Hevesvármegyei Hirlap, 1905. július-december (13. évfolyam, 53-105. szám)

1905-07-02 / 53. szám

2__________________________________________________________HEVESVARMEGYEI HÍRLAP.________________________________ vármegye hasonló tárgyú átiratát s az ezekkel kapcsolatos politikai kérdéseket, mert azt kívánjuk, hogy ezekben a kérdésekben vármegyénk is nyilatkozzék és állást foglaljon. Ezen felhívásra a főispán kijelentette, hogy ámbár ő az állásáról való lemondását a kormánynak nemcsak formálisan, de írásban is bejelentette s a kormány felmentése iránt rövid idő alatt való intézkedését fentartotta; és ámbár a vármegye csak 10 nappal ezelőtt tartott közgyűlést és pedig már az új kormány kinevezése után s akkor a fenforgó politikai kérdésekben elfoglalt álláspontjának a vármegye határozatilag érvényt szerzett, mindamellett nem tagadja meg a rendkívüli közgyűlés összehívása iránt előadott kérelmet. De mert egészsége helyreállítása végett a napokban fürdőre kell utaznia, a rendkívüli közgyűlés összehívása iránt hazajövetele után azonnal intézkedni fog, amennyiben a kérelem fentartatik. MEGYEI ÉS VÁROSI ÜGYEK: Eger város képviselőtestülete tegnap (szombat) d. e. 10 órakor s folytatóan d. u. 3 órakor rendes közgyűlést tartott. Az elintézett ügyek közül felemlítjük a következőket: . Napirend előtt dr. Setét Sándor képviselő szóba hozta az Érsekkert mizériáit. A közgyűlés megbízta a tanácsot, hogy e tárgyban megfelelő javaslatot terjesszen a legközelebbi közgyűlés elé. Özv. Baráth Jánosnét és társát a közgyűlés a Baktai út nyugati oldalának aszfalt gyalogjáróval leendő kiépítése tárgyában benyújtott kérelmével elutasította, egyben utasította a tanácsot, hogy ugyanezen út keleti oldalának aszfalt gyalogjáróval leendő kiépítésére vonatkozóan az érdekelt háztulajdonosokkal a tárgyalást tartsa meg. Hosszas és élénk vitát provokált a Benedek Béla által a város közházának kiépítéséből folyóan indított perben hozott I. bir. ítéletet ismertető tiszti-ügyészi jelentés. A kimerítő jelentés alapján a közgyűlés utasította az ügyészt, hogy az ítéletet felebbezze meg s felperestől tudja meg, váljon a marasztalási összeg bírói letétbe helyezését kivánja-e. igenlő esetre elrendelte a közgyűlés a marasztalási összeg letétbe helyezését. Szrogh István volt városi mérnöknek jutalmazása tárgyában beadott kérvényére a közgyűlés kimondotta, hogy e kérdésben a Benedekféle per befejezése után fog határozni. Az egri kir. pénzügyigazgató azzal a kérelemmel fordult a városhoz, hogy a pénzügyi palota czéljára a Vásártérből 600 négyszögöl területet engedjen át. A közgyűlés az ügy tárgyalását augusztus 5-ikére tűzte ki s az annak előkészítésére bizottságot küldött ki. A tisztilak kiépítése ügyében kiküldött bizottság jelentése alapján a közgyűlés elhatározta, hogy az építési tervekre — pályadíjak kitűzése mellett — eszményi pályázatot hirdet. A közgyűlés elhatározta, hogy 100 koronával a Heves megyei és Egervidéki Jótékony Nőegylet alapító tagjai sorába lép. Mlinkó István siketnéma-intézeti igazgatót és Veress Lajos siketnéma-intézeti tanárt a közgyűlés, kérelmükre, a város községi kötelékébe felvette. A közgyűlés elhatározta, hogy a hálaházat és a bonczoló kamrát a Kisasszony temető mellé építteti, azonban csak a jövő évben. 