Népújság, 1969. október (20. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-10 / 235. szám

A béke szolgálata hitünk parancsából fakad . Beszélgetés dr. Brezanóczy Pál egri érsekkel A VII. magyar békekongresszuson az Országos Béketanács elnöksége tagjává választották dr. Brezanóczy Pált, egri érseket. Munkatársunk ez alkalomból főhivatalában kereste fel a magas rangú egyházi személyiséget, hogy véleményét kérje az egyházi békeszolgálat időszerű kérdéseiről. — Miben látja érsek úr az egyházi békeszolgálat fontosságát? — Az egyház békeszolgálata küldetéséből ered. Korunkban újabb lendületet és megfogalmazást nyert János és Pál pápa, valamint a II. vatikáni zsinat által. Az új és korszerű a katolikus egyház szolgálatában a békének a megfogalmazása és előmozdítása. A béke legkevésbé sem jelent nyugalmi állapotot, megelégedettséget, esetleg a visszavonultság vagy elzárkózás „békességét’’, hanem kimondottan dinamizmust, melynek célja az összemberiség egészséges, egyetemes fejlődése és haladása. Ennek jegyében nyer értelmezést a két utolsó pápa minden útja, ténykedése és az egyház felé szorgalmazott irányítása. Úgy tudjuk, érsek úr is sokat utazik, s útjain mindenekelőtt békeküldetést teljesít. — Valóban. Jártam többek között Finnországban, s két ízben, 1958-ban és 1962- ben, Moszkvában is megfordultam, részt vettem a világ egyházainak zagorszki tanácskozásán. Teljességgel azonosítom magamat az egyház békeszolgálatának célkitűzéseivel. Eminens papi és állampolgári feladatnak tartottam mindenkor s tartom ezután is, népünk és korunk békeszolgálatát. — Érsek úr részt vett a VII. magyar békakongresszus tanácskozó munkájában. Miben foglalhatná össze a kongresszuson nyert főbb tapasztalatait? — A VII. magyar békekongresszust a reménység kongresszusának ítélem. Vannak regisztrálható eredmények, s a tervezett vállalkozások megalapozottak. Fontosnak tartjuk a kongresszusnak azt az állásfoglalását, hogy jobban kell alapoznunk az ifjúságra. A békemozgalom az ifjúság mozgalma, s mi az ifjúságnak és a jövőnek dolgozunk. Nagyon szívesen hallottuk volna éppen ezen a kongresszuson az általános és középiskolai ifjúság, egyetemi ifjúságunk hangját. Akár kérő, akár hálálkodó, akár vállalkozó ,hangszerelésben. — Hogyan értékeli érsek úr a békekongresszus dokumentumait? ! — Öt munkabizottságban vitattuk korunk fontos kérdéseit, s a dokumentumok egészséges állásfoglalásunkat rögzítik. Európa biztonságának megteremtését eredendően egyházi feladatnak is tartjuk, hiszen lakossága túlnyomó részben keresztény. Különös érdekeltséggel és feladattal állunk szemben. Érvényesítenünk kell a zagorszki konferencia határozatait: meg kell győzni és önérdekeltté kell tennünk az embereket, hogy a legapróbb szolgálatot se mulasszák el megtenni a béke ügyében. A békés együttélés egzisztenciális probléma. Ez világigény. Erről lenne meggyőzendőbb a legizoláltabb ország, a legnépesebb Kína. A vietnami nép sorsa ugyanígy mindnyájunk gondja. Egyénileg és érzelmileg is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy e nép békevágya teljesedjék. 1961-ben megfordultam Vietnamban, s legnagyobb fiának, Ho Si Minh-nek vendége voltam Akkori utamon az összvietnami nép felé kijelentettem, amit ma is tartok és aláhúzok: az ott időző idegen és ellenséges katonaságnak Vietnam nem hazája, így ott jövője nincs és nem is lehet. — Miben látja érsek úr kongresszusi tapasztalatai jegyében az egyházi békeszolgálat további útját? — Nincsenek külön feladataink, mert a békeszolgálat elsősorban emberi szolgálatot jelent. Készséggel ápoljuk a meglevő jó viszony kiteljesítését, s erőnket adjuk az országosan átfogó vállalkozásokhoz, a szocializmus töretlen építéséhez. Minden békefeladat, minden vállalkozás egyet kell szolgáljon: az új humanizmus