Népújság, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-01 / 283. szám
í Lakodalom ? ! Egyszer volt, hol nem , volt — volt egyszer egy hetedhét országra szóló lakodalom ... Messziről érkezett a násznép, a földkerekség szinte valamennyi országából, hogy tanúja legyen a nem mindennapi frigynek. Kereken négy és fél ezren vártunk az ifjú párra, s talán csak azért , nem többen, mert a halai y inas terembe egyszerűen „csak” ennyien fértek be. Akinek nem akadt sürgős, halaszthatatlan dolga, az ott szorongott a széksorok között, vagy a jókora pódium körül, amelyen már 11 órák óta világslágereket játszott a zenekar. Váratlanul elhalkult a 4 muzsika, az oldalajtón a barátok, ismerősök és az érdeklődő násznép gyűrűjében besétált a terembe az esküvői szertartásról érkező, újdonsült házaspár. A reflektorok kereszttüzében léptek fel az emelvényre, ahol ebben a pillanatban halkan megszólalt az orgona: a nászinduló hangjai ünnepi hangulatot vagrázsoltak a hatalmas helyiségbe. Az ifjú feleség kereses mozdulattal meghajolt a férje előtt, a lámpák fényében megvillantak az esküvői kimonó szivárványszínei. A délszláv népviseletbe öltözött férj méltóságteljes főhajtással köszöntötte asszonyát, majd kart karba öltve a pódium elejére léptek és meghajoltak a násznép előtt. Óriási tapsvihar tört ki, mindenki az emelvény közelébe akart férkőzni, hogy jobban lássa a japán feleséget és a jugoszláviai magyar férjet... Valaki egy színes könyvet nyújtott feléjük, egy ghanai ifjú hölgy színes sálat adott ajándékba nekik, mások apró emléktárgyakat, népviseletbe öltöztetett babát tettek a pódiumra a fiatal pár elé. A zenekar közben ismét rázendített a világ minden táján ismert slágerekre. A férj karját nyújtotta, s táncra kérte az ifjú asszonyát. Erre aztán táncra, perdült a násznép is, s ropta-ropta hajnalig ... Mindez történt pedig Várnában, az eszperantisták világkongresszusán. S az ifjú pár azóta is boldogan él Jugoszláviában, ha közben át nem költöztek Japánba.... 1 (szilvás) Könnyű az amatőr festőnek Pályaművek gyöngyösi kiállításán Manapság egyre többen vannak olyanok, akik egy szép napon elhatározzák, mától kezdve pedig festeni vagy szobrászkodni fognak, illetve a fényképezőgép segítségével valósítják meg önmagukat. És teszik ezt minden idegeskedés nélkül, nagyon komolyan és mély meggyőződéssel. Ha még pályázatot is hirdetnek a bátorításukra, akkor már senki és semmi nem bírhatja őket arra, hogy az ecsetek és a vésők tucatjait nyitjék el, a fényérzékeny papírok íveit használják fel. Aztán jön a zsűri és megállapítja, ez első, az második díjat érdemel, amaz pedig a szövetkezet nagydíját. Minden tehát a legnagyobb rendben, az amatőrködésre áldás és elismerés, valahai olyan vélemény sejtetése, hogy az amatőrök nélkül nem is lehetne igazi művészet ezen a földgolyón. A kissé élesre fent kifejezések azért tódultak elő, mert sokadmagammal megnéztük a gyöngyösi művelődési központ előcsarnokában a jubileumi kiállítást. Vajon most csupán a szabad idő eltöltésének valamiféle változatáról van-e szó, vagy azt gondolja mindenki, hogy ezeken a képeken és szobákon tetten lehet érni a mai magyar művészeti élet egy sajátos részét, egy tájnak, egy etnikai egységnek a sajátos önkifejezését? Ettől a feltételezéstől kellene megkímélni mindenkit. Maradjunk az alapozó szándéknál: amatőrök jelentkezését várták és valósították meg ezzel a pályázattal, amelynek összegezését adja a kiállított anyag. Az a képanyag pedig, ami itt látható azt a megállapítást juttatja eszünkbe, hogy manapság divat a naiv festészet. Igen, divat, mint a farmer, vagy a virágos kendő a vállra vetve. Egyre több naiv festőt fedezünk fel, olyankor is, amikor nem feltétlenül lenne rá szükség. Szőllősi István csendéletei