Híd, 1982 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1982-06-01 / 6. szám - Bori Imre: A költészet témája: a filozófia
A KÖLTÉSZET TÉMÁJA: A FILOZÓFIA „A humor a jövőköltészete. A romlott embereik társadalma szülte ezt a korán érett, »altklug« gyermeket, kit mosolyogva, harag nélkül hallgatnak az enervált század fiai, mert azt hiszik, hogy gyermektől elviselhetik, ha szemükbe mondja az igazságot. Erkölcstelen köréből magába szívja a fényt, az illatot és a melegséget, s ezt sugározza ki szelíd lelkéből. A humor olyan virág, mely a szemétdombon, női, napsugár, mely a blazírtság tespedt pocsolyájában ragyog.. .” (Humor és materializmus) Ez a bizonyos enerváltság lényegében ugyanazt jelenti Reviczky számára, mint amit Verlaine-nek a „hanyatlásvégi Róma” (Tóth Árpád fordításában) kifejezés jelentett. Nem is tétovázik hát kijelenteni: „a humor par exellence a modern, a legújabb költészet hangja” (A humor pszichológiája). Ugyanakkor fő ismérveit is igyekszik felsorakoztatni költői magatartásnak és költészetnek. A költőt „önmagába mélyedtnek” nevezi (A múlt költészete), s úgy tartja, hogy „sejtelmes, misztikus, ködös egy világban él” éppen világnézetéből következően (A humor pszichológiája). „A költészet — írja a Humor és materializmus című tanulmányában — nem állít fel hitágazatokat, nem boncolgat, hanem mindig a bizonytalanul hullámzó egyéni érzelmekből ered... A költő önalkotta eszmevilágban él”. Az a költészet, amit ő a humor költészetének nevez, a „legmélyebb, a legegyénibb költészet” (Humor és materializmus). Reviczky felfogásrendszerében helye volt a költő és jelene kérdésének is. Abból a tételéből kell kiindulnunk, hogy a „humorista hamisítatlan, igaz képét adja az emberiségnek” (A humor pszichológiája), majd A múlt költészete című tanulmányának következő mondataira hivatkozhatunk a költőnek korához való viszonyával kapcsolatban: „A jelen csak rendkívüli alkalmakkor képes lelkesíteni, miikor mintegy szent őrület, rajongás szállja meg lelkünket és akkor is valami mélyebben keresendő, nem mindennapi érdekeknek kelllelkünket elragadnia. Az önmagába mélyedt költő csak kicsinyes küzdelmeket, nevetséges hánykolódásokat lát mindenütt.” Költészeti ideállá a közvetlenséget teszi meg: ebben kell újra egyesülnie, ami a költészet világtörténetében már valahol az ókor végén elvált egymástól, helyreállítva az ember és világ valamikor fennállt összhangját, arra a korra emlékeztetve, amelyben az „emberek vallási rajongással eltelve, erősek és romlatlanok voltak”, s „velük maguk az istenek sem átallottak érintkezni”. A XX. századi krisztianista esztétikusok, köztük Sinkó Ervin, a költészet Édenének elvesztését még előbbre teszik, s már Homérosz korát elidegenült kornak nevezik, hiszen abban már a görög osztály társadalomképe rajzolódik fel. Reviczky korában a formálódó szecessziós gondolkodás a preraffaelitákkal együtt viszont már a középkort is eszményinek látja, Tahiti szigete pedig még fel sem merült a művészi képzeletben a maga édenkert ígéretével. Reviczky Gyula azt is „tudta”, hogy ez az új és megkívánt költészeti eszmény nem lehet meg bizonyos miszticizmus nélkül sem. A modern