Heves Megyei Hírlap, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-10 / 59. szám
AZ EMBERARCÚSÁG VÉDELMÉBEN Március 15-ét megünnepelni valahogy mindig egyet jelentett a szavak erejének megtapasztalásával. Már kisgyerekként úgy tekintettünk arra, aki az adott évben a Nemzeti dalt szavalhatta, mint igazi kiválasztottra. Ez a vers, a tizenkét pont, a lelkesítő verbunkos dalok, majd torokszorító ünnepélyességgel a vértanúk névsora évről évre elhangzott és elhangzik az iskolai vagy templomi megemlékezéseken. Fontos is, hogy így legyen, és generációról generációra átélhetővé váljon az érzés, ahogy a verssorok hatására megfeszülnek az ember izmai, és kiáltani volna kedve, hogy rabok tovább nem leszünk. De emellett fontos az is, hogy százhetven év távlatából ez a tavasz és a rákövetkező hónapok eseményei életszerűek maradjanak, és óvjuk a hősök emberarcúságát, hogy a pátosz közepette el ne emelkedjenek tőlünk olyan távolságba, ahonnan már nem hallhatjuk a szavukat. Arra biztatom azokat, akik ünnepi műsort állítanak össze, hogy bátran társítsanak az emlékidézéshez új szempontokat. Készülhet műsor úgy is, hogy csak a korabeli sajtó tudósításai alapján idézzük fel a szabadságharcot, de lehetnek nagyon személyes históriák is az adott település honvédjeinek történetén keresztül, a forradalom egyes hősei köré épülő színpadi jeleneteken át nagyon mai megoldásokig, amelyek azt is feltárják, hogy a mai tizenévesek valójában mit gondolnak a márciusi ifjakról vagy a szabadságról. De az évről évre felemlegetett hősöket is érdemes kevésbé szokványos szemszögből megmutatni. Beszélhetünk úgy Petőfi Sándorról és a szabadságharcról, hogy közben egy barátság vagy egy család születésének krónikáját mondjuk el. Mostani összeállításunkban olyan szemelvényeket közlünk Jókai Mór újságcikkeiből, Petőfi Sándor és Arany János levelezéséből, valamint Szendrey Júlia naplójából, melyeket érdemes ilyenkor, az ünnep közeledtével újraolvasni és közönség előtt is elmondani. I. Jókai Mór: Cikkek a forradalom évéből Holnap lesz március tizenötödike Holnap lesz egy éve annak, hogy Magyarország nagykorú lett. A honvédelmi bizottmány rendeletéből e nap országos ünnep leend. Ágyúk fognak szólani, istentisztelet tartatik a templomokban, népünnep lesz, mindenki felveszi legjobb öltözetét és legszebb reményeit. Ti, azalatt künn a csatasíkon, kik szemtül szembe álltok az ellenséggel, emlékezzetek rá, hogy e nap március tizenötödike, s mit kicsiny emberek egy kevés erővel megindítottak, hajtsátok végre a nagy munkát egyesült erővel. Legyen a magyar név újjászületésének napja egyszersmind a zsarnokság halálának napja. (Esti Lapok, 1849. március 14.) Miért küzdünk? Minden hadviselésnek megvolt a maga katekizmusa. A görög harcolt szabadságért, Róma dicsőségért. A népköltözések harcai földért, a vallásháborúk mennyországért folytak. Oroszország harcol Circassiában hadi iskoláért, az osztrák katona harcol fegyelemből és nem kérdi, miért? Magyarország háborúban nőtt fel. Harcolt, hogy hazát szerezzen; harcolt a keresztért; harcolt határaiért; harcolt koronájáért. Hát most miért küzdünk? E kérdésre felelettel tartozunk azoknak, kik a csatát viselik. S e feleletnek határozottnak kell lennie. E felelet világossá teendi, hogy harcunk végcélja nem adhat politikai véleményszakadásokra okot. Aki hazafi, az mellette van; aki ellene van, az hazaáruló. Harcolunk törvényeink épségben tartásáért. Harcolunk nemzetiségünkért. Harcolunk határainkért. Harcolunk azon helyért, mely hazánkat az európai hatalmasságok között méltán megilleti. Ez a cél, ez a lényeg a többi formaság s nem ad nevet a háborúnak. (Esti Lapok, 1849. március 7.) II. Petőfi Sándor levelei Arany