Heves Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-10 / 213. szám
Zverev, a hajszobrász A Kheopsz rejtélye Bardot kontra Loren „Vámpírsírra” leltek? Lengyel farkósok Visszatérnek a farkasok 1994. szeptember 10-11., szombat - vasárnap 7. oldal Államosítják Mata Hari és Kemal Atatürk szállóját? Isztambulban híresztelések terjedtek el arról, hogy a török kormány államosítani akarja a híres Pera Palas Hotelt, amely az első világháború idején a kémek kedvelt találkozóhelye volt. A vendégek között sze repelt Mata Hari is. Agatha Christie és Eric Ambler több könyvének cselekménye ebben a szállodában játszódik. A 102 éves szállodát főleg a legendás Orient Expressz utasai lakták. Az épület most vita tárgya a török kormány és a tulajdonos között. A kulturális minisztérium múzeummá szeretné átalakítani a Pera Palas Hotelt. Az első világháború korszakának whiskyt kortyolgató ügynökei helyett most külföldi turisták fordulnak meg a szálloda helyiségeiben. Mata Harinak és társainak névsora csak egy emléktáblán szerepel. Kayhan Ercan, a szálloda bárjának vezetője azt mondta a Reuter brit hírügynökség tudósítójának: „Az utolsó gyanús személy néhány évvel ezelőtt fordult meg nálunk, amikor ellopták egy hölgyvendég kézitáskáját”. A szálloda tulajdonosa februárban elvesztette perét a bíróságon, mert olyan ítélet született, hogy a kulturális minisztérium 47 ezer dollárért megvásárolhatja és államosíthatja a szállodát. A tulajdonos azonban fellebbezett, s előadta, annyi antik műkincs található az épületben, hogy a 47 ezer dollár nevetséges ár. Az ügy érdekessége: az államosítást a kormány éppen a jelenlegi időszakban akarja végrehajtani, amikor 100 üzemet privatizálni készül. Mi az oka az államosítási törekvésnek? Az, hogy a Pera Palas a török történelem egyik fontos helyszíne. Az első világháború idején, amikor a szövetséges hatalmak meg akarták törni az Ottomán Birodalmat Gallipolinál, az ifjú török tisztek a Pera Palas szállodában rendezték be főhadiszállásukat. 1923-ban az ifjú török tisztek egyike, Musztafa Kemal, a későbbi Atatürk az új köztársaság elnöke lett. A szálloda 101. számú szobája, ahol Musztafa Kemal lakott, most zarándokhelynek számít. A kulturális minisztérium szóvivője azzal érvel, hogy a jelentős kulturális emlékek megőrzése a jövendő generációk számára legjobban államosítás útján oldható meg. Az ügyben Törökország Legfelsőbb Bírósága mondja majd ki a végső szót. 50 éve tűnt el Saint-Exupéry 50 éve tűnt el repülőgépével Antoine de Saint-Exupéry, „A kis herceg” szerzője, aki ugyanolyan szenvedélyesen volt író, mint pilóta. 1944-ben „Saint-Ex” - ahogy barátai nevezték - egy amerikai katonai repülőgéppel felszállt egy korzikai repülőtérről, hogy Grenoble fölött felderítést végezzen. Az útról nem tért vissza. Amikor eltűnt, 44 éves volt, s a szabályzat értelmében már nem lett volna szabad repülőgépet vezetnie. Ő azonban kemény küzdelem árán kivívta a repülési engedélyt. 1943 márciusában visszatért az Egyesült Államokból Észak-Afrikába, és annak ellenére csatlakozott a de Gaulle vezette haderőkhöz, hogy magát de Gaulle-ellenesnek nevezte. Repülőgépe jó légköri viszonyok között tűnt el, anélkül, hogy bármilyen rádiójelzést adott volna le. Az „Icare” című francia repülési szaklap 1981-ben - egykori német pilóták és más tanúk állításaira alapozva - azt írta, hogy a gépet lelőtték, és az a Földközi-tengerbe zuhant. Halálának körülményei annál inkább elgondolkoztatóak, mivel 1944-ben be akarták avatni egy titkos tervbe, amely a francia partraszállásról szólt. Az instrukciókat azután kapta volna meg, miután visszatért a feldöntőrepülésről. A parancsnok figyelmeztette, aznap ne repüljön. Ő azonban ragaszkodott a repüléshez, mert afölött a vidék fölött járt volna, ahol gyermekkorát töltötte. 