és Lénárt Ferenc Ecsédi házak című képe a sor elejére valók, de bizonyos utánérzés feltételezését kényszerítik ránk. A naivság jegyében született meg Molnár József legjobbnak tartott faberakása, a Négy szürke ló is. A technikai biztonság és jártasság már kicsit sem kétséges Korom Vellás Imre metszeteinél. A Száradó ruhák hangulata feltétlenül hat a kíváncsian nézelődőre. A biztos ecsetkezelés a szakmai ismeret fölénye látszik Fehér Sándor Piroskendős nő című képén, amelynek emberábrázoló törekvése is hangsúlyt kap. A fafaragások közül a tiszta naivitás, a belső indulatok feszítőerejének szabadon engedése Csárdás Ferenc szobrain érződik a leghatározottabban. Ilyen a Libatolvaj és a Sergő című munkája. Nála már mívesebb munkát mutat be Jakkel Mihály özvadászat című fa féldomborművén. A tudatosság Soós Sándor fakompozícióin az első pillantásra felismerhető. Szándéka a fa felső héjának, rétegének lebontása úgy, hogy alóla felfejlődjék az ember, az alak, a kompozíció, mint ahogy az Anyja lánya című szobrán látszik meg a legteljesebben. A legtovább Binder Ildikó Monotípia 1—2. képeinél nézelődtünk. Feszesség, mértéktartás, igényesség, drámai sűrítés és a lélek mélytengeri áramlatainak megőrzése tartott ott percekre. A fotók közül Lövei Sándor Portré és Hegedűs Sándor Koncentrálás című képe rögzített egy-egy pillanatot, annak hangulatát is visszaadva, mintegy igazolva a tételt, hogy az objektív soha sem objektív, mert mindig a fényképező szándékát hordozza. Végül is: örültünk a kiállításnak, amely arról győzött meg bennünket, hogy a képzőművészet vonzása egyre erőteljesebben érvényesül a különböző társadalmi rétegekben. (G. Molnár F.) Télapó-impsso, túrák, szakkörök a megyei úttörőház szünidei programjából A Hámán Kató Megyei Úttörőház decemberi eseménynaptára már a téli szünethez igazodott: több játékos, sport- és mesedélutánt tartanak majd, mint eddig. Természetesen nem hiányoznak az úttörők képzését szorgalmazó programok sem. Ilyen lesz például — mindjárt a hónap elején — az úttörőtanácsok képzésfelelőseinek megyei találkozója, vagy a tisztségviselők szakpróbája. Az egri kisdobosok részére ötödikén, kedden tartanak vidám télapóünnepséget, ahol a játék és szórakozás mellett az ajándékozásra is sor kerül majd. A természet-,barát-szakkör december 16- ára tervezett téli túrát az Eger—Nagyeged—Bükkbérc —Várkút—Síkfőkút—Eger útvonalon. A játék- és a meseszoba állandóan nyitva áll a pajtások előtt. Érdemes megemlíteni a tartalmas szórakozást ígérő Játssz velünk és a Kisdobosok vagyunk című összejöveteleket. A hónap közepétől már szinte minden esemény a karácsonnyal kapcsolatos. Fenyőünnep, karácsonyi bábelőadás, verskedvelők találkozója és az úttörőmozi újabb filmjei szerepelnek az ünnepi műsoron. Fazekashál Z Hegerszeben avatták fel az ország első fazekasházát, ahol a Czugh család tagjai: OíMMmM 1978. december 1., péntek Czugh Dezső népművész. Nagy Zoltánné Czugh Gyöngyi és Czugh Miklós, az egykori őrségi fazekascsalád leszármazottai készítik a már országszerte híres Czughféle kerámiákat. (MTI fotó — Kiss Ferenc fel. — KS) A nyugdíjas Szép volt az ünnepség. Búcsúztatás, ajándék, virágesés kor, úgy minden, ahogyan illik. Negyvenkét év bizony hosszú idő még olyan helyen is, ahol jól érzi magát az ember. Beszélgetünk. Cserzett arcbőrű munkás Gazsi bácsi. Nem sok szavú, de amit mond, sokáig nem felejti el az ember. — Tudja! Az első nyugdíjasnap volt számomra a leghosszabb. A vekkert csak úgy, mint máskor, megszokásból felhúzta az asszony. Hajnali ötkor csörgött. Már felültem az ágyban, amikor eszembe jutott: Nyugdíjas vagy, Gazsi! Senki sem vár rád a gyárban! Aztán szépen, sorjában elsorolta a legelső nap történetét. A komótos, hosszú reggelit, a kényelmesen