1905. július 2. Tanügyi rendszerünk. Irta: Egy tanügybarát. A tanév befejeztetett, két hónapra bezárulnak a csarnokok, melyek falai közé a tanítókat és tanulókat tíz hosszú hónapon át lekötötték az élet rideg követelményei. Ilyenkor boldog, boldogtalan, szakember és az ahhoz legkevésbbé sem értő laikus az ítélkezés komoly bíráló székébe ül s az egész tanrendszerről és oktatási módszerről a lehető legszigorúbb véleményt nyilvánít. Pedig hát igazán túlzás az a sok rossz, amit újabban iskoláinkra rákennek. Kifogásolják azt is, amit és ahogy tanítanak, aminek egy rettegett iskolabetegség, egy társadalmi alapbaj, a túlterheltség, a szellemi kifáradottság a következménye. Túlzás ez a sok ócsárlás és mégsem hiába való. Az iskolának ez a sokszoros megtámadása sok tekintetben irányt ad a jövő fejlődésének. De az már sajnálni való, hogy a mellette és ellene való érvelések inkább a kórjelenségekkel s apróságokkal, mint a mélyebben fekvő okokkal foglalkoznak. Úr Isten! mennyi illetékes és illetéktelen szó esik a túlterhelésről s milyen kevés arról, hogy az iskolákban túlteng az elvontság, holott az élet merő konkrétum. Mekkora a felbuzdulás például a latin mellett és a latin ellen. És milyen mélységes a hallgatás arról, hogy az iskolának nincs egyéniséget termő ereje! Pedig egyedül az egyéniségben van erő, energia, kezdeményezés, a többi csak anyag. Nem habozunk kimondani, hogy közoktatásunknak legnagyobb hibája az, hogy iskoláink hátráltatják az egyéniség kifejlődését, a falucskának különben vad és műveletlen lakói oly jámbor és csendes emberek . . . Az ut egy kissé düledezett házacska előtt bekanyarodott a Vale Osicsillába. A mint a ház elé értünk, a lovat hajtó módz lekapta a kalapját és ügyetlenül keresztet tt magára, miközben félelemmel telt, bamba tekintetet vetett a házikóra. — Ki lakik ebben a házban? kérdeztem tőle. — A gonosz telkek, uram, volt a paraszt felelete. — Ugyan ugyan Onucz, mondottam neki komoly feddéssel, öreg ember létedre hogy lehetsz ilyen babonás? — Nem babona az uram, mert itt csakugyan az ördög lelke lakik. — Hát kié ez a ház? — A Mikleán Joszánáé. — Ki az? — Az maga a gonosz lélek, uram. Ha meglátnád, magad is megrémülnél tőle, olyan gonosz a tekintete. Hej pedig, de szép fehér cseléd volt valamikor, amikor még én is fiatal legény voltam. — Hát aztán mibe csufult úgy bele ? — A tömlöczbe, uram, a tömlöczbe......... Tizenöt esztendeig ült ott. Mikor elment, még virágzó szép menyecske volt, mire meg visszatért, akkorra már épen olyan vén boszorkány volt, mint amilyen most is. . . — Hát aztán miért került oda ? — Mert megszállta a gonosz lélek és megölte az urát, Baltye Juont. Pedig az is szép szál egy ember volt és azonkívül gazdag is. Aztán úgy szerette a menyecskét, hogy ráíratta minden Avagy nevelhet-e egyéniséget az, a ki maga sem egyéniség? Nevezzen meg bárki — ha tud — nyilvános iskoláink közül csak egyet is, melynek valamelyes karaktere volna! Kötelező tanterv, óra rendre, iskolai rendre, óra-felosztásra, vizsgálatokra, osztályozásra, fegyelmezésre s minden másra vonatkozó szabályzatok, utasítások, rendeletek, annyira uniformálják az iskoládat, hogy nincs az az egyenruha, mely egyformábbá tehetné őket. Iskoláink sablon iskolák. Tojás