1992-ben egy francia expedíció, amely Nizzából indult, megkísérelte megtalálni a repülőgéproncsot. Az akciót most hamarosan meg akarják ismételni. Mint ismert, 1943-ban jelent meg „Saint-Ex” legköltőibb és titkokkal teli, felnőtteknek szóló mesekönyve, „A kis herceg”. Ezt több mint 40 nyelvre fordították le, és ma is kedvelt olvasmány. A kis herceg a szeretet és a barátság, a bizalom és a vonzódás megtestesítője. Utolsó alkotása, az „Éjszakai repülés” is maradandó üzenet az utókor számára. Felfedezték a pandurut Ausztrál és indonéz kutatók azt állítják, hogy új emlősfajt fedeztek fel, amelyet magyarul talán pandurunak lehetne nevezni. Az állat ugyanis nem egyéb, mint egy pandaszerű, fán élő kenguru. Az Indonézia távoli Irian Dzsaja tartományában felfedezett élőlény bundája fekete-fehér „mintázatú”, s a kínai pandákéra emlékeztet. A panduru sokkal inkább medve vagy koalamackó formájú, mint kenguruszerű. Az élőlény ideje egy részét a földön tölti, viselkedésében és testfelépítésében igen primitív - állítják felfedezői. Nem túl fürge fára mászó, és leereszkedéskor is hátrafelé, farkával először talajt érve jön le a fáról. A kifejlett hím példányok 15 kilogramm körüli súlyúak, és orruktól rövid farkuk végéig mintegy 1,2 méter hosszúak. A hosszú és sűrű szőrű panduru fekete pofáját fehér csíkok tarkítják, homlokán fehér folt van. A „felfedezést” eddig azért kerülhette el, mert Irian Dzsaja tartomány magas hegyei között él. Vadászokkal túl sok kapcsolata nem volt még, ezért nem is fél az embertől. A helyiek szerint füttyszóval és - barátsága jeleként - fehér pocakját láttatni engedő, feltartott mancsokkal üdvözli az idegent. Biztonságban érzi magát, hiszen a helyiek őseiket tisztelik benne, és nem vadásznak rá. Az Irian Dzsaja-i felfedezéssel összesen már tíz panduru példányt ismernek a világon: nyolcat Pápua Új-Guineában, illetve Indonéziában, kettőt pedig Ausztráliában. Kozmikus versengés, szovjet kudarccal Nyikolaj Petrovics Kamanyin repülő vezérezredes 1959-ben szervezte meg a szovjet űrhajósképző központot, amelyet több évtizeden keresztül vezetett. Visszaemlékezéseiben, amelyek magyarul is megjelentek, a következőket írta: „Valószínűleg a Hold körülrepülése 1967-ben megvalósul, és egy év múlva földi ember kísérőnkre teszi majd a lábát. Én mindig hittem abban, hogy az első ember a Holdon szovjet űrhajós lesz. Most azonban már nem vagyok ebben olyan biztos.” (1965 novembere) Valóban nem sokon múlott, és csak a sikertelen, kudarcot vallott kísérletek akadályozták meg a Szovjetuniót abban, hogy 1968 decemberében ne indítson emberekkel űrhajót égi kísérőnk közvetlen környezetébe. A hatvanas évek elején még az amerikaiaknak is teljesen nyilvánvaló volt, hogy a szovjetek vezetnek az űrversenyben: ők bocsátották fel az első szputnyikot, az első embert és az első nőt is. Vajon melyek voltak a kudarc okai, miért maradt alul a Szovjetunió a Hold eléréséért folytatott küzdelemben? Miután Kennedy 1961-ben meghirdette a Hold-programot, az űrverseny a két nagyhatalom között még jobban felerősödött. Ugyan a szovjetek határozottan tagadták, hogy bármiféle erőfeszítést tennének ezen a téren, ennek ellenére hatalmas erőbedobással dolgoztak azon, hogy megelőzzék az amerikaiakat. Az SZKP KB Politikai Bizottsága, a szovjetek legfelső politikai szerve 1965-ben hagyta jóvá azt a tervet, amely szerint 1967 júliusában első ízben juttattak volna embereket szállító űrhajót Hold-körüli pályára. A döntés értelmében 1967 nyarán 12 darab űrhajó építését irányozták elő a Hold megkerülésére. Szergej Koroljov jóval a PB-döntés megszületése előtt megkezdte az ún. N-1 fedőnevű óriásrakéta építését, amellyel „már nemcsak a Holdra, hanem a Marsra is eljuthatnak szovjet kozmonau ták”. A tervek szerint a 105 méter magas és 2750 tonnás monstrum 95 tonna hasznos terhet tudott volna kijuttatni a világűrbe. Az N-1-es óriásrakéta építési munkálatai azonban lassan haladtak. A gyártási kapacitás is szegényesnek bizonyult, a tervezett évi 4 darab helyett 1 rakétát tudtak megépíteni. Az egyre növekvő