Híd, 1978 (42. évfolyam, 1-12. szám)

1978-10-01 / 10. szám - Kérdések és válaszok - Bori Imre: A Nyugat és a magya modern irodalom

folyamára kiterjedő kérdésről van szó, éppen ezért ma még annyi isme­retlen tényezővel kel­l számolnunk vele kapcsolatban,, hogy a részletei­ben is dokumentált nézetek kifejtésére nem vállakozhatunk, s nyilván értekezletünknek sem feladata egy ilyen munka meghallgatása. Induljunk tehát ki abból a kétségbevonhatatlan tényből, hogy a Nyugat, mi­ként az első számok jelezték is, a Figyelő „új folyama” volt — nem a kezdés, hanem a folytatása egy már megkezdett törekvésnek. Közismert tény ez, azonban ami belőle következik, már kevésbé ez. Ugyanis egy irodalmi folyamatra mutat, amely nem 1908-ban vette kezdetét, hanem évekkel azelőtt, és nem is a Figyelővel vagy a Magyar Géniusszal, hanem még előbb, valahol a XIX. század utolsó két évtize­dében, amikor az akkori fiatalok azt kezdték és úgy kezdték csinálni, amit francia és angol művészkortársaik csináltak mindazzal, amit akkor (és a Nyugat korában is) dekadenciának neveztek és tudtak, s amit ma­napság a „romantika agóniájának” tüneteiként nyugtázunk naturalizmus­tól szimbolizmusig és szecesszióig vagy preraffaelitizmusig. Nézzük csak meg a Nyugat első évfolyamát, a közölt szövegek zömének milyen is a filozófiája vagy a Stílje, hogy meggyőződhessünk, miféle művészi ihle­tések és szándékok hordozója a „porából megéledett” Figyelő Ignotus és Osvát Ernő keze alatt. Nem is a kezdők folyóirata, nézzük akár a vezéreket, akár a neves munkatársaik névsorát! Ady Endre például már ötödik verseskönyvét rendezi sajtó­­alá, amikor a Nyugat megindul, de kiforrott karaktere s mondjuk így:­­művészi világképe van a többieknek is, akik a folyóiratban szerepelnek a kezdeti időszakban. Ha ennek az ízlésvilágnak olyan típusú érmét akarnánk elkészíteni, mint amilyen a Nyugat „védjegyévé” vált Beck Fül­öp Mikes-plakettje,­­akkor kétség­telenül a következő Ady-szakasznál kellene megállapodnunk, ,a Fekete pillangók fogatján című verséből: Fekete pillangóik fogatján Megyek majd az utolsó csókra. Az asszonyom: Halálvirág, Meg sohse láttam: legkülönb Tavasszal nyíló őszirózsa. Ha pedig azt szeretnénk jelképesen rögzíteni, hogy milyen irodalom hordozójának készült a Nyugat, akkor egyértelműen azt mondhatnánk, hogy annak a magyar irodalomnak a folyóirataként indult, amely a­­múlt század utolsó évtizedeiben Taine-nel társalgott Justh Zsigmond személyében, majd levelezéséről értekezett Hatvany Lajos tollával a fo­lyóirat első évfolyamában, még­­ak­kor is, ha ez a Hatvany-nemzedék a közvetlenül előttük járókról nem tudott vagy nem akart tudomást venni. Nem vet „új” a Nyugat tehát, de minden benne új, a magyar irodalomban addig nem ismert ragyogást kapott, amit magyarázhatunk

Next