Heves Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-10 / 213. szám

Zverev, a hajszobrász A Kheopsz rejtélye Bardot kontra Loren „Vámpírsírra” leltek? Lengyel farkósok Visszatérnek a farkasok 1994. szeptember 10-11., szombat - vasárnap 7. oldal Államosítják Mata Hari és Kemal Atatürk szállóját? Isztambulban híresztelések terjedtek el arról, hogy a török kormány államosítani akarja a híres Pera Palas Hotelt, amely az első világháború idején a kémek kedvelt találkozóhelye volt. A vendégek között sze­­ repelt Mata Hari is. Agatha Christie és Eric Ambler több könyvének cselekménye eb­ben a szállodában játszódik. A 102 éves szállodát főleg a legendás Orient Expressz utasai lakták. Az épület most vita tárgya a török kormány és a tulajdonos között. A kul­turális minisztérium múze­ummá szeretné átalakítani a Pera Palas Hotelt. Az első világháború kor­szakának whiskyt kortyolgató ügynökei helyett most kül­földi turisták fordulnak meg a szálloda helyiségeiben. Mata Harinak és társainak névsora csak egy emléktáblán szere­pel. Kayhan Ercan, a szálloda bárjának vezetője azt mondta a Reuter brit hírügynökség tudósítójának: „Az utolsó gyanús személy néhány évvel ezelőtt fordult meg nálunk, amikor ellopták egy hölgyvendég kézitáská­ját”. A szálloda tulajdonosa feb­ruárban elvesztette perét a bí­róságon, mert olyan ítélet szü­letett, hogy a kulturális mi­nisztérium 47 ezer dollárért megvásárolhatja és államosít­hatja a szállodát. A tulajdonos azonban fellebbezett, s elő­adta, annyi antik műkincs ta­lálható az épületben, hogy a 47 ezer dollár nevetséges ár. Az ügy érdekessége: az ál­lamosítást a kormány éppen a jelenlegi időszakban akarja végrehajtani, amikor 100 üzemet privatizálni készül. Mi az oka az államosítási tö­rekvésnek? Az, hogy a Pera Palas a török történelem egyik fontos helyszíne. Az első világháború idején, ami­kor a szövetséges hatalmak meg akarták törni az Ottomán Birodalmat Gallipolinál, az ifjú török tisztek a Pera Palas szállodában rendezték be fő­hadiszállásukat. 1923-ban az ifjú török tisztek egyike, Musztafa Kemal, a későbbi Atatürk az új köztársaság el­nöke lett. A szálloda 101. számú szobája, ahol Musztafa Kemal lakott, most zarándok­­helynek számít. A kulturális minisztérium szóvivője azzal érvel, hogy a jelentős kulturális emlékek megőrzése a jövendő generá­ciók számára legjobban álla­mosítás útján oldható meg. Az ügyben Törökország Legfelsőbb Bírósága mondja majd ki a végső szót. 50 éve tűnt el Saint-Exupéry 50 éve tűnt el repülőgépével Antoine de Saint-Exupéry, „A kis herceg” szerzője, aki ugyanolyan szenvedélyesen volt író, mint pilóta. 1944-ben „Saint-Ex” - ahogy barátai ne­vezték - egy amerikai katonai repülőgéppel felszállt egy kor­zikai repülőtérről, hogy Gre­noble fölött felderítést végez­zen. Az útról nem tért vissza. Amikor eltűnt, 44 éves volt, s a szabályzat értelmében már nem lett volna szabad repülő­gépet vezetnie. Ő azonban ke­mény küzdelem árán kivívta a repülési engedélyt. 