Népújság, 1969. december (20. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-03 / 280. szám

Pedagógusél­et: Hol érték a diploma? Évről évre nem kevés pe­dagógus akad, aki kezében a friss diplomával „megta­gadja­” a választott pályát, s falu helyett városban, al­kalmazottként próbál jobb életkörülményeket teremte­ni maga és családja számá­ra. Ez a jelenség sajnos, nem egyedi, nem is csökkenő mértékű. Ízelítőül csak egy beszédes mutatót. Az egri főiskolán a­­ elmúlt tanév végén diplomát szerzett , hallgatóknak több mint hu­szonhét százaléka mondott búcsút a választott hivatás­nak. És ha már a számoknál tartunk, nem érdektelen még egy adatot említeni. Egy hallgató négyéves kép­zési költségei meghaladják a negyvenötezer forintot. Ennyit áldoz az állam, en­­­nyit áldozunk mindannyian a felnövekvő nemzedékek jövőjéért. A végzett hallga­tók közel egyharmada azon­ban borzong a falutól, s inkább búcsút mond a hi­vatásszabta pályának, mint hogy vállalja a küldetés ne­hézségeit. Az okok után „nyomoz­va” mint legilletékesebbe­ket, őket kérdeztem. Falun elhalnak az ambíciók? Hegyi Péter negyedéves magyar—rajz szakos hall­gató városból — Miskolc­ról — került a főiskolára. Nyíltan mondja: őt is a vá­ros vonzza, nem szeretne, falura menni tanítani. — Középiskolás korom óta rajzolok, a diploma megszerzése után tervezem, hogy továbbtanulok, mert úgy érzem, a festészet, a grafika az élethivatásom. Falun nincs képzőművészeti élet, nem találkozhatok kol­légáimmal, nem cserélhetünk gondolatokat, nincs bizto­­sítva a továbbképzésem. Tu­dom, hogy a falu visszahúz­na, ínért — és ezt néprajzi gyűjtések során tapasztal­tam —, kisközségeinkben nagyon kevés a szellemi igé­nyekkel is törődő ember, ott mindenkit a napi gondok, a kenyérkereset apró-cseprő vívódásai kötnek le. Ilyen környezetben úgy érzem, elhalnának ambícióim, és él­hetnék hamis illúziókban, mert nem járhattam meg az álmok felé vezető utat. — S ha kezdeményezne szellemi pezsgést? — Őszintén válaszolok: először is: egy fecske nem csinál nyarat, másodszor so­sem kapnám vissza azt az energiát eredményben, amit a tenni akarásba fektettem. — Mit tesz, ha nem sike­rül városi állást keríteni? — Ha lenne protekcióm mert sokszor ez a döntő —,­ ez nem lenne gond. De nincs! Ha nem kapok váro­si állást, lemondok a tanári pályáról, elmegyek válla­lathoz dekoratőrnek, vagy valahová grafikusnak. „A sár jelképes is" Ezzel a mondattal lep meg a budapesti Harsányi Judit negyedéves orosz—ének szakos hallgató. És érvekkel indokol. — Nem becsülöm le a fa­lut, nincs bennem a városi­ak egy részének sznobizű le­kicsinyléséből semmi. Csak azt mondom el, amit lát­tam, amit tapasztaltam. Ma még nagyon sok faluban egyetlen kultúráéig a kocs­ma. Majd mindenütt van művelődési ház, de ezek egy része olyan állapotban van, hogy oda igényes pedagógus nem menne el szórakozni. