Híd, 1982 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1982-05-01 / 5. szám - Kérdések és válaszok - Bori Imre: Reviczky Gyula
REVICZKY GYULA Az 1880-as évek első felében azonban az addig elvontságban szemlélt, a költői létezés problematikus voltát érintő kérdést térben és időben konkrétabban látta, s most már jelképbe is tudta foglalni. A Pálma a Hortobágyon már szimbolista vers, amelyben a költő áttörte az allegória határait és korlátait. Noha a jéliképe nyilván Az oár panasza című versében gyökerezik még, már kevésbé alkalmazza azt az „okoskodó és megnevező eljárását”, ami miatt Komlós Aladár szerint Reviczky Gyula nem tudott a szimbolizmusig eljutni. Amit közölni akar, a konfliktus, teljességgel a szimbolizmusra valló: a Hortobágy itt már a magyar világ jelképe („S holl az akác, fűzfa gyökereznek: A homokban nem gyökerezett meg...”), s a „híres, büszke pálma”, az egzotikus „csoda” i® jelképi erővel bír. A mondanivalót a látvány egésze hordozza, s ha a költő részletez, nem a gondolatot fejti ki aprólékosain, hanem a kép vonásain dolgozik talán a szükségesnél többet. Nem is véletlenül került, más ciklusban ugyan, de a Rossz istenek című verse közelébe Reviczky verseskönyvében, mind a kettőben a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzése erősödik fel: a Rossz istenekben a költőt markában tartó sors, a Pálma a Hortobágyonban a magyar viszonyok, a körülmények pusztítják el a tehetséggel megáldott embert. A vers keletkezése után egy esztendővel, 1885-ben a Nincsen remény című, Komlós Aladár szerint Justh Zsigmondnak címzett cikkében azután tételesen is kifejti, amit a „pálma a Hortobágyon” jelképében közölt. Egyértelmű a véleménye a költő-zseni sorsa és a világ karaktere közötti összefüggésekről. Jellemző lehet, hogy nem csupán korának viszonyaiból eredezteti a költő tragédiáját, hanem olyan történelmi adottságból is, amit a kis nép—nagy nép lehetőségei jelentenek. Annál feltűnőbb ez, mert Reviczky más megnyilatkozásai azt mutatták, hogy tudta, az ő kora jellegéből közvetlenül következik a költősors alakulásának a szemében is fájdalmas „iránya”, írta tehát a Nincsen remény című cikkében: „íróvá lenni és nem emelkedni a nagyok közé, tévesztett pálya, hiábavaló élet. Pedig nálunk nagy írónak készülni annyi, mint lehetetlent akarni. Tudja, hogy miért? Mert kis nép vagyunk. A géniusznak, hogy rendes módon kifejlődhessék, szabad és nagy világra van szüksége, nem olyanra, mely apró házibajaival bíbelődik, s nem bír oly magasságra emelkedni, ahol, mert az egész emberiséget belátja, tárgyilagos lehet. Kis népek éghajlata mostoha, hol a genie tropikus vegetációja lehetetlen, ahol a fűzfa jobban megél, mint a pálma. Kis népek szellemi világában nincsenek tengerek, csak pocsolyák, amelyekben a vízi pókok és a csuborok nagy kényelemmel úszkálnak,míg a nagy halak nem bírnak mozogni vizükben. A géniusz, ha kis nép szüli, kalitkába zárt sas, azért sehol sem uralkodnak annyira középszerűségek, sehol sincs annyi elkallódott, ki nem fejlődhetett, meg nem értett nagy tehetség, mint apró nemzeteknél. Kis-