Heves Megyei Hírlap, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

2018-02-10 / 35. szám

óhelyőrség a balozás rövid története TOMBOLHATUNK MOSTAN Farkas Adrienne Ha történelmi regényt akarnék írni, biztosan lenne benne bál, ahol találkozna minden fontos szerep­lő, gyönyörűek volnának és elbű­völnék egymást - persze, csak egy darabig, míg le nem hullana min­denkiről az álca. Vagy nem, akkor viszont halálosan egymásba szeret­nének a szereplők. A bál - főként az álarcosbál - az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A ma­gyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal. A bálok fontos része a tánc, mely még a legelegánsabb formájában is őriz valamit az ősi, misztikus, kontrollvesztett eredetéből. A tánc megnevezés nyelvünkbe a német tant szó átvételeként került be. Ta­lán kevesen gondolnák, hogy a régi magyar nyelvben a tombolnn kifeje­zés volt használatos erre a fajta mu­latságra. Íme, Batthyány Ferenc így panaszkodik Buda elfoglalása után, 1541-ben öccsének, Kristófnak: „Tu­dod, hogy Budán vagyon az [török] császár, nem tombolhatunk mostan annyit, mind azelőtt.” Az erdélyi Apor Péter a XVIII. században „bál nevezet alatt folyó ünnepi pompának” írja le azt a fajta előkelő mulatságot, amely a fényko­rát majd a XIX. században éri el. Bár táncos mulatságok mindig is voltak, az általunk farsangi bálnak nevezett összejövetelnek vélhető­en a velencei, úgynevezett domino bálok lehettek az előképei. Ahhoz, hogy ez a táncos szokás nálunk is elterjedjen, az kellett, hogy a far­sangi báltartás jogát a királyi ud­var adja ki a báli bérlőnek, aki báli belépődíjat szedhetett. Velencei szokás szerint — ez volt a domino bál lényege - a mulatságra rangra való tekintet nélkül bárki elmehe­tett. Az urak együtt táncolhattak a szolgálókkal, méghozzá este héttől hajnali ötig, szigorúan álarcban, ami lehetőséget adott arra, hogy bármi megtörténjen.... Az első ilyen bált Pozsonyban tartották 1749-ben, természetesen farsang idején. Az első bálbérlő Turbillo Károly pozsonyi cukrász volt. Innentől kezdve nem volt megállás, álarcosbálozott egész Magyarország, olyannyira, hogy az uralkodónak meg kellett szabnia egy rendeletben 1773-ban, hogy milyen maskarák engedélyezettek: „Ki-ki tisztes és illő álarcot öltsön. En­nélfogva mindazok, kik utálatos... vagy olyan alakot öltenek, mely által testük... vagy egészen el van rejtve vagy teljesen elváltozik, mint szek­rények, cukorsüvegek, ... vagy de­nevér, törpe, más, nem különben a tálján színjátszó­ házakban szokásos alakok, mint pierottok... policinellek határozottan eltiltatnak, úgy­szintén a papi vagy szerzetesi ruhák haszná­lata is” - írta Mária Terézia. Ki tudja, talán ez az akadékosko­dás is közrejátszik abban, amit a ko­rabeli visszaemlékezésekben lehet olvasni, nevezetesen, hogy a XIX. század elején már nem csináltak túl nagy ügyet a maszkokból, egy fel­iratos vagy rajzos papírlap a fejfe­dőn megfelelő jelmeznek számított. Végtére is az egésznek az volt a célja és értelme, hogy a viselőjét altereg­­óval ruházza fel, és feloldja a szer­tartásosság elvárásai alól. Ami meg a táncokat, a tombolást illeti, Apor Péter már a XVIII. század első fe­lében, Metamorphosis Transylva­­niae című művében a népi táncoktól megkülönböztetve felsorolja a diva­tos, úri táncokat, és azt is, hogyan kell őket járni, persze a tőle meg­szokott morgolódó hangnemben: ,Asztaltól felkelvén... táncolni kez­dettek... Szép halkan járták... Aztán volt az lengyel változó, ...a lapoczkás táncz, ...egeres tánc, ...gyertyás tánc, ...szöveges tánc... Most az ilyesmi­nek semmi keleti nincsen, sem az szép lassú magyar táncának, hanem azt kiáltják: mondjad az német, fran­cia, tót tánczot; úgy ugranak mind az legény, mind az leány, mint a kecskék”. Csokonai Vitéz Mihály egyetérthetett vele, mert a Dorottya című vígeposzában - melynek köz­ponti színtere szintén a bálterem - ugyancsak felszólal az idegen táncok divatja ellen: „Csak a magyar tánc az, mely díszesebbé teszi embert, és soha hívságra nem veszi”. A reformkor egyik leghíresebb bálja Bécsben zajlott le. Az erdő­­szentgyörgyi Rhédey Claudia meg­hívót kapott I. Ferenc császártól a farsangi mulatságra, ahol is első lá­tásra beleszeretett Sándor württem­­bergi hercegbe. Persze a bősz atya elutasította a kérőt. 