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a művészeti munka a legtöbb helyen csak papíron dokumentált valami. Men­jek moziba? Amint hallom már „praktizáló” kollégáim­tól, inkább lemondanak a filmművészet nyújtotta örö­mökről, mintsem vagy a han­got keressék, vagy az elmosó­dott képeket azonosítsák. Hasonlóan vélekedik a szintén budapesti Cziffra Mária magyar—történelem szakos is. Lovász Erzsébet, aki földrajz—rajz szakon sze­rez a jövő évben diplomát, hevesi, ő újabb gondokról tájékoztat. — Nagyon sok a félté­keny, de képesítés nélküli pedagógus, nem mindenütt fogadják szívesen az érkező fiatalt, aki reformokat sze­retne. Egyébként is óriási a különbség a városi és a fa­lusi gyerekek értelmi szint­je között. Azt hiszem, sok falusi tanár elkényelmese­­dik, csak rutinmunkát vé­gez. A szervzett továbbkép­zés sosem tudja helyettesí­teni az önművelést. A fiatal pedagógus szinte berobban ebbe a környezetbe, s a grá­nátszilánkok legtöbbször őt érik.­­ Forint és lakáshiány Az utolsó éves tanárjelöl­tek nyíltan beszélnek más, egészen konkrét dolgokról is. Ezek közül a legégetőbb a fizetés. Gondolataikból válogat­tam a legjellemzőbbeket: — Nemrég írt egy falun tanító barátnőm. Ketten hat­százért laknak egy szobá­ban. Most a házinéni még egy lakót akar melléjük tenni. Hogy lehet ezt fizet­ni 1200 forintos kezdő fize­tésből. — Illetményföld? Igen, csak ehhez is szerencse kell. A nővéreknek ez évben száz forint tiszta haszonnal gya­rapodtak, mert éppen a leg­rosszabb területet kapták. Mi, lányok, egyébként sem értünk a földműveléshez. Azt hiszem, a tanár felada­ta a jó óravezetést gyako­rolni, nem pedig kapálni Miért nem lehet ezt a hoz­zájárulást havi fix összeg­ben adni a falusi pedagó­gusoknak? — Sok ismerősöm nem pályázott meg állást, ha­nem elment városba alkal­mazottnak. Az egyik barát­nőm egy éve laboráns és már 2000 forintot keres. — Nemcsak a házaspárok­nak, de a kezdő magányos tanároknak is kellene bizto­sítani falun szolgálati szo­bát. Így nőne a kedv, keve­sebb lenne a városhoz von­zódó. — Egy lány dupla áldo­zatot vállal, amikor falura megy. Egy orvos, egy ag­­ronómus, esetleg egy szál megrögzötten agglegény kol­léga. Ilyen körülmények kö­zött nehéz kulturált társra találni.★ Íme a számadatok mögöt­ti őszinte indulatok. Úgy ér­zem, nyíltságukon felszínes­ség lenne megütközni, s a hi­vatás szeretetére hivatkozva korholó mondatokat kanya­­rítani. Felszínesség lenne, mert természetes emberi igény a kulturált élet vágya, s az is tény, hogy ehhez, különösen falun — ahol a fiatal pedagógusokat kivéve minden rétegnek anyagilag alapozott a sorsa — pénz, pénz kellene. Felszínesség lenne nyersen korholni, de megütközni azért lehet a négy év előtti hivatásérzet­re, a felvételi bizottság előtt elhangzott hitvalló szavakra, emlékeztetni kell a tudás­­szomjas falusi gyerekekre, a sok szempontból még min­dig mgváltásra váró falura. Igényeik érthetők, mégis, mert küldetést, nemes mis­­­sziót vállalnak, s ezért jog­gal várnak nemcsak szép szavakat, hanem hathatós segítséget, gondmentesebb életkörülményeket. Ha megkapnák, a pillanat­nyi áldozat busásan kama­tozna a jövő nemzedék szá­­­­mára... Pécsi István 1999. december 3., szerda Tóth Sándor: Új cégtáblát festenek... Egyesült « Hyn^tif-biÜiki os a Iflstis*«! Ál­la he 1 lírai d«­ ss­zala wljj A csemetétől a végtermékig — Szakiskola a Mátrában Milliók — béremelésre Egyesült a Nyugat-bükki és a Mátrai Állami Erdőgazda­ság, 