Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. június 25., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM jéhez egy, bár kissé horpadozott, de azért eléggé viselhető, megsárgult fehér kalap lapul, széles, fekete fátyollal körülkerítve. Apát, anyát, testvért vagy rokont veszte tán? Sebbeli fájdalmát tolmácsolja e szembeötlő gyász? Nem. A hajdan új kalapot a tavalyi meleg nyár alkalmával keresztülverte az illatos hajkenőcs, és ez érdekes, fekete fátyol rendeltetése azt a vizsgaszemek elől eltakarni. Ez eredeti kalap alól hosszú, fekete fürtök omlanak széles vállaira, selyemsimára borotvált arcán csupán egy kis, erősen kipödrött bajusz kényeskedik. Keménypapirosból készült hamis inggallér reszeli fülét, lábán pedig feszes, fénymázos topán ragyog félretaposott sarokkal. A világoszöld és feszesen testhez álló frakk az egész öltözetnek nem csekély érdeket kölcsönöz. E magas udvari öltözék mindenkinek szellős lett volna ugyan a mostani hűvös időszakban, de ő nem érzi a zord hideg hatalmát, mert belsejét a lángoló szerelem hevíti, külsejét pedig egy, a kocsistól négy garasért kibérelt pokróc takarja, melyet bájos szomszédnéja a szűr alól ki-kinyújtott parányi kacsokkal gyakran festői redőkben van össze nyaka körül, gyengéden pirogatva őt gondatlan pongyolaságáért. Az előülésben két férfiú ül szorosan egymás mellett, mintha a hideget akarnák kiszorítani maguk közül. Az egyik alkalmasint a közelgő tavasz elkövetője, mert tetőtől talpig vékony nyári öltözetes, s a fejéhez lapuló, zöld pántlikával kerített szalmakalap méltán engedi gyanítanunk, hogy ő a hideggel, a hideg pedig ővele nem a legbensőbb barátságban él. A mellette ülő férfiúban, ha a lábain levő sárga csizmákat s a nyakába kerített kockás nagykendőt vesszük figyelembe, valami főrendű skót nemest vélünk tisztelhetni. Ó, de a sárga csizmákat az igazgató engedé a ruhatárból fölhúzni a kockás nagykendőt pedig az anyaszínésznő szolgálója teríté vállaira ezen szelíd öregeket és gondos atyákat játszó művésznek. Középülésben ült a heroin a királyi palástban, ölében nagy darab tüzesített kő, melyen megdermedett kezeit melengeti, de mellyel a mellette ülő férjének fejét is meg lehet kopogtatni, ha tudniillik az a nyakáról lecsüngő pálinkás butykosból többet hörpentvén föl, mint amennyit az illendőség hoz magával, s netalán garázdálkodni kezd. A kocsi fenekén fekszik három gyermek, egy pokrócba göngyölgetve. Együtt éheznek ők, együtt fáznak, együtt ordítanak az éhség, hideg és erős kocsizöcskölés miatt, míg szelíd mamájuk egy tört lándzsadarabbal őket csendességre nem piszkálja. A kocsiról lelógó üres kalapskatulák, bográcsok, fazekak és dekorációdarabok között van egy meglehetős nagyságú teknő, szép mesterséggel az oldalfaraglyához kötözve. Ebben a szende színésznő legkisebb fia alussza édes álmait, betakarva egy ölbeli kutyával, melynek betanult mestersége és kötelessége e kis angyalt melengetni és reá vigyázni. A tisztelt színésznő másik két nagyságrendű magzatja sehol sem látható. Elbitangoltak ők? — Oh, nem! Bent az utazóládában vannak, puha és finom gyékénydarabok közé elpakolva. Hogy helyzetök kényelmes, eléggé bizonyítja a láda szerelőlukain keresztülható, jókedvű visítás, de a gondos atya nagyot rúg patkós csizmájával a láda oldalán, s a bent levő kedves madárkák elcsendesednek, mint a macskától megijedt fecskefiak. A lassan haladó kocsik közül két fiatalember gyalogol, öltözékeikről ítélve, ők is kétségkívül e társasághoz tartozók. Az egyik rövid gubában, jó erős bagarincsizmával, vígan fütyörészve, pár száz lépésnyire halad a kocsik előtt Ez Palkó volt, az én cédulaosztó pajtásom. A másik, alig tizenkilenc éves fiatalember, sarkig érő, ujjas, kék köpönyegben, melyet, mint látszik, nem művészete híján szerezte magának, lelógó hajzattal, zsíros ellenző nélküli sapkával, sárga anginet nadrágban, óriási nagyságú parasztcsizmákkal s a csípős hideg dacára is elég halovány arccal, mély gondolatokban merülve baktat, s ez én magam vagyok. (részlet) A személyiség és a történelem A Csontváry az egri vár Tömlöc-bástyáján Az Agria Játékszín művészeti vezetője, Valló Péter idén Kiss Irén Csontváry (A világhódító hun) című drámáját állítja színre az egri vár Tömlöc-bástyáján. A rendezőtől arról érdeklődtünk, hogy a Vígszínház házi színpadán bemutatott mű hogyan kerül az egri színház műsorába. Az a gondolatkör folytatódik benne, amelyet Fekete Sándor sikeres Lenkey tábornokában fogalmazott meg. A személyiség és a magyar történelem ellentmondásait elemzi a szerző. Az alaphelyzet szerint a festő Fehérvári úti műtermében Ferenc József arcképével beszél, míg kint a 19-es forradalom eseményei zajlanak. Voltaképpen az egyén korlátairól, beszűkült lehetőségeiről szól a darab. Arról a nyomasztó kettősségről, hogy az ember túlhaladhatja saját korát, ezért az börtönné válik számára. Ez még képszerűen is Lenkey tábornokra emlékeztet. Ezért választottuk színhelyül a Tömlöc-bástyát, ahol mintegy hatvan néző előtt megy végbe Csontváry tragédiája. — Milyen szerepük van