is ellátják, esetleg két-három nyelven beszélnek. A „szőttesből” nem marad­hat ki az új Bécs képe sem. A városban hatalmas építke­zés folyik. Jugoszláv, török vendégmunkásokat is alkal­maznak. Az állami lakásépí­tési akció keretében juthat­nak lakáshoz az emberek, és ezekről az építkezésekről, mint „városi” házakról be­szélnek. A város építteti és hasznosítja őket. Ezek hason­lóak a mi tömblakásainkhoz. Egy két szobás, fürdőszobás, gázzal ellátott lakás lakbére eléri a havi 600—700 schillin­get. A városi házak mellett vannak az öregek házai. A város ugyanis egy, másfél szo­bás lakásokat építtet azoknak az öregeknek, akik nyugdíj­ba mennek és akiknek már nincs szükségük a nagyobb lakásra, még kevésbé a ma­gas lakbérre. Az ilyen idős családok azután átköltöznek 2—3 szobás lakásukból az öre­gek negyedébe, ahol a lakbér havonta csak 250—300 schil­ling között mozog. Az osztrák fővárosban sok a park, a liget. „Nagyváros a zöldben”, így nevezik Bé­cset. A fővárosnak kilencszáz­­egynéhány parkja van, ame­lyek zöld tüdőként plelik át a házakat. Itt a barokk kert­művészet igazi gyöngyszemei­vel találkozhatunk, s ezek kö­zül is talán a legcsodálato­sabb a schönbrunni kastély­park. Bécs tényleg a zene fővá­rosa is, hiszen a világhírű Osztrák Állami Színház nagy­színpadán, szeptember elejé­től június végéig játszanak, júliusban és augusztusban pedig gazdag nyári zenei mű­sor várja a közönséget, nem­csak a belvárosban, hanem Bécs gyönyörű környékének néhány különlegesen szép pontján is. Ezekben a napokban Bécs­­ben gyakran felhangzik a Kék Duna keringő, Strauss csodálatos műve, amelyet bi­zonyos joggal az ország „nem hivatalos” himnuszának is te­kintenek. Szalay Istvánt BÉCSI SZŐTTES 4 MmnisSfii 1867. augusztus 12., szombat

Next