Heves Megyei Hírlap, 2011. szeptember (22. évfolyam, 204-229. szám)
2011-09-12 / 213. szám
* 14 HORIZONT védelem az ár ellen Gravitációs vízlevezetést tervezett Barócs János - Kilátástalan volt a küzdelem az ár ellen - Lazult a munkafegyelem, ezért a tömegbe lövettek MIÉRT HALT MEG ÖZVEGY ÁRVA ANNA? Hogyan tévesztheti össze a népi emlékezet Barócs János főmérnököt Árva Anna földműves-özveggyel? A válasz egyszerű: száz év távlatában könnyen összemosódnak az egykor fontos történelmi események. Szuromi Rita Nagyvonalú mecénás volt, szülőföldjének templomát és az egyházközséget nyugdíjba vonulása után is támogatta. Tagja volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek, nem mellesleg szabadságharcos és kiváló mérnök. A hét végén Barócs János tiszteletére emlékparkot is avattak Sarudon. Barócs János Áporkán született 1826. január 23-án. Az áporkai egyháztörténeti krónika feljegyezte, hogy a Barócs család hat férfitagja 1764 előtt költözött a településre Komárom megyéből, de hogy melyik községből, az utólag már nem állapítható meg. A fiatal Barócs János középiskoláit Kunszentmiklóson és Kecskeméten végezte, mérnöki minősítést a budapesti egyetem mérnöki fakultásán szerzett 1846-ban. Ezután Tiszafüreden mint tagosító mérnök működött a szabadságharc kitöréséig, mikor is az utászokhoz mint közember soroztatta be magát, s végigharcolta a szabadságharcot. A szerencsétlen temesvári csata után látva, hogy már minden elveszett, letette hadnagyi rangját, s parasztruhába öltözve a Gyulánál táborozó orosz hadseregen keresztül gyalog szülőföldjére, Áporkára bujdosott. A fiatal műszaki embert 1851- ben a Szolnokon székelő tiszai osztálymérnökségnél szintén napidíjas mérnökként alkalmazták, s e minőségben tervezte meg a karajenői és ughi átmetszések munkáit, és részben azok végrehajtását is vezette. 1853- ban a Heves-Szolnok-Jászvidéki Társulat szolgálatába lépett, hol az összes munkálatokat úgyszólván az első kapavágástól a végbefejezésig vezette. Barócs János mérnöki pályafutása ekkortól válik igazán izgalmassá és értékessé. A Tisza jobb parti településeinek vízrendezése a Laskó torkolatától a Zagyva torkolatáig a Heves- Szolnok-Jászvidéki Tisza- és Belvízszabályozó Egylet hatáskörébe tartozott. A társulat tagjait 1851-től kezdve folyamatosan foglalkoztatta a belvízmentesítés műszaki terveinek kidolgozása. A terület első nagyobb vízrendezési tervét Barócs János, a Miért kellett a tömegbe lőni? a helyszínen sürgönyküldönc-vonalat állítottak fel, és gondoskodtak a munkások ellátásáról is. Ezer munkáskéz dolgozott a katonaság, a csendőrség felügyelete alatt, minden harmadnap 1500 kiló kenyeret, 10-11 akó pálinkát, s több métermázsa szalonnát küldtek számukra. Elrendelték, hogy a kormány által küldött négy pontonhidat úgy szereljék föl, hogy azok élet- és vagyonmentésre alkalmasak legyenek. A munkások azonban a kilátástalan küzdelmet látva egyre nyugtalanabbak lettek. Erről a korabeli sajtó így ír: „A vész kezdetén a föld népe is megtette kötelességét, bár egyes községekből karhatalommal kék lett a munkaerőt a helyszínre meneszteni. De a munkások, kivált a beállott vihar alatt, látva az erőfeszítés sikertelenségét, a huzamos, fárasztó munkában, s a nélkülözés közt hamar ernyedtek, s engedelmességet is megtagadták annyira, hogy a rend helyreállítása, a munkához való kényszerítés céljából a felügyelő katonaság drasztikusabb eszközökhöz volt kénytelen folyamodni, s egy ízben, mint halljuk, a lázadó