Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-22 / 144. szám
4. '-----------------A KÉPERNYŐ ELŐTT --------------------, Ü azt az üzleti kockázatot, miszerint Super-trió néven merték őket reklámozni. Lehet az is, hogy Vukánt itthon, húsz éven keresztül olyannak tartották, amilyen, csak hát — istenkém!? — nem tudja „adminisztrálni” magát. Az arra hivatottak koldulni kénytelenek a nekik kijáró sikerért? (farkas) Egy hét... Illés Endre: Festett egek Nemrég köszöntöttük a neves írót 80. születésnapja alkalmából. Méltattuk rangos alkotói érdemeit, valóságérzékét, ritka mesterségbeli tudását, formagazdagságát, témavilágának sokrétűségét, kifejezőkészségének árnyaltságát. A tévé Festett egek című művének közkinccsé tételével tisztelgett értékes és még korántsem lezárt munkássága előtt. Elismerésre méltó a szándék, csak az a baj, hogy az írást rosszul választották ki. A kérdéskör lehetett vonzó, hiszen egyértelműen bizonyítja, hogy a kivételes képességű művész ezer szállal kötődik napjainkhoz, és foglalkoztatják azok a gondok, amelyekkel a fiatalok birkóznak több-kevesebb sikerrel. Illés Endre bemutatásukkal, összetett, megértő, kritikus, olykor emberien, bölcsen elnéző ábrázolásukkal igazolta, hogy számára nemcsak a múlt, a mögötte levő sok új évtized, hanem a jelen és a jövő is meghatározó motívum. Az ilyen és ehhez hasonló megnyerő alapállásra kortársai körében alig akad példa, hiszen őket elsősorban az emlékezés ösztönzi megnyilatkozásra. Ez téveszthette meg Gaál Albert rendezőt és Deme Gábor dramaturgot, emiatt nem vették észre, hogy ha gondosabban tájékozódnak, akkor feltétlenül találnak drámaibb erejű, átütőbb sikerre számító művet is. Ez mindenekelőtt gondolati hangoltságú, jellegzetesen epikus hömpölygésű, inkább olvasásra, mint képernyőre való. A kissé bonyolult szerkesztésmód következetes érvényesítése lazítja az amúgy sem nagy sodrású tempót, esetenként bántó vontatottságot, figyelemlankító terjengősséggel jár. Az egyértelmű hibát valamennyire tompítja a színészek helyes értelmezésű, kulturált egyéni játéka. A lelkiismeretességre valló alakítások — például Tyll Attiláé — azonban nem ötvöződnek szerves egésszé. Kiemelkedő teljesítményt egyedül a Júliát megjelenítő Venczel Vera nyújtott, ő ugyanis nemcsak becsülettel oldotta meg feladatát, hanem — az írónak is segítve, írásának gyengéire ráérezve — egy sajátos sorsot varázsolt a kamerák elé: húsvér figurát lopott be a nézetek csatározásába, azaz embert ábrázolt, méghozzá megkapó hitelességgel, vérbő színekkel. Pécsi István Senki sem próféta ..., avagy?______ Kedden, a Stúdió ’82-ben — a labdarúgó-világbajnokság miatt — kissé hamarabb és izgatottabban belehallgatván felfigyeltünk arra, hogy Super-trió néven Vukán György, Berkes András és Kőszegi Imre nagylemezt kapott — itthon is. A riport jól indított Vukán kitűnő zongorajátékával, mert ami a dzsesszben az elunhatatlan, azt teszi ő is, improvizál, motívumokat, zenei játékokat épít fel saját ötletei, elgondolásai szerint úgy, hogy a zene, mint végtelen dallam, ifjúdik és hangulatot teremt. Mindez önmagában véve nem volna a jámbor tévénéző számára elképesztő. Sok jó művészünk van. A sok közepes zenészünk mellett, a sok rossz könnyűzenei énekes között, mellett ők is kaptak most egy nagylemezt. Egyszer ennek, másszor annak jut ki a siker, nehéz itt igazságot tenni. Aztán jött a riporteri kérdések sora. A válaszokból kialakult egy groteszk kép. Vukán György húsz éve ismert a szakmában, tizenhat éve együtt játszik Berkessel, két éve már Kőszegivel. Itt volt mindig, eddig is tudta azt, amit tudott, nagylemez nélkül. Most azonban a nemzetközi tekintélyű Columbia zenei kiadó Athénban nemcsak felismerte, mit tudnak ők, de lemezzel dobta be őket a nemzetközi piacra. Innen már egyenes az út a hazai kiadásig A figyelő idegesen teszi fel a