Népújság, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-15 / 216. szám

Lázadás a buszon Angol filmvígjáték Nem kell megijedni: szó nincs itt',­semmiféle lázadás­ról. ez a szó a magyar­ nyelv­ben egészen mást takar, mint ami itt történik. Ez a film bohózat a javából, amelyben a helyzetkomikum, az ötle­tek, a kiszólások robbannak, a szereplő jellemek pedig együttesen és nem mindent túllicitálva fricskázzák egy­mást, önmagukat, így alakul ki a görbe kép a görbe tü­körben, ahol a túlzás nem sok, de ahhoz elegendő, hogy a nézőt harsány nevetésre késztesse. Nem történik itt az égvilá­gon semmi különös. A bu­szok nem futnak ki időben, nem tartják a menetidőt, ki­sebb galibák esnek. Ki az oka és miért történik mind­ez így? Mert: a busz sofőrje, Sian egy kicsit önző és a­ sza­bályzatot a maga képére és formájára gyúrja át a való­ságban: ha neki csókolózni támad kedve a végállomáson, akkor hiába jön az ellenőr, hiába minden felsőbbségi fi­­fika, a helyzet és az idő ne­ki dolgozik. Azonkívül még­is csak ő az, aki az emeletes buszokkal részt vesz a forga­lomban. A felügyelő azért felügye­lő, hogy felügyeljen. No, de nem mindegy, hogy kikre és főként hogyan? Ez a sirán­kozó, nagy csámpás mélák, akinek a szája és az ádám­csutkája mindig sírásra és gyermekes vonításra áll, az­zal ellenállhatatlan, hogy ezt­ a tartását, ezt a bárgyú­­ságát nem is igyekszik lep­lezni. És itt vannak ezek a telivér, élni vágyó lányok, akiknek minden pózban minden pillanatban a házas­ságon jár az eszük, miköz­ben minden tettükkel azt bi­zonyítják, hogy a házasság meg a hűség nem az ő ter­metükre szabódott. És itt vannak ezek a jó­kedvű, majdnem elfogadha­tóan derék kisemberek, mint , ez az Arthur a maga fen­­sőbbséges , nagyképűségével vagy éppen Jenkins, az igaz­gató, akinek az arcán az os­toba tekintély és a megtört,, leleplezett sunyiság egyként villog. Nincs ennek a filmnek egyetlen úgynevezett nagy figurája, ímilaltatója, komi­kusa sem: mindenki a maga módján adja azt az önmagát, aki nem akar és nem is tud alakoskodni. Erre természe­tesen vígjátéknál szükség is van,­■ hiszen az emberi szokás szerint nevetve kell meg­mondani az igazat. A film rendezője, Harry Booth azért tudott kitűnő hangulatú filmbohózatot csi­nálni, mert szereplőgárdájá­nak minden tagja komolyan vette az ötleteket, a helyze­teket." Az apró mozaikokból így állhatott elő mulatságos képsor, ahol minden a he­lyén van. Pedig nem is va­lami különlegesség az egész, meglepően új fordulatok sem tarkítják a játékot. A film erénye, hogy a kis­embert, az angol munkást derűs oldaláról mutatja be, bajaival és gondjaival együtt. Néhol még szatirikus színek is feltűnnek a vásznon. Reg Varney, Anna Karen, Michael Robbins, Bob Grant, Stephen Lewis, Janet Maho­ney és Pat Ashton önfeledt komédiázása a siker alapja. A magyarra szinkronizálás ismét bebizonyította, hogy szí­­nészeink csupán hangjukkal is tudnak művészit alkotni. Farkas András Mit ígér a televízió ♦ // 1 / / o a jövő hétre / Szeptember 18-án, kedden a Thália Színház­ előadásában felvételről közvetítik­­ Joseph Heller „Irány New Haven” című drámáját. Az amerikai szerző a katonák és a hata­lom emberi felelősségét vizs­gálja egy olyan történetben, amely hol a valóságban, hol a képzelet világában játszó­dik. „Életünk­­ az időben” címmel új sorozat is indul. Az első adásban Szalai Sán­dor akadémikus ismerteti a