1970. január elsejétől új cégtábla kerül az egri Kos­suth Lajos utcai erdészeti székház falára: „Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság’. (A névadók mostohán és ér­demtelenül bántak el a Bükk­­kel... !) A két gazdaság már korábban is tevékenykedett egy név alatt, mint nemzeti vállalat, így nem meglepő és nem is új ez a most induló házasság, amelynek létreho­zását gazdasági szükségszerű­ség indokolta. Az egyesített gazdaság területe 100 000 hek­tár, ipari létesítményeinek a száma pedig most már meg­haladja a húszat. Az átszervezéssel kapcsola­tos problémákról kérdeztük Tihamkó Józsefet, a Nyugat­­bükki Állami Erdőgazdaság igazgatóját, aki az egyesítés után is az igazgatói tisztet tölti majd be. — Milyen gazdasági érde­kek tették szükségessé a két gazdaság egyesítését? — Többről van szó, mint két erdőgazdaság puszta és formális egyesítéséről. Azt tartjuk a legfontosabbnak, hogy a fafeldolgozás vissza­térhet „családi körbe”, az er­dői gazdálkodás termelési ke­reteibe. Korábban mestersé­gesen leválasztották, elkülö­nítették tőlünk a faipart, s ez állandó feszültségek és ellent­mondások forrása lett. Január elejétől hozzánk tartozik a petőfibányai fatelep, a gyön­gyösi parkettgyár, a felnéme­ti fűrészüzem. Termelési te­vékenységünk kiterjed majd az erdőneveléstől, a csemeté­től az érett negyedek kiter­meléséig, s a fafeldolgozás fá­zisain a végtermékekig. —. Minden átszervezés em­bereket érint, óhatatlanul szorongást vagy félelemérze­tet vált ki, önérzeteket sért és horzsol sebesre egy-egy szó, döntés. Mit tettek azért, hogy a két gazdaság egyesí­tését e tekintetben mind ke­vesebb hibaszázalék kísérje? — Mindent a „kollektív bölcsességre” alapoztunk, őszintén, nyíltan beszéltünk, semmit el­­ nem titkoltunk, sőt javaslatokat kértünk: ki ho­gyan javasolja az átszervezés lebonyolítását, milyen szer­vezeti felépítést javasol stb­. 14 variánsból szerkesztettük meg végül is a 15-iket, gaz­daságunk új „alkotmányát” .. Létbizonytalanságba senki sem került. Biztosítottunk he­lyet a központban, a Mátra­­füreden szervezendő szakis­kolánkban, vagy a parketta­­gyárban. Természetesen nem dönthettünk minden esetben az egyéni kívánságok szerint, de arra vigyáztunk, hogy anyagi helyzetén senkinek ne rontsunk. Sőt, továbbra is ja­vítani akarunk. Alkalmazotti állományban h­áromnegy­­ millió, a fizikai munkások kategóriájában pedig másf­l millió forint áll rendelkezé­sünkre, a bérek javításán. Megfelelő lakásokról is gon­doskodunk, erre ugyani­­­­s megvan a kellő anyagi erőnk. A lakáskérdést persze n­e­m oldhatjuk meg egyik napról a másikra, s addig naponta utazni kell 100 embernek Gyöngyös és Eger között. Mindent igyekszünk megten­ni, hogy a változás nehézsé­gein átsegítsük, az embereket, hogy indulásunk biztonságos legyen, s mindenki kedvvel dolgozhasson — mondotta be­­fejezésül Adamkó József a Nyugat-bükki Állami Erdő­­gazdaság, pontosabban, 1970. január elsejétől, a Mátrai Er­dő- és Fafeldolgozó Gazdaság igazgatója. (pataky) SPORTOLÓ FÉRFI — Sokat sportolok én, doktor úr. Minden futballmeccsen ott vagyok és teljes erővel biztatom a csapatot. (A Weltwoche­ karikatúrája.) 