megteremtését, annak tiszteletben tartását. S a győzelem meghozza mindannyiunk számára az áhított békét — mondta befejezésül dr. Brezanóczy Pál, egri érsek. Pataky Dezső Miért repedeznek a falak ? A szomorú példatár szinte kimeríthetetlen: két budapesti toronyház utolsó emeletének megépítésével egy időben repedeztek meg a ház falai, süllyedtek meg az alapok. Az építkezést leállították, sőt már megszületett a végleges döntés is: mindkét épületet le kell bontani. A kár nem kevesebb, mint 21 millió forint. Több mint húsz szegedi szövetkezeti lakásból ezekben a napokban költöztek ki a lakók, mivel életveszélyessé váltak a mindössze hét hónappal ezelőtt átadott lakások. Csongrád megye egyik községében még a műszaki átadás napján összedőlt a termelőszövetkezet, új istállója. Visonta első Heller— Forgó-hűtőtornya építése közben hónapokon át ferdén csúszott a zsalu, s hogy helyrebillentsék a hatalmas torony egyensúlyát, betongallért kellett építeni. Természetesen: több millió forintért. Hull a vakolat az egy évvel ezelőtt átadott egri Lenin úti lakások plafonjairól is. A hat évvel ezelőtt készült, Hadnagy úti első toronyházat már tatarozni kell. A legfrissebb panasz ugyancsak, az egri Lenin útról érkezett a szerkesztőségünkbe: a 8. szám alatti társasházban repedeznek a falak, rosszul zárnak az ajtók, ablakok, hull a csempe. A lakók tavaly költöztek be a lakásokba, amelyekért summás összegeket fizettek. És sorolhatnánk még az egri, a gyöngyösi, a győri, a szegedi, a debreceni példákat, amelyek édestestvérekként bizonyítják: rendkívül súlyos bajok, problémák vannak építőiparunk minőségi munkájával. AZ ORSZÁGOS ÉRVÉNYŰ okok között akár válogatni is lehet: monopol helyzetben van az építőipar. Hatalmas ütemű az építkezés, a beruházás az országban. Az igények sokszorosan túlhaladják az ipar erejét, s ebből következik, hogy a konkurrenciáknak még csak nyoma sem tapasztalható az építőipari vállalatok között. Így az időponti, a minőségi feltételeket tulajdonképpen nem az diktálja, aki fizet, hanem aki elveszi a pénzt. Az ipar annyit „fog", amennyit akar. És tulajdonképpen úgy végzi el az adott munkát, ahogyan akarja. Az építtetőknek gyakorlatilag nincs választásuk. És mivel a nyereséget nem a minőség, hanem a mennyiség jelenti, így „természetes", hogy az ipar számára gazdaságtalan a „pepecselés”, vagyis a jó minőség. Mit számít az, hogy hull a vakolat, repedezik a fal, nem zárnak az ajtók? A pénznek, az építkezés költségeinek jelentős része már rég az épületek átadása előtt a kivitelező vállalat számláján kamatozik. És sajnos — mivel az igények napról napra nőnek, és az építőipar jelentősebb és gyorsabb kapacitás bővítésére még a közeljövőben sem számíthatunk, a konkurrenciának még csak reménye sincs — ezekkel a tényekkel még sokáig számolni kell. De éppen ezért kellene legalább azokat a lehetőségeket jobban kihasználni, amelyekkel kényszeríteni lehetne az ipart a jobb minőségű munkára. Mire gondolunk? Itt van például a garancia. A jelenlegi szabályok értelmében a kivitelező vállalat egyéves általános garanciát vállal munkájáért, a rejtett hibákért pedig három évig felelős. Ha a garancia idejét mondjuk duplájára emelnék, és a nagyobb hiányosságokért még meg is büntetnék a vállalatokat, úgyegészen biztosak vagyunk benne, hogy az ipar is sokkal nagyobb gondot, figyelmet fordítana a minőségi munkára. SOKAt TEHETNÉNEK az ügy érdekében a beruházások műszaki ellenőrei is. Napjainkban túl jó a kapcsolat a kivitelező és a műszaki ellenőrök között. Tfend a jó kapcsolat a baj, hanem mint a bevezetőben említett példák is bizonyítják, a műszaki ellenőrök túl nagy jóindulattal, s elnézéssel ellenőrzik a munkálatokat, s veszik át az épületeket. Ennek pedig mindez esetben az építtetők érzik a kárát. Mindezek