elnyújtott ebédet, hogy teljék morzsolódjék az idő. Az asszonyt, a feleséget, aki titokban néha-néha kitörölt egy-két könnycseppet a szeme sarkából. Az unalmas délutánt, a céltalan sétát, az örökkévalóságnak tűnő estét... — Az úgy volt, kérem, hogy éjszaka nem jött szememre álom. Fészkelődtem, forgolódtam az ágyban. Szinte égette testemet a nagy kockás dunna, amelyet az asszony rám nyomott. És ha már ébren voltam, gondolkodtam is. Szakadatlanul az járt az eszemben, hogy nem nekem való ez a tétlen öregség. Másnak találták ki a heverészést, az utcán való értelmetlen sétálgatást. Megszületett hát bennem az elhatározás. — Másnap hajnalban ötkor újra csörgött az óra. Egy percig sem vártam. Talpra ugrottam, felöltöztem a régi munkásruhába. Teavizet tettem a tűzhelyre. Mire az asszony felkelt, már az asztalon volt a reggeli. Nyolc óra előtt pedig ott ültem a tanácselnök irodája előtt. — Dolgozni akarok, elnök elvtárs! — Másnap összeverbuválódott a nyugdíjasokból álló javítóbrigád. Volt köztük ács, asztalos, lakatos, festő. Első munkánk az iskolatáblák rendbehozatala volt. Én a zárakat szereltem fel, majd a táblákhoz készítettem új akasztókat. Később házakhoz hívtak minket. Egy hónap múlva annyi volt a megrendelés, hogy nem győztük a munkát. Mindenki a nyugdíjasbrigáddal akart dolgoztatni, mert — mint mondták — ezek még a régi, jó minőséget adják... Az arca ahogyan beszél, nyugodt és elégedett. Sőt: büszke. Sorolja a megrendeléseket, előhozza a terveit. A nyári szünetben, legalább öt hétig az iskolában lesz dolog. A nyikorgó padokat kell kijavítani, gyalulni, festeni. Később a termelőszövetkezet kínál fel munkát. Most a helyi művelődési házban tevékenykednek. Nem találhatnak a munkájukban kivetnivalót. Olyan szép lesz az, hogy hamarosan nem hiszi, hogy a környéken párját üthetik. A vassal bánó ember szilárdsága árad minden szavából.’ Az önmagát hasznosítani akaró öreg munkás tekintetében életkedv, derű ragyog. Mielőtt elmegy, olajos, kopott aktatáskájából — amely szíjon fityeg a nyakában — egy kovácsolt hamutartót húz elő. . — Ezt magának csináltam. Gondolom, elkel odahaza.' Aztán meg miért ne emlékezne erről is az öreg Gazsi szakira? Kikísérem egészen a kertkapuig. Az olajos fekete aktatáska újra a nyakában lóg. — Az urak a kezükben hordták, én meg a nyakamban.' Már elbúcsúzott, amikor egyszer csak váratlanul visszafordult. — Tudja! Ha én akkor, hajnalban, a mikor csörgött az óra, elkeseredetten visszanyújtózom az ágyra, ma már nem is élek talán. Azóta is felkelek hajnali ötkor. Mert nekem mindennap nagyon sok a dolgom... Szalay István — Most az egyszer aligha. Paula az öreg Burján ellenkezését kicsinyesvé próbált hatni az okvetetlenkedő tanárra. — Kitelik tőle, de nem valószínű. Remélem, a józansága ezúttal is nagyobb lesz, mint a konoksága. — Szóval zsarolni akarjátok? — vette elő epésebb kedvét Danka Károly. Dezső vésztjóslón nyalogatta pipája csutoráját, mégsem lépett arénába. Edit intette is a tekintetével, hogy maradjon nyugodtan. Inkább maga próbálkozott panaszkodó kérleléssel. — Most nem az apánkról van szó. Hanem rólad, ötünknek az a véleménye, hogy érdemes nekivágni. Erre te tüntetve elllenzékbe vonulsz. Könyörgöm, légy belátással. Ne ellenkezz velünk ... — Ügy is van — ejtette oda pont gyanánt a bunkót Zoltán, aki a frissen meggyőzöttek hevességével kelt a terv védelmére. — A családi békét senki ne merje bántani. Keccselünk újra és kész! Rózsi úgy féltette férjét, mintha az zsenge nebáncsvirág lett volna. — Már megint beleártod magad?... A mamlasz boldogok gyengédségével mentegetőzött a kőműves. — Valamivel ezután is foglalkoznom kell, kiskutyám. Megölne az unalom! Danka lehangoltan fejezte ki fonák elismerését: — Te legalább őszinte