időveszteség kompenzálására egy sor földi ellenőrző próbát nem végeztek el, reménykedve abban, hogy a ténylegesen jelentkező hibákat majd a repülések alkalmával ki tudják küszöbölni. Még 1965 nyarán a személyi előkészületek is megkezdődhettek. A kozmonauták több száz órát gyakorolhattak a szimulátorokban. A megerőltető, „centrifugás” gyakorlatok pedig arra szolgáltak, hogy szervezetük elviselje a Holdról visszatérőben jelentkező, óriási igénybevételt. A nyár vége felé már kijelölték az esélyes űrhajósokat is: Nyikolajev, Bikovszkij, Kologyin, Gagarin, Artyuhin és Matyicsenko kerültek szóba. Ismertették velük égi kísérőnk körülrepülésére és a leszállásra vonatkozó terveket. Ezek szerint a szovjetek Hold-utazása több fokozatban, két kozmonautával valósult volna meg: az N-1-es rakéta felviszi az L-2-es gyorsító fokozatot, a leszállóegységet és az L-1 jelű holdűrhajót. A Hold körüli pálya elérése után a két űrhajós közül az egyik elkezdi a leszállást az L-3-as leszállóegységgel. A visszatéréskor pedig egy, a Holdhoz közeli ponton kapcsolódnak össze az anyaűrhajóval. Egyes hírforrások szerint két évvel később, 1967-ben egy hatalmas rakéta már ott tornyosult a bajkonuri kilövőállomás indítóállványán. De nem a Koroljov által kifejlesztett N-1-es, hanem a Proton típusú. A monstrumot az amerikai kémholdak is lefényképzeték, ezután már nem volt kétséges, hogy a szovjetek készen állnak a legközelebbi égitest meghódítására. Még ebben az évben fel is küldték az űrhajó prototípusát, de az indító egység meghibásodása miatt az egész szerkezet lelassult, és szovjet területen csapódott be. Az újabb próbálkozást nem kísérte szerencse, mivel a gyorsító egység túl hamar levált, és az űrhajó Föld-körüli pályán maradt. A harmadik alkalommal a hat hajtómű közül az egyik nem indult be, ezért a komplexum visszabukfencezett a Földre. Miután az év végén indított rakéta második fokozata is csődöt mondott, a szakemberek négyhónapos kényszerpihenőt tartottak. Rájöttek, hogy a kapkodás, a sietség nem vezet eredményre. A következő évben ugyan már sikeresen startolt rakétájuk, de a hét napig tartó út során felmerült hibák miatt kénytelenek voltak visszafordulni. Az utolsó, személyzet nélküli kísérleti indítás alkalmával a visszatérő egység egyik ejtőernyője nem nyílt ki, ami a teljes komplexum megsemmisüléséhez vezetett. Eközben az amerikai hírszerzés tudomást szerzett a szovjet kísérletekről, ezért a NASA úgy döntött, hogy az eredetileg Föld-körüli pályára szánt Apolló-8 missziót a Hold felé irányítják. A nyilvánosságra hozatal sem késlekedett sokáig, s ez hírül adta, hogy a nevezetes, történelmi utazást december második felében fogják végrehajtani, ugyanis az amerikaiak számára ekkor nyílt ki az indítási ablak. A bejelentés hallatán a hat felkészített szovjet kozmonauta egy levélben kérte a döntésre hivatott Politikai Bizottságot: haladéktalanul adja meg nekik az engedélyt az emberekkel végrehajtandó űrrepülésre. December elején mind a hatan Bajkonurba utaztak, és elindultak az előkészületek a felbocsátásra. A nagy sietségre azért is szükség volt, mert az indítási ablak számukra két héttel hamarabb nyílt ki. Ám a Politikai Bizottság várva-várt engedélye nem érkezett meg, és december 10-én a szovjetek számára az indítási ablak egy időre bezárult. Ez a Hold-programjuk kudarca is volt, ugyanis a Föld másik oldaláról 1968. december 21-én elindult az Apolló-8 a Hold megkerülésére. A szovjetek azonban a Holdra szállásról nem mondtak le. Hosszas előkészületek után 1969 februárjában végre elindíthatták az első N-1-est, a hozzákapcsolódó L-1 holdűrhajóval égi kísérőnk megkerülésére. De a start után 7 másodperc elteltével az első fokozat két hajtóműve leállt, a többi hajtómű pedig nem tudta kiegyenlíteni ezek működésének kiesését. A fellépő aerodinamikai rezgések következtében az egyik hajtómű vezetéke eltört, és a nagynyomású oxigén kiömlött. Egy automatikus