szabad idő eltöltéséről ké­szült szociológiai vizsgálatát. Szeptember 19-én, szerdán a Vasas—Sunderland KEK labdarúgó-mérkőzést közve­títik délután a Népstadion­ból. Este két Szakonyi-egy­felvonásos kerül képernyőre. Mindegyik egy-egy házaspár életébe enged bepillantást. Szeptember 20-án, csütör­tökön a békekongr­esszus ese­ményeiről helyszíni közvetí­tésben számolnak be a Par­lamentből. Este pedig az „ötszemközt” sorozatban So­mogyi József Kossuth-díjas szobrászművésszel beszélget Vitray Tamás. Szeptember 21-én, pénte­ken ismét informál bennün­ket a televízió a békekong­resszus munkájáról. Folyta­tódik a „Négy kerékkel oko­san” című vetélkedő és sor kerül az „Életünk az időben” második adására. Szeptember 22-én, szomba­ton ,,De én nem akarok meg­nősülni" címmel magyarul beszélő amerikai filmet su­gároznak. A vígjáték egy olyan özvegyember kaland­jait meséli el, akihez minden nő férjhez akar menni. „A maszk nélkül” sorozatban ezen az estén Gianpiero Mastromei, a világhírű olasz baritonista mutatkozik be. Zenés svéd film „A varázs­doboz”, amely vidám dalok­ban, táncban mutatja be a „televíziózás történetét” az őskortól napjainkig. Szeptember 23-án, vasár­nap este Shakespeare „Vi­har” című drámájának an­gol tévéváltozatát közvetí­tik. (MTI) Karácsonyra kapható lesz a Sirius de Luxe táskarádió Az ismert nagy teljesítmé­nyű Sirius táskarádió újabb típusának sorozatgyártását kezdi meg hamarosan a székesfehérvári VIDEOTON­­Az AS Sirius de Luxe há­lózatról és telepről egyaránt üzemeltethető. Az esztétikai­lag is szebb rádiót a Keres­kedelmi Ellenőrző Intézet „kiváló ’ minősítéssel osztá­lyozta. Képünkön: Bán Mik­lós villamosmérnök konst­ruktőr a sorozatgyártás előtt ellenőrzi a készüléket. (MSI <&£ b Hadas János—KS) »73. szeptember 15., szombat Hofi ü­rügyén Talán a legnépszerűbb pa­­jtiumművész. Amit csinál: műgond és rögtönzés, moz­gás és szellem ötvözete. Új műfaj, vagy talán visszaté­rés a legősibb játékhoz. Szó­val egyedi, ami mindenkor vonzerő. Ezért, is üzlet! Mármint felléptetni. S ezért közjó, ha társadalmi igény hozza lét­re művész és közönsége ta­lálkozóját. De! A kettő legyen m­n­denkor összhangban Segítse egy­mást. Szolgálja a célt. Gya­rapodást, okulást, ízlést. Te­lítődést mindazzal, ami az értékesebb emberfőkhöz ve­zet, ami új típust jelent tár­sadalmunkban. Hatvanban devalválták Hofit, s amit az ő sajátos, utánozhatatlan, egyszeri mű­vészete jelent. Csak eszköz volt.­­ Lépesméz, amihez min­den odaragad. Sugárzó vilá­gosság, amely magához csa­logatja a nyári este vala­hány utasát. Mert mi mást jelentene a mód, ahogyan a Mikroszkóp Színpadot, s nagy ászát, Ho­fi Gézát fogadták, tálalták, eladták? Székek faltól falig, 50 forintos belépőt fizető vendégek egymás ölében, fullasztó hőségben. Nyomo­rogva vedlett székeken, al­kalmi sámlikon, vagy falhoz állítva, két egymást követő programban. Ráadásul a ha­tóság, a tűzrendészet statisz­táléka mellett. Ne adj isten, történik va­lami. Tűz, rosszullét, omlás. Nyomában pedig a pánik, s ami ebből következik. Ki felel érte? Egyáltalán: pó­­tolhat-e bárminő kártérítés emberi életet, testi fogyaté­kosságot? S az erkölcsi rizikó? Nem hinnénk, hogy pár ezer forintos üzleti haszon ér annyit, amennyit ilyen tekintetben veszít egy-egy kulturális intézményünk. A „hofis” humor, Szatíra pilla­natnyi emlékét hamar el­mossák ám az ácsorgás, nyo­­morgás, izzadságfürdő prózai élményei. Ennyit egy hatvani estről, s Hofi ürügyén! (moldvai/) Fizetés forint nélkül Az elismerésnek kétféle módja van anyagi és erkölcsi. Az előbbi a gyakoribb, a kézzel foghatóbb — tegyük hoz­zá —. .. legel­terjed­tebb is. Az utóbbival mintha mostaná­ban egy kicsit fukarkodnánk, pedig pénzbe sem kerül.