Híd, 1984 (48. évfolyam, 1-12. szám)

1984-05-01 / 5. szám - Herceg János: Hazai dolgok

A magyar irodalomról alig esik szó ezekben a levelekben. Amit mégis ezzel kapcsolatban ír, unottan írja. Pekár Gyula drámájának főpróbáját nézi végig, a szerző páholyában pogácsát rágcsálva, s egy helyen a rég halott Justh Zsigmondra emlékezik. Pedig akkortájt nagy viharokat ka­vart már fel a Nyugat, és Ady temesvári fellépése — Szabolcska Mihály városában! — az egész magyar irodalmi életet jó ideig izgalomban tar­totta. A levelekben erről egy szó sem esik. Pedig tudjuk, hogy Gozsdu köszöntötte fel Ady Endrét. Vagy ezt a társadalmi rangjával együtt járó kötelességnek tartotta? Weiss Annához azonban, akit a költészet nem hagyott hidegen, egy szava sem volt a „kunfajta nagyszemű le­gényről”. A másikat látta benne? Féltékeny lett volna rá? Ki tudja! Ezért is indokolt az óvatosság ott, ahol a pátosza ezekben a levelek­ben elragadja, helyenként igazán kis dolgoknak érthetetlenül nagy je­lentőséget tulajdonítva, nemegyszer a középszerűséget ünnepelve. Vizkelety Béla az ő korában se lehetett valami jelentős festő, ő mégis az elragadtatás hangján ír róla. Talán azért, mert Annának tetszettek a képei? Sava Petrovic temesvári festőt meg az impresszionizmus elő­futárának nevezi ki, s egy zsánerképét valósággal elébe helyezi Szinyei Merse Majálisának. S teszi ezt olyan áradozva, hogy az embernek ked­ve lenne azonnal megkeresni ennek a több mint száz év előtt meghalt festőnek a képét, legalább itt, a vojlovicai kolostorban. Vagy elutazni Regőcére, ahol — Gozsdu túláradó lelkesedéssel tudósít róla — Don­­nernak­­két gyönyörű rokokó faszobra díszíti a főoltárt. S ezt a falu községi orvosa, Csáth Géza nem tudta? Nem, az embernek néha az az érzése, hogy Gozsdu kérkedik a tudásával. Mindenáron el akarja káp­ráztatni a sznob fiatalasszonyt. A lírai esszé nem volt a magyar századelő műfaja. Gozsdu leveleit olvasva viszont mintha éppen ő, legalább ebben, ha ugyan nem a novel­láival, messze megelőzte a korát. Érzelmi túlfűtöttsége valamilyen meg­ejtő, a barokkot is felhasználó szecessziós pompát teremtett. Anélkül, hogy pompát lett volna. Aztán megint a nagy szerelmi példa kedvéért elkanyarodik az esszétől az irodalom naturalista virányaira. Egy helyen a nagy tragika, Jászai Mari gyógyíthatatlan szerelmét meséli el Feszty Árpád iránt, aki Jókai fogadott lányát vette el feleségül. „Az a csontvázbestia, igen, a nyálas csontvázbestia az ágyamból húzta ki. .. de mi még találkozni fogunk!” S hogy Jászai Mari vizes törülközővel verte ki a vetélytársnőit, az már itt is inkább novella, mint felhívás keringőre. Igen, Gozsdu egész szerelmének van valamilyen állandóan érezhető irodalmi mellékíze. S ezen az se változtat, hogy olykor reálisabb, kéz­zelfoghatóbb részletek — bocsánat a kétértelműségért! — bizonyítják, hogy a viszony talán mégsem csak levelezésből állt. S talán az elnémított írót is így szólaltatta meg szegény Gozsdu Elek.

Next