véleménye szerint a mai színházi életben az efféle kamaraelőadásoknak? — Igény van egyfajta rétegszínházra, amely a sorskérdésekkel foglalkozik, súlyosabb mondandót hordoz. Az eddigi tapasztalatok alapján Egerben — úgy látjuk — megvan az a közönség, amelynek szüksége van az elmélyültebb, „gondolkodó” színházra. Ami a nagy színpadon kevés érdeklődőt vonzana, az szűkebb helyen siker lehet. — Miért „engedte ki a kezéből” a nagyobb színpadot? — Hosszú évek óta én rendezek ott, ideje, hogy más szemlélettel is megismerkedjenek a nézők. Semmiféle hagyományt nem törünk meg ezzel. Marton Lászlóban úgy megbízom mint magamban. A Liliomfi a Csalódások képviselte vonulat folytatása: az utóbbi években a közönség számára a legkedvesebb bemutató volt Kisfaludy darabja. — Az előjáték nagy népszerűségre tett szert. Ebben az évben mivel népesítik be a színészek az egri utcákat? — A Liliomfi szellemében a vándorszínészet hagyományait elevenítjük fel. Echós szekerünkön most a Színház- és Filmművészeti Főiskola újabb évfolyama érkezik. A fiatalok zenés, vidám műsort adnak: az 1800-as évek Shakespeare-magyarításaiból állítottunk össze előjátékot. Nagyon mulatságos a korabeli nyelvezet és stílus. G. L. A napút festője Csontváry Kosztka Tivadar vallomásaiból Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem, s egy délután csendesen bóbiskoló tinóg szekéren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzont, s egy fénypapírra kezdem rajzolni a motívumot. A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. „Mit csinál, hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk, s csak akkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezetten boldog érzésében nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra, s ahogy a rajzban gyönyörködtem, egy háromszögletű, kis fekete magot pillantok meg bal kezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom. Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél. A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg. A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott, rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.* Egy láthatatlan nagy lángész alkotta világban élünk, ahol a Napot, a Holdat a csillagokat a légűrben találjuk, a pacsirtát a földeken, a kanárit a Kanári-szigeteken, a fülemülét a bozótban rejtve látjuk, s ha felmegyünk a magas Libanonba, a hatezer éves cordusok otthonába, ott látjuk a háromezer éves hajadonokat türelmes pártában hajlongani a csak a negyedik ezredben gyümölcsöt termő koronával bontakozni. E megmásíthatatlan bölcselettel szemben az ember időhöz kötötten, szigorú határok között él ezen a földön. * Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelmes és bőségben volt részem. De elhagytam hazámat, mert el kellett hagynom, és csak azért, hogy életem alkonyán gazdagnak és dicsőnek lássam. E cél elérése miatt évek hosszú során át Európát, Afrikát és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam és a gyakorlatba festménybe átvihessem, s mikor már megvolt a szükséges hadseregem. Páriának tartva, 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam, s a világot túlszárnyaltam, de tízmillió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket, a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére, s ott cérdusokat festettem, így a magányban szép csendesen, ma már őszbe borult fejjel azon gondolkozom, mi célja volt ennek a nagy háborúságnak, mikor hatalommal, anyaggal terhelten a mennyországba úgysem juthat senki sem. Istentelenül pedig, kérdem, mi célja van az embernek a Földön? Miért nem vesszük észre, hogy százféle nyavalya van, mely a testet rágja, ami tulajdonképpen speciális európai betegség, ahol az emberek sarlatánok után indulnak, salvarianokban keresik a gyógyulást, és napi eledelül használják az Isten káromlását és tagadását. Isten tagadásával már kétezer évvel előbb a rómaiak Baalbekben Bacchus, Antonius és Veszta-szűznek templomot emeltek, s ezek a rómaiak voltak később egész Európának urai és valláserkölcsi téren elöljárói. Innen áradt szét a nagy istentelen káosz minden téren. Körül lett vonalazva először az Isten, hamis vonal alá került a közerkölcs, az anyagelosztás kötve lett a római joghoz, a pazar, szertelen élvvágy határokat nem ismert, s habár mindezt az isteni végzet földrengéssel sújtotta, intelmül Herkulaneum és Pompejit elpusztította. Attilát a közerkölcs helyreállítására mozgósította. Ma a XX. században élünk, az isteni végzetnek tudtommal más a kívánsága. Egészséges ember, egészséges szívvel és érzéssel fejlődjék tovább az ember művelődéstörténelmének igazolására.* Az ember azért él ebben a világban, hogy gyönyörködjék az Isten alkotásában, hogy gyönyörködjék a gyermek révén a földi élet folytatásában, s gyönyörködjék saját érzéséből merített műemlékek alkotásában. ♦ Ismerem az utat, amerre mennem kell. Ismerem a szellemi hatalmat, világteremtő energiát, mellyel számolnom kell, semmi kétség, hogy egy még legjobb világrészbe kerülünk, s kiapaszthatatlan szépségekben gyönyörködünk.