mellett is azonban a legtöbbet az építőipar tehet az építtetőkért. Mert azt azért senki se gondolja, higgye, hogy a magyar építőipar ha akar, nem tud jól dolgozni. Mert például a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalat, amely a szóban forgó Lenin út 8. szám alatti lakásokat is építette, mindössze 10 hónap alatt építette fel a VILATI egri gyáregységét. És példamutató minőségben . ... Nem a szakmai tudással, s felkészültséggel van tehát elsősorban baj, hanem a hozzáállással, a lelkiismeretességgel. Ezen kellene legsürgősebben az iparnak változtatnia. És ha hull a vakolat, ha nem zárnak rendesen az ajtók, ha repedeznek a falak, — mint a Lenin út 8-ban is, — akkor vállalja a felelősséget az építő, és minden vita, könyörgés nélkül javítsa ki! Mert azért hull a vakolat, azért repedeznek a falak, azért hull a csempe, mert rosszul csinálták meg! MÁR EDDIG IS MILLIÓK estek áldozatul a rossz, hanyag munkának. Nincs annyi pénzünk, hogy erre is jusson. De a társas, a szövetkezeti lakások építtetőinek sem, hogy egy év múlva maszekokat hívjanak a 200 ezer forintért építtetett lakásuk megjavítására. Igaz, hogy az építtetők közül sem mindenki ,,angyal”, de ha az építőipar ugyanolyan gondosan végezné el munkáját, mint amilyen lelkiismeretesen, és alaposan összeállítja az építkezés költségeit, akkor nem valószínű, hogy egy év után hullna a vakolat, s repedeznének a falak. Koós József Gyurkó Géz ® t — Kiugruunk, ide a közelbe. Jövünk és megyünk. Egy kis kóstolónak — mondja Mózes Endre, a vízkutatók vezetője, miközben megigazítja fekete keretes szemüvegét az orrán. A mongol utak jóvoltából szerintem még itthon is, évek múltán is percenként igazgatja majd a szemüvegét, úgy megszokta ezt a mozdulatot. A „kiugrunk" valóban nem nagy távolságot jelent, mindössze tán’ oda-vissza sem több, mint másfél száz kilométert. Dzummod, a vízkutatók fő bázisa ugyanis Ulánbátor mellett van. A város ajrnak székhely, jelentős létszámú település, egy a tinannyoloc közül, de a legnagyobbak közül való. Persze a „nagyság” itt más mérettel, méretik, akár településről, akár távolságról van szó: mindig a fordítottja értendő. Mint ahogy a városka neve magyarul például száz fát jelent ugyan, de az egész környéken sincs itt száz fa talán együttvéve sem, s mint, ahogy hiába a legnagyobbak közül való — a fővárost leszámítva — talpán ha háromezer ember lakja. Igaz, a felvidéki, vagy a nyugati kisvárosok még ennél is, kisebb lélekszámúnál is tipikus városok, mert volt idejük ezredévekben mérve várossá alakulni, atmoszférát teremteni maguk és az odalátogatók számára. De ennek a diimbes-dombos, homokossziklás városkának csak története van, amit lakói maguk mondanak el, s nem történelme, amit vaskos fóliánsok őriznének. S itt érdemes elidőzni egy kis időre. Aki idejön Mongóliába, az számoljon le megcsökölyösödött európai megszokásaival, sőt, ha úgy tetszik, „kelet-európai” előítéleteivel. A másfél millió négyzetkilométernyi terület túlnyomó többsége teljesen alkalmatlan a földművelésire. Amit lehet, s ahol lehet művelni, ott már évek óta kísérleteznek és nem is eredménytelenül. Utam és beszámolóm során betérek még állami gazdaságokba is, akkor lesz alkalmam a mai mongol intenzív mezőgazdaság, pontosabban a mongol mezőgazdaság intenzív próbálkozásairól az elismerés hangján is szólni. Most inkább arról, hogy nemcsak a hagyományok miatt jellemző ma is Mongóliában az extenzív, nomadizáló állattenyésztés, hanem egyszerűen a legelők hozama miatt is. Említettem már, hogy legalább 15 millió birka, vagy hárommillió ló, nem kevesebb tehén, jak, s talán a milliós számot is elérő teve adja a mongol gazdasági élet, a nemzeti jövedelem is majd háromnegyed részét. S az ilyen állattenyésztői élet, az éghajlati és talajtani viszonyok, a