Híd, 1958 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1958-09-01 / 9. szám - Herceg János: Papp Dániel és a Vajdaság

szándékot, amely nem engedte meg Papp Dánielnek a magyar szupremácia hiú és ostoba hangoztatását ebben a nemzetiségi konglomerátumban, de el­lenkezőleg: minden itteni élményt őr­ző írásából kiérződik a szeretet szer­­bek, bunyevácok és más népek iránt. Nem úgy ír ő a granicsárok utódairól vagy a militicsi ármális nemesekről, mint aki kívülről nézi az életüket, ki­csit furcsálkodva és csodálkozva, aho­gyan például Herczeg Ferenc történe­teiben jelenik meg valamilyen színes bánáti figura s az ottani vidék. Papp Dánielnél ezt a nemzetiségi felvonulást az olvasó természetesnek érzi. Csakhogy itt megint egy rejtélyes ponthoz érkeztünk, mégpedig Papp Dá­niel származásának kérdéséhez. Mert ha nem is gondolunk most másra, foly­ton bennünk motoz a kérdés: honnan ez a járatosság a pravoszláv kolostorok­ban, az archimandriták, igumánok és diakónusok életviszonyaiban, hogy az lehetséges, hogy Papp Dánielt a ravank­­­ai, kovályi és görgetegi kolostorok misztikus világa annyi novella megírá­sára késztette? Hiszen abban az időben a magyar nemzeti eszmények ápolása, a tulipán-mozgalom, a negyvennyolcas honvédek kultusza általános volt nem­csak a középiskolákban, hanem az egész magyar közéletben is. Az ő elbeszélé­seiben viszont nyomát se találjuk fel­­lengős magyarkodásnak, hősei között sincsenek türelmetlen magyarok, hol­ott a valóságban szép számmal tenyész­tették ki ezt az emberfajtát. Azonkívül, hogy Papp Dániel az együttélés békéje mellett szólt, s a vidék kétnyelvűségét úgy hirdette, mint egy fölöttébb sze­rencsés körülményt, ha szerbekről ír, akkor az ő egyébként fölényesen köny­­nyed szemlélete egyszerre elhomályo­sodik, s hangját a nosztalgia melegsé­ge hatja át. „A rátótiakban” egy őszi este hajó kötött ki a budapesti rakparton. Szent Száva nevét viselte a hajó, s a lemon­datott zombori polgármester ott ödöng a Dunaparton és a megvilágított hajót nézi. S ezt a jelenetet az író így állítja elénk: „A lámpa köré letelepedtek a hajósok és hosszúnyakú üvegekkel koccintottak. Arra aztán megpendült a tambura és az éles kis gitárt elnyújtott búgó férfi­kórus kísérte, valami délvidéki románc a rigómezei csatáról, avagy egy szerel­mes párról becsületes rác trocheusok­­ban. Purcz Endre megállt a parton és egy német szót nyögött: „Heimatsklän­ge”. Azután együtt dünnyögte a disz­kantot a mulatozókkal, míg csak egy könnycsepp nem hullott a bajuszára. Akkor azt letörölte és nagyot lélegzett a városi levegőből, azt érezvén, hogy az idegen szellőben most van valami a szülőföld kedves illatából.” Ez a „Heimatsklänge” gyakran meg­csendül Papp Dániel novelláiban. És méghozzá nemcsak a Bácska, Zombor vagy a Telecskai dombvidék után, de ottfelejti képzeletét az író, mint mon­dottam, a Fruskagorán is vagy egy véd­­szent-ünnep vacsoráján, ahol a »­mnoga­­ja ljetát« éneklik mély basszusok és sikoltó szopránok egymásba kapasz­kodva. Ilyen meleghangú írás a „Lju­­bica szolgabírája” például, amely úgy kezdődik, hogy a festői leírásban benne van Papp Dániel hazavágyó sóhaja is. „Ősszel, amidőn leszüretelték a Frus­kagora gömbölyű hegyeit és fönn a Sztrazsilovó tetején hervadt venyigék bólogatnak Brankónak, a poétának sír­ja körül, Bácskából szekeres karavánok indulnak át a Szerémségbe. A hullámos kis országot hegyoldali szilvásaival, öreg kalugyereivel együtt megaranyoz­za ilyenkor a vénasszonyok nyara és az ó-naptár összes szentjeiről elnevezett kolostorokba vidám kocsmárosok jár­nak ekkor ürmösnek való vöröset vásá­rolni, meg csillert, amely barnás szí­nű, mint az égett cukor és erős, mint a halál...” Nem merem határozottan állítani, hogy Papp Dániel szerb származású volt, jóllehet nem egy jel­szót emellett így az a tény is, hogy nem szülőhelyén, Moravicán keresztelték, sem a katoli­kus, sem a református hitközség anya­könyveiben nem találták meg a nevét. De kétségtelenül több köze volt a szer­­bekhez, mint a korabeli magyar diák­nak Zombor vegyeslakosságú városá­ban. Talán a tanárai hatottak rá: De­­metrovics Sándor, Malesevits Miklós, Zsivkovics Döme, akik közül kettő nem­sokára otthagyta a magyar gimnáziu­mot és elköltözött Szerbiába. De akkor hogyan nem hagyott semmi nyomot raj­ta az Omladina mozgalma, hogy tudott ilyen békésen elmenni a szüntelenül váltakozó harcos események mellett? Olyan kérdések ezek, melyekre senki se tud megfelelni. Ami azonban a mi szempontunkból mégis elsőrendű fontosságú, az Papp Dániel magatartása, mely nem enged­te meg neki, hogy meghamisítsa ennek a vidéknek nemzetiségi összetételét, de anélkül, hogy programszerűen vagy holmi politikai elvet követve válasz­

Next