riportban nem szereplő kérdéseket: hogyan tudtak ezek hárman — vagy akár Vukán György egyedül is? — eddig rejtve maradni itthon) Az idegenek vállalták Nem lehet...!? Lehet egy kérdéssel több...? — hangzott fel vasárnap délutánonként a kérdés, s bizony szívesen kapcsoltam be a tévét, hogy megnézzem Egri János műsorát. Megtanultam öt év alatt felismerni fejjel lefelé az államelnököket, divatos lett néhány elektronikus televíziós játék — a tenisz, a jégkorong, a foci — s rájuk is untunk, rájöttem, hogy lehet furcsa szögekben fényképezni még furcsább tárgyakat. Így aztán nem okozott gondot még Rajnai András televíziós meséiben sem fölismerni a kristálypalotának álcázott citromcsavarót, vagy a vulkánként megjelent porcelán köpőcsészét. Egyszóval megtanultunk kicsit másképpen látni. Most vége ennek a kitűnő szórakozásnak, pedig a családom már többször szólt, hogy magam is vegyek részt ezen a vetélkedőn, hiszen még mindig fekete-fehérben szidjuk a futball-világbajnokságot. Hiszen már meg tudom különböztetni az afgán vadméhek kirajzását az angol királyi testőrök medvebőr kocsmájától. Éppen jókor hagyták abba ezért ezt a játékot, mert ha rábeszélnek, akkor talán én is izzadva ,és nyögve egyszer csak ott találtam volna magam a kamerák előtt, s nem tudtam volna megkülönböztetni a hamut a mamutól, kékre festett villanykörtét a világító ringlószilvától. Mielőtt unalomba fulladt volna a játék, okosan abbahagyták. De remélem, kitalálnak helyette egy másikat, egy még jobbat, amiben megőrzik ennek a fajta rejtvényműsornak minden erényét. Akkor igennel válaszolok arra a bizonyos kérdésre, hogy lehet egy kérdéssel (akarom mondani vetélkedővel) több? (gábor) A kiemelkedő alakítást nyújtó Venczel Vera és Balkay Géza NÉPÚJSÁG, 1982. iiiilc 29 ItaHH Az emberiség legszebb kalandja Új tévésorozat a hajózás történetéről Tulajdonképpen nincs abban semmi különös, hogy a vasút, a repülés története után az újságíróból tévésztárrá lett Daniel Costello ezúttal a hajózás históriáját dolgozta fel. A meglepő sokkal inkább az, hogy még előtte ez senkinek nem jutott az eszébe. Pedig mintha még az Onedinék véget nem érő históriája is ezt sugallta volna. Nos, Daniel Costello most nálunk képernyőre kerülő hétrészes filmje — az emberiség egyik legnagyobb, legszebb és leglátványosabb kalandjának felidézése, a tengerek meghódításának színes, mozgalmas tablója. Minden a tengernél kezdődött . —■ állítja a sorozat kiagyalója és végignézve filmjeit, hajlamosak is vagyunk igazat adni neki. Az eredeti dokumentumok mellett ezúttal is rengeteg riport, múzeumi kutatás egészíti ki a képet, amely végigköveti az első hajósok, a nagy hajósnépek, vikingek, görögök, angolok, spanyolok hódításait, új és új tengerjárók kiagyalásának, vízre bocsátásának epizódjait. ..Az előkészítés hónapokat vett igénybe — nyilatkozta a Le Figaro riporterének — mindenekelőtt olvasni kell, kutatni, bányászni, nem utolsósorban nyomozni, milyen hajótípusokat őriznek a nagy múzeumok, esetleg milyen különleges gyűjteménye van valakinek, kik élnek még a századelő tervezői, kapitányai közül, stb. Ilyen véletlen vezetett például a világ legelső máig fennmaradt tengeralattjárójának nyomára... A Teknősbéka — így hívják — David Bushnell szenzációs felfedezése 1776-ból való, s ma egy amerikai gyűjtő féltett tulajdona, s szerencsére ma is használható állapotban van.” A hajózás története stábjában helyet kapott számos nemzetközi rangú szaktudós is, Michel Mollat du Jourdannal, a francia tengerészészeti akadémia elnökével az élen. Velük indul meg a filmarchívumok kincseinek áttanulmányozása, a szakkönyvek lajstroma, vétele. A forgatás 1978-ban kezdődött meg, hónapokat vett igénybe, gyakran kellett megküzdeniük a rossz időjárással és nem utolsósorban a költségeket a minimumra leszorító producerrel... „A dokumentumfilm valóságos