Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-07 / 159. szám

4 ZENEI ESTÉK EGERBEN A „JUSSIT“ finn kórus hangversenyéről A „JUSSIT” nevet viselő Etela-Pohjanmaai kórus (Finnország) lépett fel az Ifjúsági Ház udvarán az egri közönség előtt. Ez a világjáró együttes most jutott el először hazánkba, bár finn kórusok már jártak nálunk kórusok is. A hetven-nyolcvan tagú gárda ezen az estén elsősorban finn népdalfeldolgozásokat, onnan is a szűkebb haza daltermését, Etela Pohjanmaa népi dallamait énekelték. Az északi népek dalszeretetéről és az éneklés szenvedélyes szeretetéről eddig is tudtunk, de a most megismert számadat a mai magyar fülnek egészen meglepő, ahonnan ez a kórus érkezett, tehát a megyényi finn területen 200 kórus és hangszeres együttes működik. Ez a rövid előzetes talán érthetővé teszi, hogy ez a férfikar széles repertoárral érkezett. A magyar fülnek bizsergetően idegen lejtésű szavakkal, melódiákkal azonnal megszerettette magát. A finn népdalirodalom nagy egyéniségének feldolgozásában hangzott el ebben a színes-gazdag műsorban. Talán a legjellegzetesebb, egyben a legrokonszenvesebb vonásokat tükrözte Erik Bergman feldolgozása, amelynek a címe is elárulja (Igen vagány természetem van), hogy a föld közelében élő, mulatni, érezni, dalolni szerető emberek őszinte szívvel vallanak magukról. S míg ez az évődő-mokány dallam is soksok íze alig lopózott a tudatunkig, máris egy másik pohjanmaai népdal, L. J. G. Strahle feldolgozása, a Bánat szólalt meg, mintha a hűvösebb Észak széljárta vidékeit, a fagyot, a zord hideget idézte volna. De a finn zenehistória nagyjai által írott kórusművek, akár Stenius Énekelj, Pohjanmaa!, vagy Selim Palmgren Finn népdala, akár a Jorma Panulától származó pohjanmaai népdalsorozat, vagy a Petőfi Sándor verseire íródott kórusszámok (Sulho Ranta a szerző) a rokon nép lelkivilágát keltette életre, azokat a nemzeti hagyományokat, amelyeket a finn dalosok ápolni kötelességüknek tartanak. Énekelt ez a kórus magyar népdalt és Bartókot, mert mi a finnek számára nemcsak — létszámban — a nagyobbik testvért jelentjük, de zenében és irodalomban is nyomon követhető finn rokonainknál a magyar szellem hatása. A Selim Palmgren-kórusműben egy kitűnő amatőr művész, Eero Pirrto énekelt. Remek előadását, kitűnő orgánumát, közvetlenségét a szám ismételtetésével köszönte meg az egri közönség. A kórus vezetője, Jouko Ketola színes egyéniség, temperamentumának minden változását, hangulatának minden változatát át tudja adni énekeseinek. Az Építők Heves megyei Kórusa, a házigazda, Ocskay György karnagy irányítása mellett négy számot adott elő: egy-egy Praetorius- és Jannequin-mű után felhangzott Kodály Cohors generosá-ja és a Balassi-versre írt Szép könyörgés. Főleg az utóbbi igazi fesztiválszám! Farkas András NÉPÚJSÁG, 1983. július 7., csütörtök Második forduló Folytatjuk játékos utazásunkat. Aki kedvet kap egy-egy forduló megfejtésére, az is pályázhat a siker reményében: minden alkalommal belépőket sorsolunk ki az Agria Játékszín előadásaira. S ha valaki a végső díjakért is indulna, ne habozzon, meg lehet keresni a Népújság július 3-i, vasárnapi számát, ahol fejtörőnk első része található. Emlékeztetőül : szocialista