1943 már­ciusában visszatért az Egyesült Államokból Észak-Afrikába, és annak ellenére csatlakozott a de Gaulle vezette haderőkhöz, hogy magát de Gaulle-ellenes­­nek nevezte. Repülőgépe jó légköri viszo­nyok között tűnt el, anélkül, hogy bármilyen rádiójelzést adott volna le. Az „Icare” című francia repülési szaklap 1981-ben - egykori német piló­ták és más tanúk állításaira ala­pozva - azt írta, hogy a gépet lelőtték, és az a Földközi-ten­gerbe zuhant. Halálának kö­rülményei annál inkább elgon­dolkoztatóak, mivel 1944-ben be akarták avatni egy titkos tervbe, amely a francia partra­szállásról szólt. Az instrukció­kat azután kapta volna meg, miután visszatért a feldöntőre­­pülésről. A parancsnok figyel­meztette, aznap ne repüljön. Ő azonban ragaszkodott a repü­léshez, mert afölött a vidék fö­lött járt volna, ahol gyermekko­rát töltötte. 1992-ben egy francia expe­díció, amely Nizzából indult, megkísérelte megtalálni a repü­lőgéproncsot. Az akciót most hamarosan meg akarják ismé­telni. Mint ismert, 1943-ban jelent meg „Saint-Ex” legköltőibb és titkokkal teli, felnőtteknek szóló mesekönyve, „A kis her­ceg”. Ezt több mint 40 nyelvre fordították le, és ma is kedvelt olvasmány. A kis herceg a sze­retet és a barátság, a bizalom és a vonzódás megtestesítője. Utolsó alkotása, az „Éjszakai repülés” is maradandó üzenet az utókor számára. Felfedezték a pandurut Ausztrál és indonéz kutatók azt állítják, hogy új emlősfajt fedeztek fel, amelyet magya­rul talán pandurunak lehetne nevezni. Az állat ugyanis nem egyéb, mint egy pandaszerű, fán élő kenguru. Az Indonézia távoli Irian Dzsaja tartomá­nyában felfedezett élőlény bundája fekete-fehér „mintá­zatú”, s a kínai pandákéra em­lékeztet. A panduru sokkal inkább medve vagy koala­mackó formájú, mint kengu­ruszerű. Az élőlény ideje egy részét a földön tölti, viselke­désében és testfelépítésében igen primitív - állítják felfe­dezői. Nem túl fürge fára má­­szó, és leereszkedéskor is hát­rafelé, farkával először talajt érve jön le a fáról. A kifejlett hím példányok 15 kilogramm körüli súlyúak, és orruktól rövid farkuk vé­géig mintegy 1,2 méter hos­­­szúak. A hosszú és sűrű szőrű panduru fekete pofáját fehér csíkok tarkítják, homlokán fehér folt van. A „felfedezést” eddig azért kerülhette el, mert Irian Dzsaja tartomány magas he­gyei között él. Vadászokkal túl sok kapcsolata nem volt még, ezért nem is fél az em­bertől. A helyiek szerint füttyszóval és - barátsága je­leként - fehér pocakját lát­tatni engedő, feltartott man­csokkal üdvözli az idegent. Biztonságban érzi magát, hi­szen a helyiek őseiket tiszte­lik benne, és nem vadásznak rá. Az Irian Dzsaja-i felfede­zéssel összesen már tíz pan­duru példányt ismernek a vi­lágon: nyolcat Pápua Új-Gui­­neában, illetve Indonéziában, kettőt pedig Ausztráliában. Kozmikus versengés, szovjet kudarccal Nyikolaj Petrovics Kamanyin repülő vezérezredes 1959-ben szervezte meg a szovjet űrha­jósképző központot, amelyet több évtizeden keresztül veze­tett. Visszaemlékezéseiben, amelyek magyarul is megjelen­tek, a következőket írta: „Való­színűleg a Hold körülrepülése 1967-ben megvalósul, és egy év múlva földi ember kísé­rőnkre teszi majd a lábát. Én mindig hittem abban, hogy az első ember a Holdon szovjet űrhajós lesz. Most azonban már nem vagyok ebben olyan biz­tos.” (1965 novembere) Valóban nem sokon múlott, és csak a sikertelen, kudarcot vallott