kincsesbánya a televízió számára — nyilatkozta a film befejezésekor a rendező, Mephisto - Olaszország legrangosabb filmművészeti díjával tüntették ki Szabó István Oscardíjas filmjét, a Mephistót. Szombaton este, Sandro Pertini köztársasági elnök jelenlétében adták át a Donatello Dávid-szobrának kicsinyített másolatát ábrázoló díjat Szabó István filmrendezőnek, az év legjobb külföldi filmje címén megítélt elismerésként. Ugyancsak Dávid-díjat kapott Klaus Maria Brandauer, akit az év legjobb külföldi színészeként, a Mephistóban nyújtott teljesítménye alapján jelölték erre a kitüntetésre. A filmművészet más területén végzett kiemelkedő tevékenységéért ugyanezzel a Dávid-díj díjjal jutalmazták Harold Pinter írót, Margarethe von Trotta, Dino de Laurentiis, Michel Serrault és Cesare Zavattini filmrendezőt is. A Dávid-díj jelöltjeit száztagú zsűri választja ki minden esztendőben. Szombaton este más filmművészeti díjakat is átadtak Rómában és olyan művészeket tüntettek ki, mint Ingrid Bergman, Renato Castellani, Vittorio Gassman, Alberto Lattuada, Giulietta Masina, Paolo Stoppa, Andrej Tar_kovszkij és Ugo Tognazzi. Pertini elnök a Quirinalepalotában fogadta a kitüntetett művészeket, kritikusokat, a filmvilág számos rangos képviselőjét. puha szabadságon VI. — Én . .. — Ellenkező esetben kénytelen leszek egy őrszakaszt ,a nyakadra ültetni. Na minden jót, öregem. A jókedvű viszontlátásra: Darida őrnagy ! Szervusz, szervusz! — Ezredes elvtárs, egy szóra még! Halló! Halló! — Az ezredes elvtárs befejezte, őrnagy elvtárs. Kilépett a vonalból. Visszhalj lás, őrnagy elvtárs! Vége. 7. (Telefon június 21-én.) Szombaton egész nap foglalt volt a telefonja. Öt felé leszóltam a B-s központnak. Vasárnap reggel, hogy a telefon még mindig foglaltat jelzett, újra hívtam a központot. Azt mondták, valószínűleg rosszul van letéve a kagyló, majd kiküldik az ügyeletes szerelőt. Délben végre kiment a csengetés. Sokára vette fel.) — Szervusz, apuka, mi volt a telefonnal? — Mi lett volna ... semmi se volt. Mellécsúszott. Melléraktam. Miért kell hívni állandóan? — Mi történt veled? Mi van a hangoddal? — Cukrot rágok ... Hideget ittam... Az ajkamba csípett egy lódarázs. Túlságosan elvadult ez a kert... annyi benne a rovar, mint a nyű ... nem győzöm csapkodni. Akarsz ... még valamit? — Nyögsz, vagy csak sóhajtozol? — Semmi baj. Megvagyok. Ez a ház ... Igazán remek. Teljes összkomfort. A professzor úr vigyázó szeme mered rám minden bútorról, nehogy... nehogy olyasmit tegyek, amit ebben a házban nem szokás. — Apuka, jól vagy? — Hallak akkor is, ha nem üvöltesz. — Egyáltalán nem tetszik nekem a hangod. — Vastag falak, masszív ajtók, az ablakokon erős rács... mint egy vár. Ideális visszavonuló hely ... holmi sebek nyalogatására. — Apuka, add becsületszavad, hogy teljesen jól vagy! — Úri hely ez. Hogy érezhetné itt magát a magamfajta? Főúrian. Csak irigyelhettek. — Ne tréfálj, kérlek. Ittál? — Hallod-e, kölyök! — Jól van, ne haragudj. Te kényszerítesz a találgatásra. Mondd, apuka, mi van a ... kőművesekkel? — Miféle kőmívesekkel? — Ne, ne vacakolj! — Nem tudok semmiféle... kőmívesekről. Hol kéne lenniük? Nincs ennek a háznak semmi baja. Masszív ház ez. — Örülök. Igazán örülök. Csak a hangod... az nem tetszik változatlanul. — Már a hangom se? Eddig csak a szavammal volt bajotok. — Ugyan, apuka, ne butáskodj! — Mennem kell... ebédelni. Később nagyon sokan lesznek. — Apuka! Ígérd meg, ha valami zűr van, azonnal telefonálsz. Vagy szólsz annak a dokinak. Otthon van egész nap, már nyugdíjas. Nem keverted el a telefonszámát? — Rovarirtó kell, nem orvos. Na, szervusz, fiam. Indulok, mert felhősödik is. — Szervusz, apuka. Vigyázz magadra, mert... 8. Csak öt után értem el Terát. Nyomban telefonált a dokinak, ha nem esik nehezére, tévedjen már a ház felé, csöngessen be valamilyen ürüggyel, látta