'sssss/fssssj,ssfs/ssfssss/ssssssssssssssssssss/s/s//jtfs/'sssssss/'s'/sssssssssssssssss/ssssss/ssj's/sssssssssssssss/sssssss/sssfssssss/sss;/s*sssssssssss/rsrss/f//ssssssss/sssssssssssssssss-sss/'sssssssssfsssssrsss' //////////// 11. Irány Becs! (Befejező rész.) 1945. március 16-án a du­nántúli arcvonal teljes kiter­jedésében támadásba mentek át a szovjet csapatok, aminek célja hazánk felszabadításá­nak befejezése és Bécs elfog­lalása volt. A főhadiszállás utasítása értelmében, a fő­­csapást Székesfehérvár, Pá­pa, Sopron, Bécs irányába kellett mérni a „Dél” hadse­regcsoport erőinek zömét ki­tevő 6. SIS páncélos és 6. hadseregre. Tolbuhin marsall a 3. Ukrán Front parancsno­ka azt tervezte, hogy a két hadsereg fő erőit Székesfe­hérvártól délnyugatra beke­ríti és megsemmisíti, utána kifejleszti a támadást a megadott irányba. A német csapatok kezdet­ben nagyon szívósan véde­keztek. Hitler először azt kö­vetelte tőlük, hogy ellencsa­pással zúzzák szét a 3. Uk­rán Front támadó erőit, Gu­­derian vezérkari főnök pe­dig kijelentette: „Székesfe­hérvár és Tatabánya a véde­lem két sarkköve, amelyet tartani kell!” A heves ellen­állás lassította ugyan a szov­jet előnyomulást, de megál­lítani vagy visszavetni nem volt képes, ez a feladat meg­haladta a német hadosztá­lyok erejét. Guderian hiába fenyegetőzött, hogy „ez a ne­hézkesség és pongyolaság fel­háborítja a Führert,” a kez­deti heves ellenállás, a beke­rítéstől való félelem miatt, fokozatosan visszavonulássá változott. Március 21-re a Velencei­tó és a Balaton közötti tér­ségben harcoló német cso­portosítást Bér­hi­da, Székes­fehérvár, Szabadbattyán, Pol­­gárdi és Balatonfőkajár kör­zetében „zsákba” szorították a szovjet csapatok. A 6. SS páncélos hadsereg erőinek nagy része a Fűzfőnél nyitva maradt 2 kilométer széles fo­lyosón, véres harcok és nagy veszteségek árán kimenekült a gyűrűből, de a 6. hadsereg bekerítésben maradt. A visszavonulás alatt és miatt nagyon zavarossá vált a helyzet. A csapatok fegy­vert és felszerelést hátra­hagyva menekültek. A két német hadsereg között meg­szakadt a közvetlen összeköt­tetés. Balek tábornok, a 6. hadsereg parancsnoka márci­us 22-én így jellemezte az állapotokat Wöhlernek, a „Dél” hadseregcsoport pa­rancsnokának: „A hadsereg a katasztrófa szélén áll. Életé­nek egyik legrosszabb szituá­ciójába került.” Válaszként megkapta Hitler parancsát: „Egy lépést sem hátra!” Másnap a 4. gárda hadse­reg felszabadította Székesfe­hérvárt, a 6. gárda harckocsi hadsereg Veszprémet, a 9. gárda hadsereg Várpalotát, a 26. hadsereg pedig Balaton­kenesét. Ezek a sikerek meg­pecsételték a 6. német had­sereg sorsát. Bab­ek Sepp Dietrich, a 6. SS páncélos hadsereg parancsnokát kérte: szabadítsa ki csapatait a be­kerítésből. Dietrich erre nem vállalkozott. Mint mondotta: „arcvonalán több hézag tá­tong ... nemsokára­­ képtelen lesz a Pápa irányába kibon­takozó csapást feltartóztatni.” A nyolc napi kétségbeeset­ten védekező balatoni ellen­séges csoportosítás a harcok­ban szétszóródott, összekeve­redett, s rendezetlen futás­ban keresett menedéket. Tel­jesen megszűnt a felső veze­tés. A hadosztályparancsno­kok összes erőfeszítése egy