Híd, 1980 (44. évfolyam, 1-12. szám)

1980-11-01 / 11. szám - Vajda Gábor: A tulajdonságok nélküli ember tulajdonságai

vállalkozásban való részvétele pusztán tudatos szerepjátszás. Nem az eretnek kényszerül itt arra, hogy bohócruhát öltsön: a főhős és környe­zete közti minőségi különbség a köztük levő fokozati-szellemi eltérés következtében jön létre. Ulrich többet akar barátainál, csupán azt nem tudja, hogyan akarja, s olykor azt sem, hogy mit. Valóságos életében (akár életstílusára, akár modernizált kastélyára vetjük pillantásunkat) kora konzervatív polgárságának a típusa, s ezért természetszerűleg lesz oszlopos tagja annak a vállalkozásnak, melynek eredményével és mód­szereivel kapcsolatos kételyeit ironikus formában nemegyszer kifejezésre is juttatja. A Lukács-féle társadalom-ontológiai vizsgálódás is eljut ad­dig, csakhogy meg is áll ennél a pontnál. Musilnak és hősének proble­matikája valójában ott kezdődik, amiben és ahogyan hőse fölülmúlni igyekszik azt, aminek tartozéka, miközben, az osztálymeghatározottsá­gokon tudatosan és spontánul is túllépve, magának az embernek a lehe­tőségeire kérdez rá. Musil, hősére emlékeztető keménységgel, az egyik irányban áldozatokat vállalt, hogy a másik területen tiszta nyereségre tegyen szert. A nyereség többek között a polgárság illúziótlanul éles és pontos önkritikája. De vajon a liberális, a sportszerűen önző polgár egyenlő-e a kor em­berével? Értékesebb lenne-e Musil műve, amennyiben a munkásmozga­lomra is fokozottabban kiterjedt volna a figyelme? A szociológiai exten­­zitásról akkor mondhatnánk véleményt, amennyiben szerves tartozéka lenne az alkotói igénynek, így legfeljebb az emberkép mélységéről s az etika hitelességéről szólhatunk. A tulajdonságok nélküli emberben csupán egyetlen forradalmár szerepel, azt is az irigység, a kisebbrendűségi érzés motiválja a — számára Ulrichban — megtestesülő uralkodóosztály elleni harcában. Musilnál azért nem lehet szó forradalomról, mert az ő érték­fogalmaiban egyszerűen nincs jelen a vakhit és az önfeláldozás. Ulrich polgári létén, talajtalan értelmiségi voltán túl a kor emberét is meg­testesíti, akiben a szkepszis a legerősebb. Nincsenek népboldogító áb­rándjai, mint nálunk valamivel korábban Justh Zsigmondnak, túlságo­san éles eszű ahhoz, hogy szentimentális vagy netalán giccses legyen. Inkább rendkívül fontos s a gyökerekig érvényes következtetéseket vont le társadalmi státusából, mint hogy megtagadta volna. Úgy is mond­hatnánk, hogy ő előre látta azt, amire Lukács György csupán jóval ké­sőbb jött rá (anélkül, persze hogy egyértelműen bevallotta volna). Robert Musil álmodás helyett átvilágított az emberek álmain. Inkább csak a múlt és a jelen érdekelte, ezért monumentális tablója néhány arc­képpel szegényebb. Ám amit szélességben feláldozott, mert szinte köz­helyszerűen általános véleménye volt róla (noha, miként céloztam már rá, itt is több vonatkozásban prófétának bizonyult), azt mélységben, másfajta életigazságokban kamatostul nyerte vissza. Antropológiája túl­zás nélkül fantasztikusnak mondható. Hősét (önmagát), a letűnt érték­arányok, a klasszicizmus felől is láttatni volt képes, s ezt viszonylag

Next