a mozgást odabent, azt hitte, a professzorné jött le, a többi majd kialakul. Nem kellett sokat, győzködnie, a doki mindent értett, azt mondta, indul azonnal. Nyolc felé hívta vissza Terát. Tera azután minket. Anya, szerencsére, még nem jött haza, magam voltam otthon. A kertkaput zárva találta a doki, hosszan csengetett, hiába. Bezörgetett a felső szomszédhoz, tudta, arról nincs kerítés, a két telket magasra nőtt, de áthatolható mogyorósövény választja el. A szomszéd egész nap nem látta apukát, igaz, nem is nagyon figyelte. Lehet, hogy alszik, mondta, az este, vagy inkább az éjjel nagy dáridó volt, éneklés, aztán üvöltözés, csapkodás, ámbár az is lehet, hogy nem a professzorvillában volt buli, ő nem jött ki a ricsajra, miért jött volna, errefelé nyáriban mindennapos az ilyesmi. Együtt jöttek át a dokival. A hátsó, kert felőli ajtó nyitva volt. Apuka valóban aludt a nagyszobai díványon. Fején vizes törülköző, a képén zúzódások, ajka berepedve, földagadva. Hogy fölébresztették, kis híján nekik ment, betörőnek vagy minek nézte őket, alig bírtak kimagyarázkodni. Utána viszont roppant készséges lett, kávéval, üdítővel kínálta őket, képzeljék, mondta, hogy jártam, rendet akartam tenni a sufniban, de a rönk, amire fölálltam, hogy leszedjem az évtizedes pókhálót, kifordult alólam, bezuhantam a rendetlenségbe, a ládák, deszkák, szerszámok, ócskaságok közé, még jó, hogy tőr, vasvilla nem volt köztük, biztosan fölnyársal. A doki megnézte a sebeit, szerencsére nem volt komoly egy sem, kékülő-zöldülő ütődések csupán, és nagy valószínűséggel nem a sufni lim-lomjaitól származtak, hacsak nincs ott minden ócska holmi rongyba bugyolálva. A doki nem firtatta a dolgot, a szomszéd viszont kávézás közben megjegyezte, volt itt valami dajdaj az éjszaka, nem jó az ilyesmibe magányosan beavatkozni, az ember vagy hagyja őket a fenébe, vagy ha van telefonja, beszól a rendőrségnek, azok aztán vagy kijönnek vagy nem. Apuka azt mondta, nem hallott semmit, dupla adag altatót vett be a sajgó képe miatt. Ráhagyták. A dokit a sebeknél s eredetüknél jobban izgatta apuka különös, „infantilisan műkedélyes” viselkedése. Repkedett a házban, gúnyos megjegyzésekkel mintegy mentegetőzött azért, hogy a ház olyan, amilyen, s hogy ő most élvezni kénytelen összkomfortját, a magafajta „érdes kádernek” tulajdonképpen a legolcsóbb ratóz, sőt egy szokványosan berendezett rajsátor is megtenné, az egyedüllét a fontos, a kényszerű magával törődés, ami, persze, korántsem olyan egyszerű, mint azt az orvosok és a hozzájuk visszhangként csatlakozó tanácsadók elképzelik, kön_nyen lehet, hogy épp fordítva sül el a dolog, de annyi baj legyen, több is veszett Mohácsnál, ő már lassan-lassan ledolgozta a maga adagját, jöjjenek az új nemzedékek, és a többi, és a többi. Mindezt szinte eufórikus jókedvvel próbálta előadni, de el-elcsuklott a hangja, sebektől amúgyis torz nevetése néha inkább sírásra emlékeztetett. Az idegkimerültség, a gondolkodászavar tipikus tünete, mondta a doki, kritikus állapot, bármerre billenhet. Azzal búcsúztak tőle, hogy a doki holnap újra betér megnézni a sérüléseket, s hogy a családnak, természetesen, véletlenül se kotyogják el a balesetet, főképp a fiúnál nem tenne jót atyai tekintélyének. Tera megkérdezte, nem túl kockázatos-e ilyen körülmények között egyedül hagyni, mire a doki azt válaszolta, nincs egyedül, a szomszéd is, ő is be-bekukkantanak majd hozzá, s ha szükségét érzik, jelentkeznek. 9. (Kettes cédulacsoport.) „Nem azt, nem a kapott ütlegeket... elfogadhattam volna a felkínált mentőövet: részeg társaság, rájuk szóltam, nekem jöttek, ez se épp elbüszkélkedni való, ámbár aki harcba száll, sebeket is kaphat, le is győzhetik, ez benne van a játékszabályokban ... hanem az az elképesztő arrogancia, az a kimódolt mocsokság, az az emlékgyalázó pökhendiség ... (Folytatjuk)