­­ Jön egy ember, aki huszonegynéhány éve dolgozik ugyanabban a gazdaságban. — Hogy érzi magát, János? — Köszönöm a kérdést, megvolnék. — A fizetés? — Nem panaszkodom, szépen kijövök belőle. Érzem : seiMiből, hogy ez is jó, az is jó, de valami azért meg sincs a rendjén. — Nem becsülik meg? — Fizetnek. — Nem úgy gondolom, hanem... Érti? Mint ah­kor az elfogott víz előtt felhúzzák a zsilipet, egyszerre beszédessé válik: — Nem a fiz régről van szó. Inkább az keseríti el az embert, hogy itt a jó szóval jobban fukarkodnak, mint diÍt suit a pénzzel. De ha a legkisebb baj adódik, vagy va­lamit­ elszúr az ember, abban a pillanatban eget ver a fel­háborodás, szinte perceket sem várat magára a letolás. .A megjegyzéssel inkább biztatni akarom, hogy tovább beszéljen. — Ne haragudjon, János, de a hibáért, a mulasztásért sehol nem jár simogatás. Idegesen összerándul az arca. — Persze, hogy nem! Tudom én azt! Azt is tudom, hogyha az ember hibát vét, bűnt követ el, meg kell bün­tetni. De ha jót tesz, ha sorozatosan kiemelkedő munkát végez, akkor miért hallgatnak? — Adják a prémiumot­. A kezével legyint. — Szegény ember vagyok, három gyermekem van, de higgye el, néha egy-két jó szót talán a forintnál is többre nézek. Kis szünet, menteni próbálom a vehetőket elfoglaltság­gal, miegyébbel. — Hagyja csak, hagyja! Nem kell ehhez idő. Csak egy kis szív, meg emberség. Itt van most nálunk az egyetemről egy kis gyakornok legény. Ő látja a munkámat, nyitott szemmel jár­ az emberek között. A múltkor —­amikor a szé­nakazal kiégett —, ő is ott volt és­­ látta, hogy mit dolgoz­tam. Az igazgató, a főagronómus úgy jártak el mellet­tem, mint a­z ajtófélfa mellett. Ez a gyerek volt az egyedüli, aki odajött hozzám: — János bácsi! Maga bátor ember. Sokat dolgozott, égett, kormos a ruhája, legjobb lesz, ha hazamegy, pihen egy kicsit és megtisztálkodik. j Szálltam haza, mint a boldog madár. Mondtam a fele­ségemnek. — Megdicsért a gyakornok. Az asszony csúnyán rám nézett. — Íjasd fel a gyakornokodat! Inkább az igazgatónak mutattad volna meg a széttépett ruhádat. Egy eset a sok közül. A képlet is világos: Büntetni a bank Ultalmazni az erényt, forintban és szóban egyaránt. Jó! Kevés a forint, csínján kell bánni vele. De legalább a jó szóval ne fukarkodjék senki.„ Szalay István HÁMORI ANDRÁS: A hölgyet csak nézni szabad A szürke, egyhangú, kül­városi környezettől teljesen elütött a modern, előre gyár­tott elemekből épült bútor­áruház. Úgy állt ott egyma­gában — a kis tér egyetlen díszeként —, mint jól öltö­zött vendég a kopott háziak között. Hatalmas ablakai hő­siesen verték vissza a júniu­si nap sugarait. Az áruházban viszont hát­borzongatóan jól működtek a légkondicionáló berende­zések. Olyannyira, hogy Demjén Ferenc a délelőtti kirakatrendezés után kissé megfázott. Így hát törülkö­zővel a nyaka körül, boly­hos m­un­kásszvetterében ült egy íróasztalnál és telefo­nált. — Szeretsz? — kérdezte a női hang. — Nagyon! — Akkor hozzád megyek feleségül! Demjén kecskemekegést hallatott. — Vár­j egy picit... — válaszolta és az íróasztal üvegéről egy félbevágott cit­romot emelt fel. Hátradön­­tötte a fejét és a gyümölcs levét a szájába csepegtette. — Na itt vagyok. — Szóval? — ..’