célt szolgált: összetartani a csapatokat és biztosítani a visszavonulás lehetőségét Ausztriába. Balek tábornok ismételten jelentette: ..csapa­tai már nem úgy harcolnak mint kellene. Sokan azt mondják, a háború már így is, úgy is elveszett és nem akarnak nem sokkal a befe­jezése előtt­ elesni.” Felbom­lottak az elit SS hadosztá­lyok is. Guderian megállapí­totta, hogy az elfogott mene­külők 75 százaléka SS-kato­­na, s Dietrichet súlyos szem­rehányásokkal illette hadosz­tályainak magatartása, meg­lazult fegyelme miatt. De már minden hiába volt. A menekülők között nem le­hetett rendet teremteni. Ka­tasztrofálissá vált az üzem­­anyaghiány, a maradék kész­leteket tábornokok felügyele­te alatt osztották szét, hogy a csapatok közötti összetűzése­ket megakadályozzák. A ka­tonákat csupán akkor lehe­tett harcba vinni, ha az a visszavonulás feltételeinek megteremtéséért folyt. Március 25-én felszabadult Pápa, 28-án pedig a 2. Ukrán Front 46. hadserege, miután több napos harcban megtör­te az Esztergom—Tata körze­tében védekező nagyobb el­lenséges csoportosítás ellen­állását, befejezte Komárom és Győr megtisztítását. Ezen a napon a szovjet csapatok több ponton átkeltek a Rá­bán, amely a németek utolsó védelmi vonala volt az oszt­rák—magyar határ előtt. A szovjet csapatok ellen­állhatatlan lendülettel tör­tek előre. A 46. hadsereg Mo­sonmagyaróvár, a 4. gárda hadsereg Sopron, a 9. gárda és a 8. gárda, harckocsi had­­sereg Kőszeg, a 26. hadsereg Szombathely, a 27. hadsereg pedig Zalaegerszeg felé tá­madott. Május 29-én be­kapcsolódott a támadásba az 57. hadsereg és az 1. bol­gár hadsereg is, Muraszom­bat felé mérve csapást. Ezen a napon Guderian azt követelte, hogy a német csa­patok szilárdan tartsák meg az osztrák—magyar határon kiépített védelmi állásokat. „Itt már nem Magyarország­ról, az olajvidékről, hanem a birodalom határairól van szó!” — mondotta. Figyelmeztetése azonban nem változtathatott az ese­mények menetén. Amikor el­hangzott, már felszabadult Szombathely és Kőszeg, s ezt követően nem sokáig vára­tott magára a teljes vereség. Március 30-án felszabadult Zalaegerszeg, s a szovjet csa­patok több helyen átlépték az osztrák határt. Másnap késő este meg­kezdődött Sopron megtisztí­tása, s április 1-én reggelre a város felszabadult. Április 4-én Nemesmedvesnél az utolsó hitlerista megszálló­kat is kiűzték hazánk terü­letéről. Ezen a napon a szovjet Tájékoztatási Iroda jelentet­te: „A március 16. — ápri­lis 4. közti időben végrehaj­tott előretörés következté­ben a 2. és 3. Ukrán Front csapatai befejezték Magyar­­ország egész területének fel­szabadítását a német meg­szállóktól.” Ez a rövid közlemény zár­ta le azt a fél esztendeig tar­tó hősi harcot, amelyet szov­jet, bolgár, jugoszláv és ro­mán katonák, magyar parti­zánok és önkéntesek vívtak hazánk földjén a fasiszta iga lerázásáért, a szabad, függet­len, demokratikus Magyaror­szágért. Tíz- és tízezrek ál­dozták életüket ebben a harcban, amely a magyarság legjobbjainak évszázados ál­mát váltotta valóra. Népünk kegyelettel ápolja e hősök emlékét, s egy negyedszáza­dos építőmunka eredményeid­vel bizonyítja: áldozatiig nem volt hiába,

Next