Híd, 1984 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1984-07-01 / 7-8. szám - Könyvek - Gerold László: Kaposvári legendárium
KRITIKAI SZEMIE 1095 siratja a világ”. Szeretné, ha Athén lenne a sport és béke jelképe. A madridi ócskapiacon könyvet vásárol. Krakkóban illegális festészeti kiállítást tekint meg. Prágában a Fleka vendéglő hangulata ragadja meg és a város szerepéről elmélkedik a népek közeledésében. Koppenhágában csalódottan bolyong, talán azért, mert óriási a különbség a kirakati árak és a zsebében lapuló összeg között, máskor majd valamelyik szocialista országba utazik, határozza el, „ott nem kell a fogamhoz verni a garast”. Azt tervezi, hogy egyszer eljut Temesvárra. A távlatok vonzását kívánó, élvező Herceg János a Mosztongafái alatt él — „házacskám ugyan nem nádtetős már, tyúkok sem kárálnak az udvaromon, viszont két öreg nyárfasor között lassú hömpölygéssel vonul kertem alatt a Mosztonga” —, gondolatai azonban a nagyvilág szellemi tájain kalandoznak. „Ahhoz, hogy az ember lépést tudjon tartani korával, meg kell szüntetni a földrajzi távolságokat”, vallja Herceg János, aki kötetbe gyűjtött rövid, de érdekes írásaiban ezt meg is teszi, de megszünteti, nem tiszteli az időszakta határokat sem — korlátok nélkül, a szellem szárnyán barangol a világban. VARGA István KAPOSVÁRI LEGENDÁRIUM Mihályi Gábor: A Kaposvár-jelenség. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1984 A könyv végén, abban a fejezetben, amely a színház tíz évét (1968- tól 1978-ig), mutatja be, a kezdetektől a társulat konstituálódásán s a közösségi ars poetica kialakulásán át az évtized négy rendezőjének (Zsámbéki Gábor, Babarczy László, Szőke István, Ascher Tamás) elemzésekkel megrajzolt portréja után mintegy a korszak s a korszakot bemutató dokumentumanyag lezárásaként következik, találhatók a kaposvári színház jelenség voltát magyarázó evidenciák: olyan színházmodellt jelent, amely „küldetéstudatot nyújt színészeinek, azt a meggyőződést, hogy ők valamilyen nagyobb, fontosabb ügy résztvevői”, s hogy ennek a közös alkotói és emberi létnek megfelelően „új igazságok felmutatásával, új formák keresésével és színházi közösségük életvitelének, etikájának példájával jelen kell lenniük” közösségük, társadalmuk szellemi életében. „Csak” ennyi a titka a kaposvári színház immár tizenöt éve (a tárgyalt tíz év után, némi átszervezéssel, folytatódik a Kaposvár-jelenség) sajátos, megkülönböztetett figyelmet érdemlő helyének a magyar színházi életben. Ebbe a titokba — valójában az igazi színház működésének lényege, s semmiféle különlegességet nem kellene, hogy jelentsen — avat be a színikritikus Mihályi Gábor dokumentarista módszerrel írt, végtelen