Híd, 1989 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1989-02-01 / 2. szám - Könyvek - Gerold László: Panelportré
KRITIKAI SZEMLE s nem érzi szükségét, nincs rá hajlama és képessége, hogy az események mögé nézzen, hogy a könyvek, a tanulmányok - a szellemember számára ezek megjelenése is esemény, sőt van olyan jelentős esemény, mint az, hogy hol volt katona, s kik voltak a játszótársai - szellemét megidézze, elénk varázsolja. Az életrajz tényei mellett legfeljebb szenzációkra érzékeny a kérdező, ami újságíró esetében ugyancsak érthető. De meggyőződésem, hogy Szeli tanár úr más, emberként, alkotóként több, mint amilyennek az így hozta a történelem... című könyvből kiderül. Újság-, rádió- vagy folyóiratközlésként esetleg - bár kétlem - még elfogadható lehetne Vékás munkája, könyvbe szerkesztve azonban kevés, egyoldalú, felemás. Egyetlen pillanatra sem becsülöm alá Szeli István szervező, ügyintéző közéleti, hasznos, fontos, gyümölcsöző tevékenységét, de ilyen jellegű aktivitását nem tartom kizárólagosíthatónak, mert eltorzítja a róla készült arcképet, csak panel-portré. Sajátos műfaj az interjú. Úgy tűnik, szabad, keretei között minden közölhető, elmondható, illetve a válaszokból kideríthető, az alany teljes mértékben megismerhető, mert szíve-kedve szerint elmondhat mindent, amit fontosnak tart önmagáról, környezetéről, kitárulkozhat. Valójában azonban végtelenül kötött műfaj, az alany sokkal kiszolgáltatottabb, mint gondolnánk, a kérdezőtől és a kérdésektől függ, olyannyira, hogy az is irányított, amit és ahogyan nyilatkozik. Tudjuk, hogy két ember a nyilvánosság számára folytatott beszélgetése esetében elengedhetetlenül fontos, hogy a kérdező nagyon alaposan készüljön az alanyból, úgy, hogy ne csak szabványkérdéseket tegyen fel, hanem lehetőséget adjon a mélybe merülésre, a teljes kitárulkozásra, az önmegmutatásra. Ám hogy a kérdezett a nyilvánosság számára saját élettényei mögé merészkedjen, hogy önmagába alámerüljön, ahhoz szükséges, hogy a kérdezőnek kialakult véleménye, pontos, alapos, mélyreható ismeretei legyenek arról, amit az alany csinál, arról a szellemi közegről, amit az alany képvisel, kialakított. Vékás János kérdései azonban arra sem nyújtanak igazán lehetőséget, módot, hogy Szeli tanár úr az irodalomra vonatkozó elveit összegezve felmutassa saját szellemi arcképét. Megismerhetjük élete megannyi körülményét, részletét, de arról nem értesül az olvasó, amiről Szeli tanár úr könyvei, tanulmányai vallanak. Kétségtelenül tanulságosan elszomorító megtudni, hogy egy nemzetiségi kultúra egészséges, zavartalan kibontakozását miféle társadalmi, politikai, emberi körülmények gátolták és gátolhatják, mi játszott és játszhat közre, hogy egy adott közösség és művelődés saját múltját zavartalanul megismerhesse, és ugyanígy élje jelenét, s tervezze jövőjét. Elgondolkodhatunk azon, hogy mennyire hiányzik szellemi életünkből az áttekintő szervezettség, amely segítségével egyének és intézmények munkája lenne célratörőbb, hatásosabb. Másfelől vitatkozhatnánk Szeli tanár úrral egyes intézményeink munkájának megítélésében, véleménynyilvánításának azon vonatkozásaiban, amelyeket a valós körülmények részleges, egyoldalú ismeretében tesz. Felróhatnánk a nagyinterjú szerkezeti aránytalanságait. Elcsodálkozhatnánk azon, hogy - úgy tetszik - számára nyugdíjba kényszerülésével szinte megállt a vajdasági idő. Mindezt megtehetnénk, ha nem kellene arra gondolni, hogy ezek nem is a nyilatkozó, hanem a kérdező vétkei, mulasztásai, aki ha kellően tájékozott, felkészült, akkor keresztkérdésekkel, ne mondjam, vitatkozva, módosíttathatott volna a válaszokon, segítette volna teljesebb mértékű tartalmi megformálásukat. Vagyis mintha elsősorban a kérdésekkel, ezek tartalmi vonatkozásaival, mélységével lenne probléma. Mivel magyarázhatnánk különben, hogy az utolsó