nép közé sortüzet adni is kényszerült, melynek sajnos egy halott esett áldozatul ” társulat első igazgatómérnöke 1857-ben készítette el. A „Helyzeti terve a csatornázandó J(ász)Kis-Éri határnak” című munkájában a felszíni vizek gravitációs vízlevezetését tervezte meg. A számítások és az elképzelések pontosságát mutatja, hogy a terület 30-35 évvel későbbi általános vízrendezésekor ezek a tervek maradéktalanul megvalósultak. Közben egy, a társulat érdekeltségéhez tartozó csoportja 1878-ban megépítette az ország első belvízátemelő szivattyútelepét, a sajfokit. Mindez azonban nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy az 1876-tól kezdődő, a „megpróbáltatások időszakának” nevezett évtizedben Sarud lakosai ne szenvedjenek a többszöri bel- és árvízi elöntéstől. Mindez közrejátszott abban, hogy a társulat 1880. június 13- án megbízta Barócs János igazgató mérnököt egy, a területre vonatkozó egységes vízrendezési terv elkészítésével. Ezzel megindult a térségben is az egységes belvízszabályozás. A társulat e tervek alapján építette meg 1888 és 1893 közt a legfontosabb belvízlevezető csatornáit 290 kilométer hosszan, és készítette el a hozzá tartozó szabályozó műtárgyakat. Ezenközben földkinyerő gödörként keletkezhetett a Sarudon ma Barócs-gödörként ismert hely, melynek közelében készült el a főmérnök emlékparkja. A szakirodalom Barócs tevékenységéről a következőképpen ír: „Elismerésre méltó az a hatalmas munka, amelyet Barócs János igazgató a vízrendezés tervezésében és megvalósításában kifejtett. A vízrajzi helyzet tökéletes ismeretében oldotta meg a külvizek különválasztását és határozta meg a belvízrendszerek egyes öblözeteinek ma is helyes kialakítását.” A főmérnököt ezért a hatalmas és és rendkívül pontos mérnöki munkáért nyugdíjba vonulásakor, 1884-ben királyi koronás arany érdemkereszttel tüntették ki, 1893. december 23-án pedig királyi tanácsosi címet adományoztak neki. A Gazdasági Mérnök című szaklap 1894. februári számában a következő méltatást közölte az akkor már idős vezetőről: „Barócs János egész múltja szakavatott, becsületes és kitartó munka hosszú láncolata.” A Tiszavidék belvízszabályozó főmérnöke 1905. szeptember 12-én Jászkiséren hunyt el 81 esztendős korában. Sírja ma Jászkiséren, emlékparkja pedig Sarudon található. a belvízszabályozó főmérnök tetteiről a Gazdasági Mérnök című lap azt írja: „Ha végigtekintünk a Tisza völgyén működő mérnöki testületen, be kell ismernünk, hogy valóban Barócs János az, akit ily kitüntetés elsősorban megilletett, mert egy és ugyanazon társulatnál töltött negyvenegy évi szolgálati ideje alatt a 168.520 kat. hold árterület megvédésére létesített 135 kilométer hosszú töltésvonal, a belvizek levezetésére szükséges 287 kilométer hosszú csatornák, a megkívántató zsilipek, átereszek és szivattyútelepek mind az ő tervei és felügyeletei alatt készültek. Az a tény pedig, hogy az 1888. évi árvíz kivételével, mely egy nem a társulás felügyelete alatt álló magántöltés szakadása által idézett elő katasztrófát, a társulat keletkezése óta mindig meg tudta védeni annak területét az elárasztás ellen, azonkívül az annyi ellentétes érdeket képviselő érdekeltség közt mindig ki tudta egyenlíteni úgy a műszaki, mint az adminisztratív nehézségeket: fényes bizonyítékát adta nem csak kiváló szellemi képességének, de annak az erkölcsi és intellektuális erőnek is, mely különösen az 1876., 1879. és az 1881. árvizek súlyos megpróbáltatásai közt biztosította