Híd, 1980 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11. szám - Vajda Gábor: A tulajdonságok nélküli ember tulajdonságai
vállalkozásban való részvétele pusztán tudatos szerepjátszás. Nem az eretnek kényszerül itt arra, hogy bohócruhát öltsön: a főhős és környezete közti minőségi különbség a köztük levő fokozati-szellemi eltérés következtében jön létre. Ulrich többet akar barátainál, csupán azt nem tudja, hogyan akarja, s olykor azt sem, hogy mit. Valóságos életében (akár életstílusára, akár modernizált kastélyára vetjük pillantásunkat) kora konzervatív polgárságának a típusa, s ezért természetszerűleg lesz oszlopos tagja annak a vállalkozásnak, melynek eredményével és módszereivel kapcsolatos kételyeit ironikus formában nemegyszer kifejezésre is juttatja. A Lukács-féle társadalom-ontológiai vizsgálódás is eljut addig, csakhogy meg is áll ennél a pontnál. Musilnak és hősének problematikája valójában ott kezdődik, amiben és ahogyan hőse fölülmúlni igyekszik azt, aminek tartozéka, miközben, az osztálymeghatározottságokon tudatosan és spontánul is túllépve, magának az embernek a lehetőségeire kérdez rá. Musil, hősére emlékeztető keménységgel, az egyik irányban áldozatokat vállalt, hogy a másik területen tiszta nyereségre tegyen szert. A nyereség többek között a polgárság illúziótlanul éles és pontos önkritikája. De vajon a liberális, a sportszerűen önző polgár egyenlő-e a kor emberével? Értékesebb lenne-e Musil műve, amennyiben a munkásmozgalomra is fokozottabban kiterjedt volna a figyelme? A szociológiai extenzitásról akkor mondhatnánk véleményt, amennyiben szerves tartozéka lenne az alkotói igénynek, így legfeljebb az emberkép mélységéről s az etika hitelességéről szólhatunk. A tulajdonságok nélküli emberben csupán egyetlen forradalmár szerepel, azt is az irigység, a kisebbrendűségi érzés motiválja a — számára Ulrichban — megtestesülő uralkodóosztály elleni harcában. Musilnál azért nem lehet szó forradalomról, mert az ő értékfogalmaiban egyszerűen nincs jelen a vakhit és az önfeláldozás. Ulrich polgári létén, talajtalan értelmiségi voltán túl a kor emberét is megtestesíti, akiben a szkepszis a legerősebb. Nincsenek népboldogító ábrándjai, mint nálunk valamivel korábban Justh Zsigmondnak, túlságosan éles eszű ahhoz, hogy szentimentális vagy netalán giccses legyen. Inkább rendkívül fontos s a gyökerekig érvényes következtetéseket vont le társadalmi státusából, mint hogy megtagadta volna. Úgy is mondhatnánk, hogy ő előre látta azt, amire Lukács György csupán jóval később jött rá (anélkül, persze hogy egyértelműen bevallotta volna). Robert Musil álmodás helyett átvilágított az emberek álmain. Inkább csak a múlt és a jelen érdekelte, ezért monumentális tablója néhány arcképpel szegényebb. Ám amit szélességben feláldozott, mert szinte közhelyszerűen általános véleménye volt róla (noha, miként céloztam már rá, itt is több vonatkozásban prófétának bizonyult), azt mélységben, másfajta életigazságokban kamatostul nyerte vissza. Antropológiája túlzás nélkül fantasztikusnak mondható. Hősét (önmagát), a letűnt értékarányok, a klasszicizmus felől is láttatni volt képes, s ezt viszonylag