1835-ben még­is egybekeltek, és a sors úgy hozta, hogy Claudia unokája, Mary Victo­ria tecki hercegnő legyen V. György angol király felesége - így tehát egy bálnak köszönhetjük, hogy az angol királyi ház tagjainak ereiben magyar vér is folyik. Talán a leghíresebb báli toalett, melyet minden magyar ismer, Er­zsébet királynéé, akinek gyémánt­csillagokkal díszített frizurájától és csodálatos selyem-tüll ruhájától - amit a róla készült híres portrén visel - másfél évszázada olvad el mindenki, aki csak egyszer is látta. A XIX. századi báli ruhák csak lazán követték a kor divatját, álta­lában a historizmus, volt jellemző rájuk, leginkább barokk-rokokó stílusban készültek, és valóságos műremeknek számított némelyik, melyet viselni sem volt egyszerű. Az 1860-as években, amikor az igazán hatalmas krinolinok divatja volt, egy kisebb szobába nem fért be két­­három bálozó hölgynél több. Arra is vigyázni kellett, hogy be ne akadjon, fel ne gyulladjon egy-egy kreáció vagy feltornyozott frizura. Szörnyű balesetek történtek, amikor titok­ban dohányzó hölgyek, ha rajtakap­ták őket, eldobták a cigarettát, és az urak szíve helyett magukat lobban­­tották lángra. A bálra érkezőkről a személy­zet lesegítette a kabátot, és az ifjú hölgyek megkapták a táncrendet, amelybe bejegyezhették, hogy ki­vel és milyen táncokat kívánnak táncolni. Egy eladó leány esetében ennek igen nagy jelentősége volt, bár az ifjaknak illendő volt minden ismerős és rokon hölgyet felkérni. Táncolni mindenkinek tudni kellett, de egyetlen fiatalemberrel túl sokat ropni szintén nem volt illendő. A bálba az udvarias vendégek este ki­lenc után érkeztek - ha egész napos volt az esemény, a bál előtt a hölgyek lepihentek. A vacsorát éjfél körül tálalták. A menü rengeteg fogásból állt, a farsangi fánk nem marad­hatott le a végéről, mindezt díszes menükártyákon osztották ki. Az más kérdés, hogy a nádszállá fűzött hölgyek tudtak-e enni. Egy biztos: a vacsora utáni első tánc azt a fia­talembert illette, aki a hölgy balján ült. A lányok az édesanyjukkal vagy gardedame-mal érkeztek, az ülőhe­lyük a felügyeletet végző hölgy széke előtt volt­­ biztos, ami biztos. De a legyezőnyelvvel mindent el lehetett mondani. Például jobb kézzel az arc előtt tartani a kinyitott legyezőt, azt jelentette: „Kövess!”; jobb kézzel elhúzni arcunk előtt a nyitott legye­zőt: „Szeretlek”; végighúzni kezün­ket a csukott legyezőn: „Gyűlöllek”; jobb kézzel a jobb archoz érinteni a csukott legyezőt: „Igen”; jobb kézzel a bal archoz érinteni a csukott legye­zőt: „Nem”. Az első világháború után minden megváltozott: a kor ideálja a vé­kony, fiús, lapos mellű, rövid hajú, modern nő lett. Persze az illemsza­bályok továbbra sem enyhülhettek, egy lány jó híre továbbra is őrizendő maradt. A báli viseletét már nagyes­télyinek hívták, és egészen más volt, mint az előző században: csupaszon hagyta a vállat (nem feltétlenül a vállak, hanem az ékszerek ékesítése érdekében). Nem volt baj, ha a ruha szabása lehetővé tette a táncban való részvételt is. A ruhához selyemcipő és selyemtáska illett. Divat lett dia­­démot viselni, gyönyörűt és drágát. A korabeli viselkedési útmutatók ta­nácsát viszont ma is érdemes meg­fogadni: egy bálon nem illik unottan viselkedni, mert egy estélyi ruha leg­fontosabb kiegészítője a jókedv. A TÁNCREND A táncrend népszerűsége valamikor a XIX. század első fe­lében kezdődött, létét a páros táncok divatja szülte. Mivel egy-egy estélyen sok tánc volt, és minden táncot másik ga­vallérral illett táncolni, a kis füzetecske a hölgyeknek segített megjegyezni a táncosaik nevét. A báli közönséget a bejáratnál inasok fogadták, a gyönyörű nagyestélyikben érkező hölgyek