Jánoshoz Debrecen, oct. 31.1848. Oh Jankó! írtam vala néked Erdődről a minap, hogy röpülj ide Debrecenbe, és te nem röpültél. Nem kaptad meg levelemet? vagy makacskodol, oh Jankó? Láncos lobogós, ha te makacskodni mernél! de ezt nem teszem föl rólad; inkább vagyok hajlandó hinni, hogy elveszett levelem. Abban az volt szép ékesen megírva, hogy én itt vagyok a 28-dik zászlóaljnál Debrecenben, s hogy minél elébb told ide (miilyen szójáték! a told ide-ben benne van Toldi! ezért meggyilkolna Vahot Imre, hogy ezt nem ő találta ki) tehát hogy minél elébb told ide imádott pofádat, melyet még egyszer óhajtanék látni, mielőtt a harcok fergetege hetedhét országon túl sodor, mint a leszakított nefelejtset. Óhajtalak látni, hogy hozzászokjam a szörnyetegekhez. Oh Jankó, tehát siess, mert Toldid is itt van, aki már vén legény arra, hogy haditársam legyen, jobb lesz neki Szalontán a kuckóban. Azért siess, oh Jankó! ajánlom neked, hogy siess. Ha megérkezel, Telegdi könyvárusnál kérdezősködjél utánam. Tisztelem a tisztelendőket, és csókolom a Bábel tornyának az ő képmását, a te ormányodat, oh Jankó! s maradok koporsóm bezártáig a te hűséges Bencéd Petőfi Sándor capitaneus. Ha eljössz, megtraktállak tetűpecsenyével; vannak nagy bőségben legényeimnek gubáin s akkorák, hogy kitesznek akármelyik szalontai hízott disznón, tégedet sem véve ki, oh Jankó! Debrecen, december 1.1848. Druszája Hunyadi Mátyás apjának és az idevaló Bika-vendégfogadó egyik pincérének! Szalonta pennája és Mars panganétja! nakunknak jó barátom isten úgyse! Azzal kezdem levelemet, amivel ma már két levelet kezdtem, hogy „megint Debrecenben vagyok”. Bejöttem Erdődrül perepátyostul, mert a környékbeli oláhok nagyon szerelmesen mosolyognak az odavaló magtárra és pincére, s én nem akartam, hogy családom utjokban legyen; különben emberhúsra is nagy gusztusuk jött, eltanulták a Szatmár megyei nemzetőröktől és önkénytesektül, kik Urbán emberein olyan diadalmat vívtak ki ma egy hete, hogy Dézsnél elkezdtek futni „s a Tiszáig meg sem álltak”, noha csak tizenötezren voltak, amazok pedig legalább is hétszázan. És ezt, barátom, ne vedd nagyításnak, bernátgazsi-féle hyperbolának, hanem vedd betűszerinti igazságnak, és kacagj a megbolondulásig, mint én tettem, mert erre ilyen alkalmad több nem volt és nem lesz, hidd el nekem. De én tegnap este értem Debrecenbe, ma reggeltől estig látottam-futottam, s most nem azért fogtam tollat, hogy satyrico-philosopho-politizáljak, hanem csak azt akarom tudtodra adni, hogy ezentúl ide írj, vagy üsse mennyke a leveledet, jőj magad helyette. Óhajtva óhajtom látni cserfakoszorús füleidet, aztán meg a keresztfiatok vagy lyányotok is meglesz 15-ke táján. Komámasszony is bejöhetne, mert komádasszony igen-igen szeretné, ha bejönne, hát jőjön be az isten áldja meg. Hallgasd meg kérelmemet, Jánoskám, te szende bivaly! s akkor a többit szóval mondja el hőstetteid bámulatában nyakig úszó barátod Petőfi Sándor Debrecen, febr. 14.1849. Kedves öcsém, illetőleg bátyám élsz-e még? én még élek, pedig ott jártam, ahol a halál kézzel-lábbal dolgozott, s dőlt bele az ember, mint a bőgőbe a huszas. Bem táborába tetettem át magamat, s Bem adjutánsává tett, s csak az tudja, mi a csata, aki Bem oldalánál van, mint én voltam öt véres ütközetben. Hadi tetteimről szerényen hallgatok, csak annyit jegyzek meg, hogy hozzám méltólag viseltem magamat; ez úgy hiszem elég. Jelenleg mint futár vagyok Debrecenben s egypár nap múlva ismét lódulok vissza. [...] Hogy szeretlek benneteket, bizonyítja e levelem, bármily rövid lesz... nem gyerekség csak néhány percet is kiszakítni időmből, midőn az oly rövid s a boldogság szárnyain oly gyorsan röpül. Tudod, mindig édes