kísérletek akadályozták meg a Szovjetuniót abban, hogy 1968 decemberében ne indítson emberekkel űrhajót égi kísérőnk közvetlen környeze­tébe. A hatvanas évek elején még az amerikaiaknak is telje­sen nyilvánvaló volt, hogy a szovjetek vezetnek az űrver­senyben: ők bocsátották fel az első szputnyikot, az első embert és az első nőt is. Vajon melyek voltak a kudarc okai, miért ma­radt alul a Szovjetunió a Hold eléréséért folytatott küzdelem­ben? Miután Kennedy 1961-ben meghirdette a Hold-programot, az űrverseny a két nagyhatalom között még jobban felerősödött. Ugyan a szovjetek határozottan tagad­ták, hogy bármiféle erőfeszítést tennének ezen a téren, ennek el­lenére hatalmas erőbedobással dolgoztak azon, hogy megelőz­zék az amerikaiakat. Az SZKP KB Politikai Bizottsága, a szov­jetek legfelső politikai szerve 1965-ben hagyta jóvá azt a ter­vet, amely szerint 1967 júliusá­ban első ízben juttattak volna embereket szállító űrhajót Hold-körüli pályára. A döntés értelmében 1967 nyarán 12 da­rab űrhajó építését irányozták elő a Hold megkerülésére. Szergej Koroljov jóval a PB-döntés megszületése előtt megkezdte az ún. N-1 fedő­nevű óriásrakéta építését, amellyel „már nemcsak a Holdra, hanem a Marsra is el­juthatnak szovjet kozmonau­ ták”. A tervek szerint a 105 mé­ter magas és 2750 tonnás monstrum 95 tonna hasznos terhet tudott volna kijuttatni a világűrbe. Az N-1-es óriásra­kéta építési munkálatai azon­ban lassan haladtak. A gyártási kapacitás is szegényesnek bi­zonyult, a tervezett évi 4 darab helyett 1 rakétát tudtak megépí­teni. Az egyre növekvő idő­­veszteség kompenzálására egy sor földi ellenőrző próbát nem végeztek el, reménykedve ab­ban, hogy a ténylegesen jelent­kező hibákat majd a repülések alkalmával ki tudják küszö­bölni. Még 1965 nyarán a személyi előkészületek is megkezdődhet­tek. A kozmonauták több száz órát gyakorolhattak a szimulá­torokban. A megerőltető, „cent­­rifugás” gyakorlatok pedig arra szolgáltak, hogy szervezetük elviselje a Holdról visszatérő­ben jelentkező, óriási igénybe­vételt. A nyár vége felé már ki­jelölték az es­élyes űrhajósokat is: Nyikolajev, Bikovszkij, Ko­­logyin, Gagarin, Artyuhin és Matyicsenko kerültek szóba. Ismertették velük égi kísérőnk körülrepülésére és a leszállásra vonatkozó terveket. Ezek sze­rint a szovjetek Hold-utazása több fokozatban, két kozmona­utával valósult volna meg: az N-1-es rakéta felviszi az L-2-es gyorsító fokozatot, a leszálló­­egységet és az L-1 jelű holdűr­hajót. A Hold­ körüli pálya el­érése után a két űrhajós közül az egyik elkezdi a leszállást az L-3-as leszállóegységgel. A visszatéréskor pedig egy, a Holdhoz közeli ponton kapcso­lódnak össze az anyaűrhajóval. Egyes hírforrások szerint két évvel később, 1967-ben egy ha­talmas rakéta már ott tornyosult a bajkonuri kilövőállomás indí­tóállványán. De nem a Korol­jov által kifejlesztett N-1-es, hanem a Proton típusú. A monstrumot az amerikai kém­holdak is lefényképzeték, ez­után már nem volt kétséges, hogy a szovjetek készen állnak a legközelebbi égitest meghódí­tására. Még ebben az évben fel is küldték az űrhajó prototípu­sát, de az indító egység meghi­básodása miatt az egész szerke­zet lelassult, és