az egyik, tojás a másik. Igazgatók és tanárok a rubrikák rajzolta után akarva, nem akarva, kell, hogy sablon igazgatók, sablon tanárok legyenek. S a tanulók — a rendszer követelményei szerint — sablon tanulókká lesznek. Ezt a teljesen visszás rendszert az okozza, hogy iskolai ügyünk még mindig teljesen német csapásokon halad. Angliában s még inkább Amerikában a szülő tudja, hogy melyik iskolának milyen a karaktere. Az egyikben a nevelés vallásos, a másikban gyakorlati, ebben a testi nevelésre esik a fősúly, amabban a jellemképzésre. A szülő választhat, melyikbe küldje gyermekét s akármelyiket választja, gyermeke egy pályától sincs elzárva. Nálunk azonban ugyancsak össze van gabalyodva az ifjúság képzésének munkája a jogosítványokkal. Pedig a gyakorlati élet szempontjából ez már igazán helytelen dolog. Miért nem éri be az iskola azzal, ami a rendeltetése ? Az iskola az a hely, ahol a korábbi nemzedék átadja az újabb nemzedéknek a kultúrát, melyet elődeitől maga is átvett és gyarapított. A pályára menő tegyen felvételi vizsgát ott, ahol munkakört akar kapni s a vizsgáló bizottság legyen független az iskolától. A ki az iskolában megtanult tanulni, a kinek gondolkodását fegyelmezte az iskola, a kinek ítélőképessége meg tudja különböztetni a lényegest a lényegtelentől, a kinek akaratát, rendszerét s munka-ökonómiáját az iskolája kiképezte, az könnyű szerrel teszi le a kívánt vizsgát s hasznos munkása lesz az illető pályának. Az iskola pedig felszabadul attól a ráerőszakolt feladattól, hogy százféle pályára készítsen elő, amire abszolúte nem képes. Okos és bátor kultúrpolitikának csak egy lehet a jelszava: le az érettségivel! le mindenféle „kenyér-vizsgával“ — le a kötelező tantervekkel. vagyonát. De az is okozta vesztét, mert a szemre való menyecske összeszűrte a levet a csendőrkáplárral, azután megfojtotta az urát, hogy együtt maradhasson a szeretőjével a nagy gazdaságban. Hogy ki ne tudódjon a dolog, hát felkötötték a gazdát arra a nagy tölgyfára ette, mintha maga akasztotta volna fel magát. De azért kitudódott ám a dolog. Kijöttek a nagy törvény urai egy csomó csendőrrel. Lett aztán hadd el hadd a gyilkos után, mert eleintén nem is gondolták, hogy a menyecske volt a tettes ... De azt is kifürkészték. A csendőrkáplár is megijedt ám. Fel is kötötte magát a Ballye Juon tölgyfájára. A menyecskét pedig vasra verve vitték be Aradra. Kicsi híja, hogy fel nem akasztották. De mégis megkegyelmeztek neki és most már jó néhány esztendeje itthon is van. De azóta szóba sem áll tisztességes emberrel, csak a gonosz lélekkel czimborál ... El is veszett aztán örökre, aki az ő hálójába belekerül. Lám, az Oncser Zsófia is, hogy járt. Szóba állott vele egyszer-kétszer, azután elvitte az ördög a lelkét. Most már selyembe, bársonyba jár fent Pesten, az anyja pedig keserűségében beleugrott a kútba . . . Az öreg paraszt elhallgatott, én pedig elgondolkoztam rajta, hogy mégis csak van logika a paraszt katonában is. Jó félóráig szótalanul haladtunk az Icsura völgyén felfelé, a mikor újból megszólalt az öreg mócz. — Nézd uram, itt állott egy hatalmas tölgy. Még az uraságnak az ükapja ültette. Olyan magas volt, mint egy torony. A törzse pedig olyan vastag, hogy három ember sem bírta körülkarolni.