Népújság, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Zelk Zoltán: Szabadság Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet... József Attila Még botorkálunk, mint vakok, de arcunkat az égnek emelve, édes italod kortyoljuk s drága fényed zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled. Micsoda éh! Mily szomjúság! Hány évnek éhe, szom­ja! De légy hozzánk most még kemény, ints minket buzgalomra, mert kevés, aki megmaradt és mindnek sok a dolga. Jaj, holtan fekszik városunk, s a falvak, bányák, kertek egy jajongó ország ölén, anyjuk ölén hevernek — Ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed! Ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed dúlt falvaink, hullt városunk s harsogjanak a kertek! — Te légy Napunk és kenyerünk. Te szüld nekünk a rendet! Hány év volt? Három? Huszonöt? Úgy vélnéd, ezer éve, s­em fölbukunk a föld alól , a téli napnak fénye a kint, a rettegést, penészt lemossa rólunk végre. Csanády János: Tarts, tüzes trón! Sárgaföld, gyurgyókák fészek­szeme sorakozik lukakkal bepöttyözve a szakadt falakon, homok­part a folyó fölött, amott öreg nyárfák dőlnek a vízbe, gyökér­csonkjaik még kapaszkodnak, rászállnak a parti fecskék, ott gyűléseznek, bogarak rajzanak a friss légáramlásban a víz fölött, zöld a folyó és szőke csíkot húznak homokját felkavarva a halak — homok­pad, gyurgyókák fészke falum hegyeiben, az erdők alatt messze villanó szakadt part, könnyű a szívem, repülök felétek, vad Tisza-part, Tolna, Fejér, Somogy, a Koppány-járt vidékek s Tisza-menti urak, a lázadók, Vaták vas-üstökű unokája vagyok és dózsa györgy keresztes vitézek amikor hálni jár belém a lélek s már csak a Nap s a kard vasa ragyog. Mester Attila: A homok tűhegyes kristályai karcolják itt az idő üvegét, szabdalják korszakolják metszenek belőle arcokat, mutatnak szerbnek oláhnak magyarnak is a szó jogán, a földet termővé fakasztó fogcsikorító szerelem jogán. Előtted állva Homok — hazám. Hullámzó dombok szoknyaszék­be kapaszkodó kis falvaiddal együtt fohászkodom egy cseppért, mely megáztatja a magot, s egy szóért, ami pontos, és amit előtted állva is kimondhatok. népújság,iss«,április 4.,«er*. Ércpénzek, bankjegyek A gyöngyösi Kócsag úti oktatási központ nem­csak a város oktatásügyének lett a fellegvára; az általános iskolában nyílt iskolagaléria után most a 214. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet je­lentkezett önálló kiállítással. A forradalmi ifjúsá­gi napokhoz kapcsolódva Kocsis Lajos és Kocsis Zsolt László gyűjteményéből állítottak ki a ma­gyar függetlenségi harcok bankjegyeiből, ércpén­zeiből — ebből válogatta reprodukcióit Szántó György. A város alapításának 650. évfordulójára kiadott Gyöngyös Kossuth-bankó 1848-ból. A dupla érem a szabad: Rákóczi-címer 1106-ból Bem József-emlékéren m Hogy nem állhatják egy­mást, azt mindenki tudta... Mikor a veteránságot tanú­sító érdemrend átvételére a Parlamentbe voltak hivata­losak, a Pestre utazást meg­szervezők gondosan ügyeltek rá, hogy ők ketten véletle­nül se kerüljenek egy autó­ba. „Még képesek kiszállni az indulás előtt, ha megtud­ják, ki az útitárs ...” Barta, mint fiatal szoc­­dem, úgy 1927 tájékán hal­lott először Kozsikról. A Munkásotthon vezetősége hozott egy határozatot, hogy nyolc vasast, köztük Kozsi­­kot is, mint „szélsőségest”, kitiltják az otthon rendezvé­nyeiről. Ő is megszavazta ... A döntést pedig egy népes műsoros est előtt hirdették ki, mikor tele volt az otthon emberekkel. A kitiltottak kö­rül sűrű lett a levegő, hátuk mögött pedig összesúgott a közönség: „komcsik ... nem lehet miattuk az otthon mű­ködését kockára tenni...” (S hogy a kitiltottak kommu­nisták voltak, bizonyossá lett, mert a rendőrség nyom­ban le is tartóztatta mind a nyolcat.) Kozsik arca­­ akkor ivódott bele Barta emléke­zetébe. A kitiltottak ugyanis villogó szemmel, szótlan dac­cal vették tudomásul a ha­tározatot. Kozsik azonban a döbbent csendben történt el­távozáskor a közönség nyi­totta folyosón egyszer csak megfordult, és a vezetőség­hez vágta: „Munkásárulók!” Barta volt a vezetőség leg­­fiatalabbja, de köztük volt. Ellentétük Rózsikkal talán innen származott. Egyszer egy munkás sakk­versenyen a sors egy táblá­hoz rendelte őket. Akkor a kitiltás esete mindkettőjük­nek eszébe villant. Bozsik egy pillanatra előre lépett, már-már­ úgy tűnt, Bartára borítja a táblát, aztán még­iscsak megállt, és leült ját­szani. Úgy döntött: „Egy fö­lényes győzelemmel még job­ban a