Híd, 1969 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1969-09-01 / 9. szám - Kántor Lajos: Költők prózája

995 azonban a líraiság ismét uralkodóvá az Esti Kornél-novellákkal jut. Kiss Ferenc épp a közelmúltban meggyőző tanulmányban (Esti Kornél és a Kosztolányi-novella) mutatta ki, hogyan teremt új formát az „érett költő öntanúsító szándéka”. Újrafogalmazásra itt sincs szükség, Kiss Ferenc okfejtése pontos — és gondolatmenetükbe vág: „.. .amit a költő koncentráltabban, a teljesség és összefoglalás igényével művel, a novellista fesztelenebből, oldottabban s gyakran a visszájáról köze­lítve végzi. Mint A szegény kisgyermek ... óta annyiszor, most is meglepe­tésszerű, originális formát teremt az öntanúsítás kényszere. Formát, mely pontosan megfelel a szándéknak. Ez az új forma az úgynevezett Esti-novella.” Az Esti-novella sem nélkülözi a szerepjátszást, az író és Esti Kornél teljes azonosítása félrevezető egyszerűsítés volna, mégis az új szerep felszabadítja Kosztolányiban „a veszteglésre kárhoztatott kisgyermeket, méghozzá úgy, hogy az érett férfi csalódásokon, vere­ségeken és sikereken nevelt tudását sem kellett elnyomnia”. A lírailag értelmezett önéletrajziság nemhogy akadálya volna, ellenkezőleg, segí­tője Kosztolányi rendkívüli prózaírói tehetsége kibontakozásának; „a poézisnek és az emberi jelentőségnek az Esti-novellában a személyiség osztatlan jelenlétét biztosító masszívabb élménytömbök az elsőrendű biztosítékai. Vagyis, az írói szándék ott teremt több­rétű, gazdag mű­vet, ahol az élet elhatározó jelentőségű élményanyagán küzdi át magát, ahol a költő valóságos életének egy darabját kell alakítania, vagy ahol a költő valóságos életének egy darabját kell alakítania, vagy ahol ki­fejező jelképre találnak a költői jellem legfőbb érdekei. Egyszóval: ahol a költő bőrére megy a játék.” Mindezek az egymástól sokban különböző, a líraiságban mégis talál­kozó példák a költők prózájának motívum-világát, író és hősei viszo­nyát, a novellák belső szerkezetét világították meg. E kérdések beható ismerete nélkül sem az Ady-, sem a Babits-, sem a Kosztolányi-novellát nem lehet megérteni, jelentőségéhez mérten értékelni, s nem lehet sommás ítéletet mondani az egész magyar novellisztikáról. (Amely szá­mos hasonló kérdést vet fel olyan par excellence prózaírók műveiben is, mint Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond vagy Tamási Áron!) De a költők pró­zája — Petőfivel kezdődően — a magyar prózanyelv alakításában játssza a legdöntőbb szerepet. Aligha véletlen, hogy a prózastílusban a korabeli legmagasabb szintet egy Petőfi Sándor, egy Kosztolányi Dezső, egy Illyés Gyula képviseli; „az a szinte nem is jellemezhetően átlátszó, világos, a mondanivalóhoz idomult, azzal szinte azonosult nyelv”, mely Martinkó szerint A szökevényeket jellemzi, a költészet szigorúbb fe­gyelmére, koncentráltságára vezethető vissza. A változatok itt is na­gyok, egy-egy költő prózai életművén belül is (mint Adynál láttuk), ez azonban nem változtat a megállapítás általános igazságán. A költők prózáját, sőt prózájának nyelvét, persze, veszélyek is fenye­getik. „A vers fegyelmező korlátainak hiánya az eresztékek meglazulá­­sára, a modorosságok kiugratására, általában a próza adta lehetőségek eltúlzására is vezethet és vezet is” — írja Martinkó András Petőfiről, de ezt nem egy Ady-novella kapcsán is elmondhatnánk (hogy a kiseb­bekről ne is beszéljünk). Mégis, a veszélylehetőségnél lényegesebb a pozitív lehetőség, s költőink legjobbjai éltek is ezzel a jó­ lehetőség­gel. De nézzünk szembe egy általánosabb következtetéssel is: „Maga az a tény, hogy a próza a versről válik le, önmagában véve nem bal­

Next