vagy. — Velem aztán ne kötekedj, mert megjárod! — Rendben van — állt eléje megadón a karcsú Dani ka. — Nyugodtan üss le. Zoltánban kétségtelenül nagyobb volt a jóérzés, mint a lángelme. Visszakozva szájait. — Attól, hogy melós az ember, még lehet gógyija. Igenis jól jön az a dohány. Bízd csak ránk. A Burjánok ehhez jobban értenek. Ha nem szívóskodsz annyit, rajongani fogok érted. De ha rapsiskodsz, isten bizony úgy csinálok veled, ahogy a rossz fattyúkkal szokás. — Kecsegtető kilátás. De ha nem haragszol, emlékeztetnélek, hogy véletlenül éppen az én lakásomban vagyunk. Itt még te sem ígérheted be a rokoni verést. Ezt nem kifogásolhatta Zoltán. Türelmét mégis elvesztette, mérgesen ágált. — Vastag vagy, édesapám! — Tovább nem jutott. Feleségére förmedt. — Gyere inru?.n. kiskutyám. Inkább i.a_ jo&mizsére járok vendégségbe, minthogy ide még egyszer betegyem a lábam. Az elhatározáshoz méltó haraggal vonult ki. Rózsi szeppenten követte. De ő nem akart örökre távozni. Esdekelve szólt a morcosan hallgató rokonokhoz: — Nem érdemes veszekedni... Hiszen olyan szépen megvoltunk eddig. Jussatok dűlőre valahogy . .. Figyelemre se méltatták. Ahányan voltak, annyi felé néztek, csak a távozó Rózsira nem. Dezső szemrehányó pillantásokkal méregette Danka Károlyt. Neheztelés, lenézés, bosszúvágy tette ingerlékennyé. — Nem kell ám azt hinned sógor, hogy mindig csak a tanároknak lehet igazuk. Épp oly nevetségesnek, mint sértőnek találta a fiatal tanár azt a fölényeskedő hangot, amelyet következetesen használt vele szemben a kőfaragó. — Ki tart arra igényt, hogy igazat adj nekem? Válj meg a lakásodtól, ha minden áron nyolcszáz darab ötszázforintost akarsz imádattal átnyálazni, örülni fogok a boldogságodnak. De ehhez mi szükség van énrám? Ágaskodva csapott le rá a kőfaragó. — Így beszél, aki birtokon belül érzi magát! Jaj de nagy a mellényed! De henceghetnél-e ilyen lakással, ha egyedül kellett volna kinyögnöd?! Danka nem bocsátkozott feleselésbe. Hosszú derekát sem nyújtogatta. Inkább visszahúzódott a kimértség fedezékébe. Bár a kőfaragóval vitázott, szavait az asszonyoknak is szánta. — Rokonszenves ember vagy, Dezső, csak az a baj, hogy valahol elvesztetted a jóízlésed. Vegyem talán ajándéknak az otthonomat? Éppen úgy megdolgoztam érte, mint te a magadéért. Rendben van, a szakmunkához nem értek. De rogyásig hordtam a maltert, kevertem a betont, cipeltem a téglát a kezed alá. Kubikoltam, homokot, kavicsot, salakot talicskáztam. Amíg el nem készült a vezeték, lajtban húztam ide a vizet, mint az öszvér. Egy évnél tovább trógeroltam minden este, minden vasárnap, minden ünnepnapon. Ennyi robot után talán csak jogom van a magaménak érezni az otthonomat? — Már megint a gumiaszt Ion pattogtok — békítette őket Paula, nem feledve, hogy a pártatlanság védelmére szánta el magát. — M terüld magad, Dezső. Hisz Karcsi még nem is srja pontosan, hogy miről van szó. Lanka késedelem nélkül mrg nyugtatta: — Miért ne tudnám. A kapzsiságról van szó. Mivel divat manapság a pénz után loholni, gyerünk hát, nehogy hülyének nézzenek bennünket a harácsolók. Az a szerencsétek, hogy keveset tudtok ennek a szenvedélynek a veszélyeiről. Danka indulati hőemelkedése láttán furcsa mód alább szállt Dezső hevessége. Hogy ne vádolhassák bunkósággal, megpróbálkozott a szellemibb viselkedéssel. Hadd lássák, partnere tud lenne a magát sokra tartó tanárnak is. — Jól figyelj, sógor, egy valódi kőfaragó mester beszél hozzád. Elképzelheted, hogy kínos dolog a véső mellé ütni, pláne, ha érzékenyek az ember körmei. Fölösleges a veszélyekre hivatkozni. Ezekkel én jobban tisztában vagyok, mint három tanári kar együttvéve. De az előnyökkel is, amibor viszont neked teljesen homályos fogalmaid vannak. (et*ytai'ukj