volt előttem a családi élet, de soha oly édes, mint most, midőn elmúlt csaták után és uj csaták előtt ölelhetem feleségemet, fiamat. Isten veletek! ölelünk csókolunk benneteket! írtál-e már a keresztfiadnak vagy egy verset? írj... isten hozzád! igaz barátod Petőfi Sándor Pest, május 17.1849. Kedves barátom, olly csapások érnek, melyek megsemmisítenének, ha csupán fiú volnék s nem férj és apa is. Alig egy hete, hogy megtudtam apám halálát, s holnap anyámat temetjük el, azt az anyát, kinél jobbat soha nem teremtett az isten, s kit én úgy szerettem, mint soha anyát nem szeretett senki. Sem apám, sem anyám többé! s e két csapás oly hirtelen jött egymás után... Egészséges-e fiam? írd meg ezt a legelső postai alkalommal. [...] Én nem tehettem érted semmit, mert azon vettem észre magam, hogy nagyon kegyvesztett ember lettem, amiről máskor bővebben. Isten veletek! ölelünk, csókolunk benneteket,... irj tüstént! Barátod Petőfi Sándor III. Részlet Szendrey Júlia naplójából 1848. October 2. Oh te kapcza-kötő, főzőkanalat forgató teremtése az istennek: aszszony, hogy érzed most magadat? érzed ugye magasztos hivatásodat? lelked az önérzet elragadó szárnyain röpül egyenesen a di Bonczidai Éva csőség hetedik egébe? Bizony van is rá okunk. Milly dicső hivatás is ez most, midőn férjünk, kedvesünk fegyvert ragadva rohan a hon megmentésére véres harczot küzdeni, most midőn minden pillanat halált hozhat életünk legdrágább kincsére, mit csinálunk, mit csinálhatunk mi?.[...] Mit csinálok én addig, míg Sándorom oda van? én, ki előtt az élet semmitérő utálatos teher volna Sándorom nélkül? én, ki ő mellette elfeledkezem égről, földről; én, ki nem ismerek boldogságot az ő hírhatásán kívül; én, ki a pokolba elmennék érette, mire jutottam én most, midőn kenyértörésre került a dolog? mivel mutatom én még olly kiválónak képzelt szerelmemet? Dh hogy el nem süllyeszt a szégyen! nem vagyok képes egyébre, nem engednek a körülmények szerelmemért többet tenni, mint szépen itthonn ülni, kötni és főzni, foltozni és rántásokat keverni! Én, ki előtt a világhistória minden hősnél sem tettek többet, mint mennyire őket az alkalom, a sors segíté, mint mennyit én akartam tenni és hittem is, hogy tenni fogok. Most már nem kívánok, nem álmodoznám külön, kiváló szerepről a nagy szellemek között, nem vágynék soha saját hírre, dicsőségre, elég volna az is, sőt főboldogságomnak tekinteném, ha Sándoromat követhetem, ha csak vele mehetnék, merre ő megy, ha csak mindig láthatnám él-e, ha szívem egyszerre szűnnék meg dobogni szívével. Ha a csata után élne, hogy én lehetnék az első, ki őt üdvözölném, s ha elesnék, hogy karom lenne a koporsó, melly őt felfogná s én lennék az árnyék, melly utána szállna sírba s ott véle együtt enyésznék el. És még ennyit sem tehetek! el kelle maradnom tőled, mint naptól az éjnek, nem élhetek nem halhatok veled együtt! De ez még nem elég: hónapok óta tartottam őt is vissza rimánkodásaim által; nem elég, hogy én illy tehetetlen vagyok, hanem még őtet is tétlenségre kárhoztatom, elvontam attól, mi az ő lelkének főéleménye volna, mi kielégíthetné tettek után szomjazó lelkedet és megfelelne magasztos küldetésednek. El kellett tűrnöd miattam a gyávaság gyanúját, tűrnöd kellett olly hitvány semmirekellők gyalázását, kik nem méltók, hogy lábaidat csókolnák. Igazatok van, férfiak, ha lelketek többre, magasabbra törekszik egy asszony szerelménél; mi is lehet előttetek egy illy gyönge tehetetlen teremtés, kinek csak könnyűje van örömében, bánatában. Éltetek kiegészítő része lehet egy illy lény szerelme, de annak fő kelléke nem. A túrás ütközet (1995 - tojástempera, vászon) IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2018. március