szovjet terüle­ten csapódott be. Az újabb pró­bálkozást nem kísérte szeren­cse, mivel a gyorsító egység túl hamar levált, és az űrhajó Föld-körüli pályán maradt. A harmadik alkalommal a hat haj­tómű közül az egyik nem indult be, ezért a komplexum vissza­bukfencezett a Földre. Miután az év végén indított rakéta má­sodik fokozata is csődöt mon­dott, a szakemberek négyhóna­pos kényszerpihenőt tartottak. Rájöttek, hogy a kapkodás, a sietség nem vezet eredményre. A következő évben ugyan már sikeresen startolt rakétájuk, de a hét napig tartó út során felme­rült hibák miatt kénytelenek voltak visszafordulni. Az utolsó, személyzet nélküli kí­sérleti indítás alkalmával a visszatérő egység egyik ejtőer­nyője nem nyílt ki, ami a teljes komplexum megsemmisülésé­hez vezetett. Eközben az amerikai hír­szerzés tudomást szerzett a szovjet kísérletekről, ezért a NASA úgy döntött, hogy az eredetileg Föld-körüli pályára szánt Apolló-8 missziót a Hold felé irányítják. A nyilvános­ságra hozatal sem késlekedett sokáig, s ez hírül adta, hogy a nevezetes, történelmi utazást december második felében fog­ják végrehajtani, ugyanis az amerikaiak számára ekkor nyílt ki az indítási ablak. A bejelen­tés hallatán a hat felkészített szovjet kozmonauta egy levél­ben kérte a döntésre hivatott Politikai Bizottságot: haladék­talanul adja meg nekik az en­gedélyt az emberekkel végre­hajtandó űrrepülésre. Decem­ber elején mind a hatan Bajko­­nurba utaztak, és elindultak az előkészületek a felbocsátásra. A nagy sietségre azért is szük­ség volt, mert az indítási ablak számukra két héttel hamarabb nyílt ki. Ám a Politikai Bizott­ság várva-várt engedélye nem érkezett meg, és december 10-én a szovjetek számára az indítási ablak egy időre bezá­rult. Ez a Hold-programjuk ku­darca is volt, ugyanis a Föld másik oldaláról 1968. decem­ber 21-én elindult az Apolló-8 a Hold megkerülésére. A szovjetek azonban a Holdra­ szállásról nem mondtak le. Hosszas előkészületek után 1969 februárjában végre elin­díthatták az első N-1-est, a hoz­zákapcsolódó L-1 holdűrhajó­val égi kísérőnk megkerülésére. De a start után 7 másodperc el­teltével az első fokozat két haj­tóműve leállt, a többi hajtómű pedig nem tudta kiegyenlíteni ezek működésének kiesését. A fellépő aerodinamikai rezgések következtében az egyik haj­tómű vezetéke eltört, és a nagynyomású oxigén kiömlött. Egy automatikus ellenőrző rendszer a hajtóművet azonnal leállította, de a mellette lévők ennek ellenére a túlmelegedés­­től felrobbantak. Szerencsére még időben működésbe lépett a mentőrakéta, így az L-1 - a starthelytől 30 kilométerre - sértetlenül ért földet, az N-l vi­szont 50 kilométer távolsgában becsapódott, és megsemmisült. Az Apollo-11 startja előtt 13 nappal­­ apróbb technikai vál­tozások után - újból magasba emelkedett az L-l-es. Ezúttal egy újabb technikai hiba foly­tán az egyik hajtómű leállt. Az L-l-es visszazuhant, és - ha­talmas robbanással - még az indítóállványt is elpusztította. A Bajkonur felett tartózkodó Nimbus-3 amerikai műholdnak még sikerült megörökítenie a katasztrófa nyomait. A hosszú éveken keresztül folytatott, a Hold elérését célzó versengés - amely a legnagyobb titokban