brigádok és egyének egyaránt küldhetnek be megfejtést. A kisipari szövetkezet a közönség szolgálatában. Szövetkezetünk valóban a közönség, pontosabban szólva a színház-, mozi- és operalátogató közönség szolgálatában áll. A portál elárulja, hogy minden szövetkezeti tag régi ismerősünk, csak az a kérdés, melyikükkel, milyen műben találkozhatunk? És ki mit csinál a szövetkezetben? Minden helyes megfejtésért egy pont jár. (Pro domo: első illusztráció) B) Színház a bástyán. Ott, ahol most Kiss Irén Csontváry című művét játsszák, bemutattak egy másik darabot is. Mikor, kinek a rendezésében, kinek milyen című alkotását, s ki a képen látható két szereplő? Minden helyes válasz egy pontot ér. (Pro domo: 2. illusztráció). C) Színészmúzeum. Egy régi ismert színész életrajzát közöljük, kérjük, írja meg, kiről van szó. A válasz két pontot ér. * szerepek A KISIPARI SZÖVETKEZET A KÖZÖNSÉG SZOLGÁLATÁBAN (1887—1941). Legkiválóbb komikusaink egyike. Nevét főképp a csetlő-botló, s élhetetlen kispolgárok tragikomikus ábrázolásával tette emlékezetessé. Főleg vígjátékokban és operettekben aratta sikereit, a huszas, harmincas évektől kezdve filmszerepekben is (Hyppolit, a lakáj, Meseautó, Lila akác). Elragadó játékával még a legsilányabb kommerszdarabokba is életet lehelt. Végső nagy alkotói korszaka előestéjén kellett elhagynia hazáját (1939). Az USA- ban halt meg. (Pro domb: 3. illusztráció). A beküldési határidő: július 12. (A belépőt nyertek nevét július 14-i számunkban közöljük). Kérjük, hogy a szocialista brigádok a megfejtés beküldésekor tüntessék fel, hány tagú a közösségük. í. Hős? Áldozat? Még áldozat sem! Nem érdemli meg, hogy esetét fölfújjuk, magatartásának bármiféle jelentőségét tulajdonítsunk. Ezt vallom én is, ha lakótársaimmal beszélgetnem kell, mert néha elkerülhetetlen. Ilyenkor mi másról válthatnánk szót, mint a botrányról. Arról a botrányról, amelynek főszereplőjét mi sem hősnek, sem áldozatnak nem minősíthetjük, mert nincs rá jogalapunk. Fölöttébb törvénytisztelő, egymás között a kellő távolságot megtartani tudó állampolgárként felelőtlenül nem nyilatkozunk! Történelmi példa is akad nem egy, hogy milyen torzulásokkal járhat a szubjektívizmus, mi pedig nem fogunk torzultak lenni csak azért, hogy utálkozzunk egymás torzulásán. Nem!... Mi, akik olyan szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy e modern városrész legbelvárosibb központjának lakói lehetünk, igazán hálásak vagyunk a sorsnak és sorsunk hivatott eligazítóinak, tehát, a leghalványabb gyanú árnyéka sem vetődhet reánk, mert ez a legkevesebb, amivel a bizalmat, a jó szándékot, a megértést, a segítő támogatást meghálálhatjuk. Mi nem minősítgetjük, hogy mi ő? Elítéljük. Ebben nem lehet szolidaritás, meg titkos összekacsintás. Kimondatott a kimondott, és mi tudjuk mennyire árnyalt, mennyire megfontolt és mennyire megfelel az érdekeinknek csak azt mondani, hogy botrány ! Jogosan használjuk, teljesen jogszerű ez a szó. Nem hazárdírozunk a szavakkal. Nagyon jól tudjuk azt a régi igazságot, hogyha nem beszélünk, abból nem lehet semmilyen félreértés. Ha mégis beszélnénk, akkor azt mondjuk, amit a másik hallani szeretne és jogosan elvár tőlünk, mert mi sem természetesebb annál, hogy