a védelem sikerét. ” Barócs János mérnöki érdemei Zeneszó az áldozatokért. A Barócs János nevét viselő emlékpark, amelynek avatásán Gonda László (orgona) és Báder Ernő (hegedű) adott műsort. Kubikusok dolgoznak a töltésépítésen. Korabeli metszet. Az időskori Barócs János fotója Még Baross Gábor miniszter is közbeszólt a Baross Gábor vezette minisztérium az 1888-as árvíz után rendeletet intézett a társulathoz, amelyben megjegyezte, hogy a Tisza vize - ezúttal a társulati töltést szakítva át - immár másodszor öntötte el a sarudi vidéket. Utasították a társulatot, hogy a töltésvonalat megnövelt méretekkel a valóban vízmentes magaslatokig hosszabbítsa meg, s a szükséges műszaki tervet a költségvetéssel együtt egy hónap leforgása alatt terjessze fel jóváhagyásra. HEVES MEGYEI HÍRLAP - 2011. SZEPTEMBER 12., HÉTFŐ Sarudon 1888-ban mindent magával sodort a Tiszáról érkező és a falura váratlanul rátörő, emberéletet követelő áradat Karócs János neve egybeforrt az 1888-as árvízzel, holott az utolsó gátszakadásos árvíz idején a térségben sem volt jelen. A XIX. század legnagyobb árvize a Tisza mentén 230 ezer hektárt, a Jászvidéki Társulat területén 48 ezer hektárt borított el A víz a sarudi határban március 30-án tört ki. A közelgő tragédia nagyságát az Eger című lap 1888. március 27-i számából már sejteni lehet. „A megye alispánját kiriasztotta csendes odaadásából azon hír, miszerint"a megyének több virágzó, s vagyonos községét a növekedő ár veszéllyel, sőt elpusztítással fenyegeti. Nem lévén olyan helyzetben, hogy maga a helyszínére mehessen, első jelentésre kiküldötte Martonffy László tiszti főügyészt Sarudra, hol a vízszabályozási mérnökök a védgátak erősítésén már nagyban dolgoztak, s a főügyész mellé odarendelte Keleti Izsó kir. mérnököt is. ” Március 31-én minden erőfeszítés ellenére Sarudra betört a víz, és magával sodorta a Malom közben tartózkodó 74 éves földműves-özvegyet, Árva Annát. A szakadás láttára mindenki hanyatt-homlok menekült, annak ellenére, hogy a katonaság határozottan fellépett a munkások és a közerő visszatartása érdekében. Az árvízi tragédiáról az Eger című lap április 3-i száma megdöbbentő képet fest: „Az ár az egészen elöntött Sarudon rohanó folyamként, még most is két ágban száguld tova oly erővel, hogy a töltések körül megszorult hullámár helyenként 3-4 méternyi magasságra tornyosult fel. Az ártéren, különösen Sarudon működő műszaki csapatok parancsnoka már néhány nap előtt jelentette főhatóságának, hogy minden további erőfeszítés sikertelen, a további munkálatok nem csak eredményre nem vezetnek, de a csapat embereire nézve veszéllyel járnak.” A műszaki tanácsos úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a szakadás eltömése közel egy hónapot venne igénybe, s ezalatt a Tisza apadása valószínűleg megkezdődik, tehát nincs értelme az elzárást ilyen körülmények között erőltetni. Előterjesztése után a miniszteri biztost és a műszaki csapatokat visszahívták. Aktívan gyakorolta a közügyeket Karócs János nyugdíjazása után sem vált meg a közügyektől, sőt szülőföldje, Aporka fejlődését nagyvonalú mecenatúrával segítette. 1902-ben 200 koronával járul hozzá a templom orgonájának megépítéséhez, ám előzőleg is már többször nagyobb összeget juttatott el az anyagi nehézségekkel küzdő egyházközsége javára. Halála előtt pedig úgy végrendelkezett, hogy 1000 koronával segíti az 1885-ben alapított Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, amelynek tagja volt. t