folyt - ezúttal sem érte el célját. A várva-várt kozmikus győze­lemről a szovjeteknek le kellett mondaniuk, ugyanis alig két hét múlva - a verseny záró akkord­jaként - az amerikai asztronau­ták egy sikeres űrmisszió al­kalmával a Holdra léptek. V. Tana Judit Az N-1-es rakéta megépítése Koroljov nevéhez fűződik A Romanovok a trónról álmodnak A bolsevikok 1918-ban kivé­gezték II. Miklóst, az utolsó orosz cárt és családját az uráli Jekatyerinburgban, lerombol­ ták a palotájukat, ám­­ ennek el­lenére a Romanov-dinasztia le­­származottai még ma is arról álmodoznak, hogy egyszer is­mét elfoglalhatják a trónt. - Mindez nem a közeljövő­ben következik be. Még nem érett meg rá az idő - mondja a 68 éves Dmitrij herceg, az 1825 és 1855 között uralkodott I. Miklós cár egyik ükunokája. A trónra kerülésnek többek között az az akadálya, hogy ne­héz eldönteni, melyik herceg legyen Oroszország következő cárja. Dmitrij herceg, a Kop­penhágában székelő „Oroszor­szágért Romanov Alap” elnöke szerint ebben a kérdésben az orosz népnek kell döntenie népszavazással. A Romanov-sarjak trónköve­teléséről terjengő hírek az Er­­mitázsban „Miklós és Alek­­szandra: az utolsó orosz ural­kodók udvara” címmel meg­rendezett ünnepség kapcsán ke­rültek ismét felszínre. Az ese­ményen négy Romanov herceg volt jelen. Miközben az utolsó cárokkal kapcsolatos fényké­peket és tárgyakat nézegették, a múlton tűnődtek, és a jövőre cé­lozgattak.­­ Az oroszok utól akarják érni a történelmüket. Tudniuk kell, hogy Jekatyerinburgban még nem ért véget minden - mondta Andrej herceg, II. Mik­lós unokaöccse. Maroknyi Romanovnak sike­rült elmenekülnie Oroszor­szágból a bolsevik forradalom elől. Ám senki nem maradt életben azok közül, akik marad­tak. A franciásított Romanoff nevet viselő leszármazottak kö­zül többen igényt tartanak arra a trónra, amely már nem is léte­zik. Maria Vlagyimirovna, a legutolsó igazi trónörökös lá­nya nagyhercegnőnek nevezi magát, fiát, Györgyöt pedig trónörökösnek, holott - leg­alábbis Dmitrij herceg szerint - nem ő a család feje. Oroszországban nem újke­letű a cári trón utódlása körüli vita. A XVII. és a XVIII. szá­zadban huszonhét trónkövetelő írta be nevét a történelembe. Leghíresebb közülük a lengyel származású ál-Dmitrij, az egyetlen külföldi, aki a moszk­vai Kremlben uralkodott. 1606-ban kivégezték, majd földi maradványait egy ágyúból a felbőszült moszkvai tömeg közé lőtték. „Óvakodjatok az ál-Roma­­novoktól” - figyelmeztette a Nemesek Szövetségét Miklós herceg, a dinasztia jelenleg leg­idősebb tagja Svédországból. Szergej Medvegyev, a szent­pétervári Nemesek Szövetsé­gének a tagja attól tart, hogy a még életben lévő Romanovok veszekedni fognak az utódlást illetően, ha jövőre végső nyuga­lomra helyezik az utolsó cár és feleségének maradványait. - Az oroszok becsapottnak érzik magukat a szovjet ideoló­gia által, és most megpróbálják utolérni a történlmüket - mondta Nyikita herceg, I. Mik­lós 71 éves ükunokája. A hetvenhat évig Lenin ne­vét viselő Szentpétervárott visszakerültek helyükre a régi zászlók és címerek, amelyeket annak iején a bolsevikok tüntet­tek el. A volt birodalmi főváros újra felfedezi arisztokrata örök­ségét.

Next