. milyen szóval? — Ne csinálj úgy, mintha­­ nem hallottad volna amit mondtam ... Feri, én retten­tően szeretlek! — R­ett-ten­-tőő-em­! — Hülye! — Szeretsz? — Igen... — majd vala­mivel halkabban folytatta — ... te, úgy szeretnék veled lenni ma este! Körülöttem mindenki programot csinált, vi­kendre megy .. . én meg.­Ht aszalodok a szombat déli hőségben! Demjén lemondóan sóhaj­tott és kókadt fejjel nézte az üveg alá dugdosott külföldi képeslapokat. Egyiken pom­pás yacht szelt át egy való­színűtlen­ül kék öblöt; má­sikon a Buckingham-palota játékkatonára emlékeztető medvesüvegese állt feszes vigyázzban; a harmadikról csinos lányok integettek. Egyszerre csak vakmerő gondolata támadt: — Tudod mit? Gyere ide! Már csak én hagyok itt, meg a teljes kényelem ... Senki sem zavarna bennün­ket. Meg aztán kellemes hű­vös van, szerintem eszmé­nyi program hétvégére! — Nem lesz ebből baj? És oda, a világ végére7 .—­­ Múltkor azt mondtad, hogy még oda is utánam jönnél! A lány elnevette magát. — Mit vigyek? — Sok hideget, tudod, a szalámit imádom... és per­sze valami italt is, esetleg vodkát! Ja, majd elfelejtet­tem és magadat.... — Disznó! — Röf-röf! Demjén letette a telefon­­ kagylót.­­Kettőt-hármat­­ per­dült a forgószékkel, majd rágyújtott. Elsétált a nagy üvegtáblákig, leengedte a műanyag fényvédőket és be­kapcsolta a rádiót. A szoká­sos, szombat dé utáni tánc­­zeneműsor ideni. Egy dara­big tétovázott, aztán kivette táskájából a borotválkozó­készletet és katonás léptek­kel az öltözőből nyíló zuha­nyozóba masírozott. Ütköz­ően játékosan tisztelgett két állólámpának és az „IRO­DA” feliratú ajtónak. A ha­bot jó keményre pamacsolta, miközben lábai továbbmene­teltek — egy helyben. A halványzöld fényvédő résein már egyenesebben törtek utat­ a napsugarak, amikor Éva megérkezett. Ahogy az ajtókeretben állt — óriási reklámszatyorral a kezében — és vékony ruhá­ján áttetszett sudár alakja, úgy tűnt Demjénnek, hogy egy valószínűtlen festményt lát. Festményt, melyből csak egy van, és csak az ő szá­mára készült. Egy festményt, melyet teljes valóságá­ban csak ő lát, mindig és mindig, hiszen Éva megje­lenésével megállnak az órák, lelassul a­ föld forgása, s minden egyéb elhomályosul, mellékessé válik. Arra sem­ emékezett később, hogy mi­kor vette el a csomagot, mikor bontották meg a vod­­kásüveget — Wiborowska volt, ezt szerette a legjob­ban — és mikor süllyedtek mélyen, egyre mélyebben a széles heverő puhaságába. Demjén olyan közel húzó­dott a lányhoz, hogy orrát csiklandozták a hajszálak. Szerette ezt a fiúsra vágott, izgatóan kunkorodó frizu­rát. Egyszer azt mondta Évának: „Olyan vagy, mint Anne Girardouet!” — Most is ez jutott az eszébe és ha­talmasat tüsszentett. — Meg vagy fázva — ag­gódott a lány — hozok egy kis vodkát. — Megéheztem, vacsorát is kérek, Anne Girardouet! Éva lehajolt és kedvesen végigsimította a fiú arcát. Demjén felkapcsolta a hen­ger alakú hangulatlámpát. A lány szemérmesen összerán­­dult. — Ne hülyéskedj! Be­láthatnak kintről! — A fényvédőket leeresz­tettem — jegyezte m­eg orr­­hangon Demjén. — De ha nem kapok vacsorát — folytatta vicces-komolyan —, akkor biz’isten felengedem, mindenei gyönyörűségére! — Megtennéd? — Meg én! Sőt még kala­­poznék. (Folytatjuk)

Next