Híd, 1982 (46. évfolyam, 1-12. szám)

1982-06-01 / 6. szám - Bori Imre: A költészet témája: a filozófia

A KÖLTÉSZET TÉMÁJA: A FILOZÓFIA „A humor a jövő­­költészete. A romlott embereik társadalma szülte ezt a korán érett, »altklug« gyermeket, kit mosolyogva, harag nélkül hall­gatnak az enervált század fiai, mert azt hiszik, hogy gyermektől elvisel­hetik, ha szemükbe mondja az igazságot. Erkölcstelen köréből magába szívja a fényt, az illatot és a melegséget, s ezt sugározza ki szelíd lel­kéből. A humor olyan virág, mely a szemétdombon, női, napsugár, mely a blazírtság tespedt pocsolyájában ragyog.. .” (Humor és materializmus) Ez a bizonyos enerváltság lényegében ugyanazt jelenti Reviczky szá­mára, mint amit Verlaine-nek a „hanyatlásvégi Róma” (Tóth Árpád fordításában) kifejezés jelentett. Nem is tétovázik hát kijelenteni: „a humor par exellence a modern, a legújabb költészet hangja” (A humor pszichológiája). Ugyanakkor fő ismérveit is igyekszik felsorakoztatni köl­tői magatartásnak és költészetnek. A költőt „önmagába mélyedtnek” nevezi (A múlt költészete), s úgy tartja, hogy „sejtelmes, misztikus, kö­dös egy világban él” éppen világnézetéből következően (A humor pszi­chológiája). „A költészet — írja a Humor és materializmus című tanulmá­nyában — nem állít fel hitágazatokat, nem boncolgat, hanem mindig a bizonytalanul hullámzó egyéni érzelmekből ered... A költő önalkotta eszmevilágban él”. Az a költészet, amit ő a humor költészetének nevez, a „legmélyebb, a legegyénibb költészet” (Humor és materializmus). Re­viczky felfogás­rendszerében helye volt a költő és jelene kérdésének is. Abból a tételéből kell kiindulnunk, hogy a „humorista hamisítatlan, igaz képét adja az emberiségnek” (A humor pszichológiája), majd A múlt költészete című tanulmányának következő mondataira hivatkozhatunk a költőnek korához való viszonyával kapcsolatban: „A jelen csak rendkívüli alkalmakkor képes lelkesíteni, miikor mint­egy szent őrület, rajongás szállja meg lelkünket és akkor is valami mé­lyebben keresendő, nem mindennapi érdekeknek kell­­lelkünket elragad­nia. Az önmagába mélyedt költő csak kicsinyes küzdelmeket, nevetséges hánykolódásokat lát mindenütt.” Költészeti ideállá a közvetlenséget teszi meg: ebben kell újra egyesül­nie, ami a költészet világtörténetében már valahol az ókor végén elvált egymástól, helyreállítva az ember és világ valamikor fennállt összhang­ját, arra a korra emlékeztetve, amelyben az „emberek vallási rajongással eltelve, erősek és romlatlanok voltak”, s „velük maguk az istenek sem átallottak érintkezni”. A XX. századi krisztianista esztétikusok, köztük Sinkó Ervin, a költészet Édenének elvesztését még előbbre teszik, s már Homérosz korát elidegenült kornak nevezik, hiszen abban már a görög osztály társadalom­képe rajzolódik fel. Reviczky korában a formálódó szecessziós gondolkodás a preraffaeliták­kal együtt viszont már a közép­kort is eszményinek látja, Tahiti szigete pedig még fel sem merült a mű­vészi képzeletben a maga édenkert ígéretével. Reviczky Gyula azt is „tudta”, hogy ez az új és megkívánt költészeti eszmény nem lehet meg bizonyos miszticizmus nélkül sem. A modern

Next