krónikus vízhiány, aligha teszi lehetővé a gyors urbanizációt, a sokáig való, egy helyben lakást. Ma is mindennapos látvány , amint három-négy tevéből álló karaván bandukol Ulánbátorból dél felé, vagy éppen fordítva, több száz, vagy ezres kondáieai lóhátról terelgess karavánok irodulnak déliről északira, a főváros felé legeltetve. Az előbbiek az egyéves, avagy éppen kétéves vonulás után, végiglegeltetve fél Mongólián a jószágot, megérkeztek az Ulánbátori vágóhídra — épül új, például már Darhanban is, éppen a magyarok építik — és most már mennek „haza"; az utóbbiak még útközben vannnak. S az is természetes látvány, hogy egy hegygerincről letekintve a széles öblű és messziről zöld, közelről bizony ritkán füves, sziklás völgyben két- három jurta fehérelt, s körülöttük öt, vagy éppen tíz kilométeres, körzetben a legelésző jószágok szálazzák a nem éppen dús legelőt. A mongol nép felemelkedésének útja is nyilvánvaló az erőteljes iparosodás, de ezzel párhuzamosan a feltétlenül szükséges urbanizáció, a külterjes állattartásról áttérés a belterjes állattenyésztésre. Hogy egy különösen kegyetlen tél — minden évtizedben akad kettő, néha három is — ne vigye el mondjuk a juhállomány felét! Mint ahogy elvitte az elmúlt esztendőre fordulón is. Nos, az urbanizáció megindult. Sajátosan, érdekesen, de feltartóztathatatlanul. Ulánbátor, a főváros 260 ezer lakost mondhat magáénak. Hipermodern városrészek váltakoznak az 50-es évek stílustalan, de akkor szükségszerűen, gyorsan és nem szépen emelt épületeivel, aszfaltozott utak, hőerőmű, amely az egész várost ellátja gőzfűtéssel. Színházak, mozik, egyre több üzlet, ha még nem is világvárosi szinten, lüktető autóforgalom, s az autók tülkölésébe minduntalan belevegyül az apró mongol lovak patáinak kopogása a járdán. De a lakosság lélekszáma rendszeresen ingadozik és a gyors ütemű építkezés mellett is, szó szerint mellett is, ott állnak a jurták, négy-öt, tíz, ötven, bekerítve, hogy „egységes” mrafe legyem De középen ott a villanyoszlop, a jurtákban villany ég és rádió szól és a jurta lakója sofőr egy építkezésen. Dzummod, vagy Ugdalajdam, Darzsalang vagy Bajanzsargaland. még távolabb asznak, vagy szamjon székhelyek-e: több-kevesebb ház, több-kevesebb lakó, inkább. mindig kevesebb, néhány száz lakos csak, de villany, apró kis szálloda, iskola, kultúrterem, étterem és VÍZ! Ezt így kell írni Mongóliában.: VÍZ. Mert ez a kultúrát, a higiéniát, az egészségügyet, de az ipart, a mezőgazdaságot és az állattenyésztést is jelenti. Itt van például Darhán, Mongólia Dunaújvárosa. Az új várost pompás sugárút, négy nyomó sávval, köti össze a régi és kegyetlenül rossz országútiak Európa egyik legmodernebb húskombinátja épül itt, hatalmas malom, nehézipari üzem, építőipari alapanyagokat előállító gyár és természetesen jurták: már a régi törzsmunkásoké és azoknak éppen most épülő juntái, akik reggel érkeztek valahonnan, a kékló távolból, s a város messzehangzó hívására. Itt nincs városszél. Itt város van és jurta van, s a végtelen sztyeppe bekúszik a város közvetlen szélére. És éppen ott, talán tíz méterre a most lefektetett gőzvezetéktől, egy félhalomnyi salakdombon, ősi ösztönből, mint a legmagasabb messzelátó dombon, két jak kérődzik. Szelíden ostoba, barna szemük belemered a végtelenbe gördülő távolságba ... valóban, este már újra Ulánbátorban voltam. Kicsit összetörve az úttalan utaktól, kicsit megriadva a semminek tartott, lenyűgöző távolságoktól, és kicsit káprázva a friss benyomásoktól. (Folytatjuk) 1969. október 10., péntek v. Jurták és városok Nem a világ végén, Mongólia Dunaújvárosa mellett, Harisánban épültek fel ezek a jurták, talán éppen egy fél nappal érkezésem előtt. Vagy két nap? Hisz a villany már benn van! Irigylésre méltánul modern városrész Ulánbátorban.