általában tőlük vették át a rendezők által előre elkészített díszes kis műtárgyat, a tánc­rendet és a hozzá tartozó aprócska irónt, amellyel a felsorolt táncok mellé az est folyamán beírhatták, hogy kinek ígérték az adott kört. A picike könyvecskét a csuklón hordták, vagy a legyezőhöz, ruhához rögzítették egy kis zsinóron függő akasztóval. Az 1800-as évek elején a magasabb társadalmi rétegek táncai nagyon formálisak, kötöttek, hosszadalmasak voltak. Gondoljunk a Jane Austen-i időkre, ahol az úri közönség cso­portosan táncolt, alig érintve partnere kezét, vállát. Ma már furcsának tűnhet, de sokáig hatóságilag tiltották a keringőt. A régebbi táncokhoz képest ez igencsak közvetlen stílusú volt, a férfi egész karjával érintette a hölgy hátát. A keringő mint páros tánc általános erkölcsi megbotránkozást keltett. A monarchia fővárosában a bécsi kongresszus (1814-1815) - amelynek célja Európa napóleoni háborúk utáni stabilizálá­sa volt - tette végül szalonképessé. Az eléggé hosszúra nyúlt és feszült hangulatú politikai tárgyalások alatt olyan sok táncmulatságot, bált rendeztek a császárvárosban, hogy ezek kapcsán egy legendás mondás is született: „A kongresszus nem halad előre, hanem táncol”. A bécsi keringő mégis ettől az egész Európát érintő politikai eseménytől lett népszerű, elfogadott, és lassanként a táncok királyaként tisztelték. Ki hinné, hogy egy ilyen fontos európai találkozó kellett a ke­ringő elterjedéséhez, a páros táncok divatjához, a táncrend megszületéséhez? A finom papírra nyomtatott könyvecske az idők folyamán egyre művészibb lett, ékszerszerű. Bársonyból, bőrből, fából és selyemből készült, elegáns díszítéssel. Ötvösök, díszal­bum- és jelvénykészítők, nyomdászok és könyvkötők ver­sengtek egymással, hogy merész ötleteikből remekművek szülessenek. Ráadásul az újságok báli hírei a csodás ruha­költeményeken túl, az aktuális társasági pletykák mellett a táncrendekről is részletesen beszámoltak. Az előkelő udvari bálok mellett szinte minden foglalkozási csoportnak, egye­sületnek, egyletnek, úri kaszinónak megvolt a maga bálja. Az évad a legtekintélyesebbnek tartott jogászbállal kezdődött, és sorban követte a többi: technikusbál, operabál, medikusbál. Természetesen az alacsonyabb társadalmi rétegek képviselői is szervezhettek bálokat, volt cselédbál, pásztorbál, tűzoltó­bál. Népszerűek voltak az iparos céhek báljai: asztalosbál, szabóbál, vargabál, cipészbál, szűcsbál és még hentesbál is volt. A sportegyletek is előszeretettel rendeztek bálokat. Földi Andrea jelmeztervező A táncrendek külleme utalt a bált rendező társadalmi rétegre, gyakorta annak foglalkozásához, tevékenységéhez kötődött: technikusbálra repülőmakett, jogászbálra apró törvénykönyv dukált díszítésként. A Magyar Kereskedel­mi és Vendéglátóipari Múzeum több táncrendet őriz cuk­rászbálokból, kis sodrófával, kalácskával, cukrászsapkával dekorálva. Ezek a művészileg megtervezett és kivitelezett könyvecskék az Osztrák-Magyar Monarchia idején élték virágkorukat, kevésbé díszes kivitelben divatjuk egészen az 1940-es évek végéig tartott. Az utókor megismerhette belőlük a korszak táncait, sorrendjét, rögzítették az örök­kévalóságnak a szünóra előtti és utáni táncokat, büszkén felsorolva a díszvédnökök, védnökök, elnökök hosszú név­sorát is. Érdekesség, hogy a fennmaradt táncrendek jelen­tős része „tisztán”, bejegyzés nélkül maradt meg az utókor számára, a hölgyek valószínűleg sajnálták „összefirkálni” a becses ereklyét, amit életük végéig emlékként őriztek. A táncrend lassan elvesztette jelenőségét. Megváltoz­tak a társadalmi szokások, ma már nem illetlenség egy táncmulatságot ugyanazzal a partnerrel végigtáncolni, ritkábbak a bálok, a fiatalok már bulikba járnak, és csak a legelszántabbak tanulnak társastáncokat. Az apró tárgy funkciója megszűnt, így el is maradt a bálok kellékei kö­zül a legyezőkkel, operakabátokkal, glaszékesztyűkkel együtt. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET éáA 2018. február

Next