ellenőrző rendszer a hajtóművet azonnal leállította, de a mellette lévők ennek ellenére a túlmelegedéstől felrobbantak. Szerencsére még időben működésbe lépett a mentőrakéta, így az L-1 - a starthelytől 30 kilométerre - sértetlenül ért földet, az N-l viszont 50 kilométer távolsgában becsapódott, és megsemmisült. Az Apollo-11 startja előtt 13 nappal apróbb technikai változások után - újból magasba emelkedett az L-l-es. Ezúttal egy újabb technikai hiba folytán az egyik hajtómű leállt. Az L-l-es visszazuhant, és - hatalmas robbanással - még az indítóállványt is elpusztította. A Bajkonur felett tartózkodó Nimbus-3 amerikai műholdnak még sikerült megörökítenie a katasztrófa nyomait. A hosszú éveken keresztül folytatott, a Hold elérését célzó versengés - amely a legnagyobb titokban folyt - ezúttal sem érte el célját. A várva-várt kozmikus győzelemről a szovjeteknek le kellett mondaniuk, ugyanis alig két hét múlva - a verseny záró akkordjaként - az amerikai asztronauták egy sikeres űrmisszió alkalmával a Holdra léptek. V. Tana Judit Az N-1-es rakéta megépítése Koroljov nevéhez fűződik A Romanovok a trónról álmodnak A bolsevikok 1918-ban kivégezték II. Miklóst, az utolsó orosz cárt és családját az uráli Jekatyerinburgban, lerombol ták a palotájukat, ám ennek ellenére a Romanov-dinasztia leszármazottai még ma is arról álmodoznak, hogy egyszer ismét elfoglalhatják a trónt. - Mindez nem a közeljövőben következik be. Még nem érett meg rá az idő - mondja a 68 éves Dmitrij herceg, az 1825 és 1855 között uralkodott I. Miklós cár egyik ükunokája. A trónra kerülésnek többek között az az akadálya, hogy nehéz eldönteni, melyik herceg legyen Oroszország következő cárja. Dmitrij herceg, a Koppenhágában székelő „Oroszországért Romanov Alap” elnöke szerint ebben a kérdésben az orosz népnek kell döntenie népszavazással. A Romanov-sarjak trónköveteléséről terjengő hírek az Ermitázsban „Miklós és Alekszandra: az utolsó orosz uralkodók udvara” címmel megrendezett ünnepség kapcsán kerültek ismét felszínre. Az eseményen négy Romanov herceg volt jelen. Miközben az utolsó cárokkal kapcsolatos fényképeket és tárgyakat nézegették, a múlton tűnődtek, és a jövőre célozgattak. Az oroszok utól akarják érni a történelmüket. Tudniuk kell, hogy Jekatyerinburgban még nem ért véget minden - mondta Andrej herceg, II. Miklós unokaöccse. Maroknyi Romanovnak sikerült elmenekülnie Oroszországból a bolsevik forradalom elől. Ám senki nem maradt életben azok közül, akik maradtak. A franciásított Romanoff nevet viselő leszármazottak közül többen igényt tartanak arra a trónra, amely már nem is létezik. Maria Vlagyimirovna, a legutolsó igazi trónörökös lánya nagyhercegnőnek nevezi magát, fiát, Györgyöt pedig trónörökösnek, holott - legalábbis Dmitrij herceg szerint - nem ő a család feje. Oroszországban nem újkeletű a cári trón utódlása körüli vita. A XVII. és a XVIII. században huszonhét trónkövetelő írta be nevét a történelembe. Leghíresebb közülük a lengyel származású ál-Dmitrij, az egyetlen külföldi, aki a moszkvai Kremlben uralkodott. 1606-ban kivégezték, majd földi maradványait egy ágyúból a felbőszült moszkvai tömeg közé lőtték. „Óvakodjatok az ál-Romanovoktól” - figyelmeztette a Nemesek Szövetségét Miklós herceg, a dinasztia jelenleg legidősebb tagja Svédországból. Szergej Medvegyev, a szentpétervári Nemesek Szövetségének a tagja attól tart, hogy a még életben lévő Romanovok veszekedni fognak az utódlást illetően, ha jövőre végső nyugalomra helyezik az utolsó cár és feleségének maradványait. - Az oroszok becsapottnak érzik magukat a szovjet ideológia által, és most megpróbálják utolérni a történlmüket - mondta Nyikita herceg, I. Miklós 71 éves ükunokája. A hetvenhat évig Lenin nevét viselő Szentpétervárott visszakerültek helyükre a régi zászlók és címerek, amelyeket annak iején a bolsevikok tüntettek el. A volt birodalmi főváros újra felfedezi arisztokrata örökségét.