tiszteljük egymást. A történtek után főként így áll a helyzet! Nyugodtan kijelenthetem, erősödött bennünk az összetartás, ami nem lehet közömbös a házmesternek, de az egész kollektívának sem. A kettes lépcsőház összetart. Olyan érték ez, aminek a birtokában még a szemetet is másként öntjük ki, mint ott, ahol nincs ez az összetartás. Ennek az ellenkezőjére eléggé elrettentő példa a hármas, négyes meg a hetes lépcsőház esete, ahol keresztül-kasul összejárnak egymással a szomszédok, aztán kipletykálják a másikat, veszekszenek. Pokol. Ilyen pokolban hangozhat el mások füle hallattára, hogy „nem tudom melyikünk a nagyobb kurva, amikor te is mindig a Zsoltot hívod ki, ha valami baj van a lakásban!” Ezekből a viszonyokból érthető, hogy miért nem mondhatok én sem mást, mint a lépcsőházunkbeliek, s miért nem kockáztatom meg, amit megkockáztathatnék, hogy például ő hős, vagy ha másként nézzük, akkor áldozat is. Csúnyán befzekítetenénk magunkat. "Márpedig, az ember nem ellensége önmagának, hisz mindig azon kell igyekeznie, hogy a legjobb színiben tűnjön fel mások előtt. Természetes, hogy a kulturált magatartás záloga az, ha nem hagyjuk el a járt utat a járatlanért. Mi egymással nem is beszélgetünk, ha nem nagyon muszáj. A mi lépcsőházunkban nem is fordulnak elő olyan partik, mint a hetesben például. Mi egyszerűen csak megállunk a liftnél, köszönünk, s bemondjuk az emeletet, még ha tudjuk is, ki hányadikon lakik, és jó napot! Szépen bemegyünk a lakásba, csendben intézzük dolgainkat. Szépen, normálisan élünk. Nálunk nem fordulhatna elő, hogy a szomszéd felesége beront, kikapja férje kezéből a pálinkáspoharat, és elmondja mindenféle stricinek, mert nem vásárolt be, vagy nem mosott ki, pedig reggel megígérte. Ilyen hazaebrudalás nálunk nem fordulhatna elő, mert nálunk igenis erős az az összetartás, hogy tartjuk egymással a távolságot. Nagyon széken élünk. Már a költözéskor láttam, hogy történni fog itt egy és más. Csak meg kellett nézni, hogy ki mivel hurcolkodik, milyen a holmija, a szakszerűtlen és szemérmetlen csomagolásról nem is szólva. Sokan úgy hánytak le mindent a koszos teherautókról, és részeg haverokkal cipeltették a bútorokat, akik röhögtek, kiabáltak, mintha valamilyen népünnepélyen lennének. Ezeknek az egész életvitelére jellemző az, ahogyan mellőzték ilyen kitüntetett alkalommal is a szakszerű és kellően diszkrét szállítószolgálat közreműködését. Mi, a kettes lépcsőház leendő lakói, ebben is öszetartottunk, mert a kulcs átadása után azt mondtuk, kellő formában, tehát kellő tekintéllyel költözünk lakásainkba. Pucéran nem bocsátjuk közszemlére családi bútorainkat, személyes holmijainkat, hogy ne bámulják akármilyen járókelők. Nincs annál ízléstelenebb, mint amikor az ember kiteszi magát a közszemlélődésnek. Mondanom sem kell talán, hogy ez az erkölcsi érzés a többi lépcsőház lakóiból teljesen kiveszett. ön ö nemhogy büszkélkedett, hogy kézikocsival, egy rozoga tragaccsal tolta ide az ingóságait, amit kívüle senki sem tett, hanem még azt is természetesnek tartotta, hogy vadidegen embereket leszólítson: „Pajtás, vigyük föl ezt a cuccot, aztán iszunk rá egyet.” Az egész botrányos költözködése alatt ivott. Többen észrevettük, hogy ez nem