Hevesi Szemle, 1983 (11. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Alba László: Éhenkórász
Éhenkórász Csengetnek. Edit felül, riadtan dörzsöli a szemét. Lehámozza magáról a paplant, lábával papucs után tapogat. Mezítláb támolyog a telefonhoz, belehallózik. Az ablakhoz lép, elrántja a sötétítő függönyt. Az ablakkal szemben, az utca másik oldalán tűzfal, rajta reklámszöveg: „Bac dezodor üdít, frissít! Használja Ön is!” Rohanó gépkocsik, villamosok zaja, egy őrült géprendszer monoton zsolozsmázása. A falak sápadtan vékonyodnak el, mint kubikos tenyerén a bőr. A piac felől rongyokba bugyolált öregasszony közeledik. Háta hajlott, kampósbotra támaszkodik. Gyerekkocsiból átalakított kordét húz maga mögött. Szőkére festett hajú fiú, szegekkel kivert bőrdzsekiben mögé lopakodik, és lekap egy bála újságpapírt a kocsiról. A vénasszony mérgesen hadonászik a botjával, véletlenül megüt egy járókelőt. Újból csengetnek. — Ki az? — Postás bácsi — válaszol egy borízű hang. Kisiet az előszobába. — Mit hozott? — kérdi, és a kukucskálón lesi a postást. — Csekket — mondja a másik türelmetlenül. — Nem tudná odaadni a szomszédnak, az jobban áll anyagilag — válaszolja, erősen megnyomva a mondat végét. — Ezt magának küldték. — Tegye a levelesládába, majd kiveszem. — Levél is jött. — Szép a borítékja? A postás idegesen morog valamit. — Azt kérdem: szép a borítékja? ! — kiabál Edit. — Szép ... — sóhajt a postás. — Dugja be az ajtó alatt — mondja Edit. — Nem lehetne máshol? — vigyorog a postás. — Mondja, maga ilyen humorosnak született, vagy felküzdötte magát? A postás rekedt hangon röhög, mint a nyikorgó fészerajtó. — Az ajtót mindenképp ki kell nyitni — folytatja —, mert pénzt is hoztam. Ezer forintot. A szülei küldték. Felkapja kopottas pongyoláját, elöl összefogja, s kitárja az ajtót. — Hol írjam alá? A postás vakon rábök egy sorra, közben Editet figyeli; ahogy lehajol, belátni a köntös kivágásába. — Köszönöm — mondja a postás, s összecsukja a könyvet. — Ha jól emlékszem, már többször kapott ilyen idő tájban. Június elején — fűzi hozzá. Edit belöki az ajtót, megáll a naptár előtt: — Tényleg ma vagyok tizenkilenc éves? Feltépi a borítékot, megrázza. Papírmasé kuscica bújik elő, hatalmas csokornyakkendővel a nyakán. Kettéhajtja: „Drága Gyermekünk! Születésnapod alkalmából kívánunk a jóságos Mindenhatótól hosszú, nagyon boldog életet, melyet töltsél egészségben. Azt szeretnénk, ha az életet a derűs oldaláról ismernéd meg és csak jóravaló, igaz emberekkel találkoznál (és barátkoznál). Soha ne óhajtsd megismerni azt a másikat, az emberekben bujkáló gonoszságot, igazságtalanságot. Ha mégis találkoznál az élet csúnya oldalával, az bizony csalódást fog okozni. Tehát még egyszer: vigyázz a nagymamára! Magadra! Szeresd a zenét! Holnap este átjön hozzánk a tisztelendő úr, és mondunk érted egy Miatyánkot. Az előzőeket pedig kívánjuk őszinte, tiszta szívből. Szerető szüleid” Két ujjával forgatja a borítékot, s mint a fölösleges kártyát, pörgetve dobja el. — Évenként egy levél — mondja. — Évenként ezer forint. A borítékból színes fotók sarka bújik elő. Negyven év körüli, vékony, magas bodorított hajú nő, öléből két törpeuszkár próbál elmenekülni. Könnyű, selyem neglizsét visel, cipőjét nem látni a pázsittól. A fényképre ráírva: Cukorka és Picurka nem szeretik a fényképezést, sokkal inkább a kocsikázást. Anyucitól. Felcsippenti a másodikat. Ötvenes, kopasz, kövér, gyűrött arcú férfi ül egy medence szélén. Pocakja lelóg a lába közé. Jobb kezénél egy halom sörösüveg. Hunyorogva néz a semmibe. Megfordítja a fényképet: „Meleg víz, hideg sör, fejfájás nem gyötör.” A következő fényképen egy szoba látható. Ágy, fotelok, asztal. A falat magyar szőttes borítja, fölötte egy ostor két kulaccsal. Az ablak előtt íróasztal, rajta Edit nagyított fényképe. Másik oldalon a szöveg: „Ez a te szobád. Elég sokba került.” Kopogtatnak. Álomtörékeny asszony áll a küszöbön. Hetven év szántotta arcát büszkén fenntartja. Csillogó, fekete gombszemei szúrósan szegeződnek előre. Hangja, mint a zizegő nád. Hosszú, csontos ujjai remegve fonódnak egymásba. — Hol csavarogtál már megint? Két napig át sem jöttél hozzám. Már azt hittem elvesztél. Jó lesz, ha vigyázol magadra, mert ráfizetsz! — Jaj, nagymama, Egerben voltam a barátnőmnél, hiszen mondtam, hogy meglátogatom. Az öreg hölgy belép az előszobába. Leül a sámlira, kezébe hajtja fejét. — Arra nem gondolsz, hogy mi lesz velem, ha valami bajod történik? Ki fog engem ápolni?... Csupa éhenkórásszal barátkozol. Nincs köztük egy megbízható, úriember-forma. Akkora itt a járkálás, mint a Népligetben! Egy nap ki fognak rabolni, egyszerűen kifosztják a lakást. — Mit lehetne innen elvinni? ! — Jól van, nevess csak! De aztán ne gyere azzal, hogy „nagyi nem gondoltam volna, talán majd visszaadják!” Jót csak tőlem kaptál. Én rohantam 10