pofájába vághatom a megvetésem, mint ha itt botrányt csinálok.” Az első partit azonban Barta nyerte, a másodikat Bozsik. De így már nem volt igazi az örö­me. „Majd még találko­zunk ...” — morogta a dön­tetlen verseny végén. Egész idő alatt ennyi is volt csak minden társalgás közöttük, no meg időnként az, hogy „sakk!” Valamikor a harmincas években aztán egy másik versenyen ismét találkoztak, de nem kerültek össze. A verseny után Bozsik oda­ment Barta asztalához, s azt mondta: „Van egy eldöntet­len ügyünk” ... „Lehet” — felelte Barta, aki ekkor már az építők szakszervezetének helyi titkára volt. Állta Bo­zsik tekintetét. Játszani kezdtek. A jelenlevők egy darabig kibiceltek, aztán las­san mindenki magukra hagy­ta őket, mert váltva nyertek. Az istennek sem akart eldől­ni, melyik a jobb. Végül Barta unta meg és felállt... Évek teltek el, de újabb perdöntő játszmára nem ke­rült sor. Bozsik a háború ki­törése után illegalitásba kényszerült, s nemsokára ez lett Barta sorsa is. A szoci­áldemokrata párt betiltását követően egy fáskamrában bújkált hónapokig. A háború után, mikor a Munkásotthon ismét működ­ni kezdett, találkoztak. Bo­zsik az otthon nagytermének beszakadt vastraverzeit he­gesztette, Barta pedig néhány kőművessel egy lövedék sza­kította rést falazott be. Csak biccentettek egymásnak. Bar­ta, amikor készen lettek, a söntésben odaszólt Bozsik­nak: „Ideje lenne már egy kis sakkozásnak ...” Bozsik nem tudta, mit feleljen. „Pancserekkel, meg ... — s azt akarta mondani — árulók­kal nem játszom!” De nem mondta ki. Valamiért meg­akadt, pedig eszébe jutott rendőrségi megkínzatása, meg az is, hogy egyszer még megfizet a rohadt opportu­nistáknak, akkor megfogad­ta, s tudta, eljön még az idő. Ehelyett szó nélkül leült a söntésben levő asztalhoz, és kikérte a sakkot. Nyert. Egyszer, kétszer, háromszor is. Nagyon koncentrált, hogy ne hagyjon Bartának egyet se nyerni! De eközben nem tudta kigondolni, mit vág a fejéhez, ha felállnak a par­tiból. Így elég sután sikerült: „Na mi van, ha Horthy­­ rendőrsége nem segít, akkor már nem megy a dolog?!” Csak később, otthon jutott eszébe, hogy ezt mégsem kellett volna. Így ez nem is volt igaz. A régi, feltornyo­sult düh mondatta vele... Valamiféle bűntudatot is érzett emiatt, csak azért nem rohant be a titkárságra til­takozni a két párt egyesíté­sekor. Pedig lehetett volna lármázni, hogy „már ilyen régi munkásárulókat is ma­gunk közé engedünk?” Hall­gatott. Beszélt viszont, jártatta a száját pár év múlva. Ahhoz volt szokva, hogy ő mindent kimond. Egy taggyűlésen, egy valahonnan „fentről jött okos” azt mondta „a dolgo­zók ellátása mind hús, mind zsír s egyéb tekintetében megfelelő”. Hát ő leisten­­kedte, „mert elég baj az ne­künk magában is, hogy a mészárszék üres, minek kell erre még hazudni is?!” Mi­kor emiatt Kistarcsára ke­rült, volt is mit füstölögnie. „Most aztán röhöghet rajtam Barta... a hozzá hasonlóak denunciálása nélkül is a kö­vet töröm.” Hamar rájött, hogy Barta nem röhög a dolgon. Együtt törik a követ... Beszélni azonban nem beszéltek to­vábbra sem, sakk meg nem volt, hogy ellenszenvüknek teret adjanak. Szabadulás után ismét el­sodorta őket egymástól az élet. Régi ellentétük is már- már feledésbe ment. A ve­terán kitüntetéskor ugyan látták egymást, de úgy tet­tek, mintha a másik nem lett volna ott... A­­z­tán éve­kig semmi... Mikor a het­venes években Bozsikék la­kónegyedében megépült a járda, Bozsik egy hosszabb betegeskedés után rendszeres délutáni sétára szánta el magát. A második alkalom­mal botjára támaszkodva Barta jött szembe vele. „Jó napot, szaki. Maga is ide köl­tözött?” Mondta már-már megörülve, de aztán eszébe jutottak a régi dolgok, és gondolta­ valamit az orra alá kéne dörgölni! „Ha valami­ben segíthetek, akkor szól­jon ... A fiam országgyűlési képviselő...” Barta, akinek a látása megromlott, inkább csak a hangjáról ismerte fel Bozsi­­kot. Hát ez a vén forrófejű még mindig él? — tűnődött. — És még az országgyűlési képviselő fiával henceg! „Köszönöm!” vágta vissza sértődötten. „Az enyém meg vezérigazgató. Gondoskodik mindenről, ami kell!” „Hát ha nem, akkor nem ...” — mondta Kozsik és tovább­ment. Másnap újra találkoztak. „Hát sakkozni még mindig nem tanult meg?” — kérdez­te Kozsik köszönés helyett. „Úgy, ahogy maga játszik, már inas koromban is ját­szottam a sakkot!” — felelte Barta. De erre már Bozsik »S paprikás lett. „Akkor mond­ja meg, mit lép az én kedvenc világos megnyitásomra!”

Next