más, mint orcátlan tüntetés a mi költözködésünk ellen, sanda gúnyolódás. Kigúnyolása a mi pontosan megtervezett, percről percre kidolgozott módszerünknek és gyakorlatunknak, amivel kellően irányítani tudtuk a szállítószolgálat munkáját. Nálunk szép sorjában, mindenki az előre megjelölt időpontban foglalhatta el új otthonát. O? Mint egy háborús menekült. Fütyörészve feltolja rozzant kézikocsiját a járdára, ráveti magát a kétes tisztaságú paplanokra meg párnákra, és nem ám pohárból, hanem csak úgy az üvegből italozásba kezd, ami köztudottan tilos minden közterületen. (Folytatjuk) A nevetés értéke Kottás Róbert az Agria pódiumán Nevettetni — bármennyire nehéz dolog —, sokféleképpen lehet. Határtalanul komikussá válhat egy helyzet, egy-egy megjelenített szituáció, elszabadíthatja a kedélyeket a váratlan poénnal csattanó történet, és ugyanúgy derűt fakaszthat egy frappáns szóvicc. Tudnak nevetni egyesek a más kárán, egy vaskosabb, sikamlósabb tréfán, és nevetünk örömünkben is. De mindegyiknek más-más az értéke. Ugyanígy értékkülönbség van a nevettetők között is. Van, aki a „könnyebbik végét fogja meg”, s mégis hatást ér el vele. Van, aki a fahumort aknázza ki, s a harsány nevetést föláldozva az elgondolkodtató, csendes mosolyt választja. Napjaink kabaréiban találkozunk ilyennel is, olyannal is. Ám tény, hogy nem vagyunk túlzottan elkényeztetve. Vannak népszerű egyéniségek, kedvencek, s megélnek azok is, akik a sekélyes tréfálkozáson képtelenek túllépni. A mércét azonban többen is magasra állították. Köztük Koltai Róbert, akivel az egri közönség hétfőn este találkozhatott a Dobos cukrászdában. Műsorát már eddig is jó néhányan ismerhették — a Rádiókabaréból vagy a Mikroszkóp Színpadról —, mégis bombázta a meglepetéseket. Nevezetesen azért, mert Koltai olyan műfajt művel, amelynek igazi megvalósítására csak kevesen képesek: improvizál. Ahány pillanatnyi szikra segíthet ebben, ugyanannyi buktatója is van. Mert ha valaki csak kitalálja színházát, de nem építi fel, óhatatlanul elcsúszik. A hétfőn este látott műsornak biztos alapja volt. Átgondolt erőteljes szerkesztés érződött minden egyes számban, s a remek hangulatteremtés maga a színészt is újabb meg újabb ötletekre inspirálta. Az iskolai élményekből táplálkozó improvizációk még önmagukban nem feltételezik a sikert. Mi több, annak a veszélye is fönnáll, hogy megmarad csasztuska szinten. Ám Koltainak olyan jellemábrázoló ereje van, mint csak keveseknek. A hirdető tanár figurája ezúttal is elementáris sikert hozott, s hogy a fokozni már lehetetlennek tűnőt tovább emelte, a fölszabadult komédiázó kedvben egyértelműen felszínre került a mély humor. A sokak által ismert telefonáló alakja talán ezúttal egy kissé homályosabbra sikerült, hisz nehéz is már új színt hozni a szólásmondás szintjéig eljutott „csocsizó”, a családnak „csókot dobó”, a „pusszantó” beszédstílus figurájába. Az üres fejű „illetékes nyilatkozó” mindössze néhány percig derítette a közönséget, mivel az eset házigazdája, Szombathy Gyula, — aki egyébként megnyerő egyéniségével és teljes odaadással segített a sikerhez, kurtán-furcsán elköszönt a nézőktől. Az est azonban vérbeli felszabadult, ugyanakkor igényes szórakozást nyújtott. (mikes)