Híd, 1989 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1989-10-01 / 10. szám - Dokumentumok - Juhász Géza: A „kovácsműhely kincseinek” kutatója
vezette óriási fekete Citroënnel utaztak, utaztunk. Külön-külön megkérdezték, megkérdeztették minden zöldségféle és gyümölcs, papucs, pulóver, baromfi, tojás, virág, palánta stb. stb. árát, de amint kiderült, semmit sem akartak vásárolni. Hanem Gyula bátyám - mert ekkor már öcsém-bátyám megszólításra kellett áttérnünk - szépen elmagyarázta, hogy ő bármelyik országban járkel, a piacot soha ki nem hagyja semmilyen más látnivaló kedvéért. Tudd meg, Géza öcsém, ott lehet meglátni, hogyan él egy város, egy ország népe. A szemle és kérdezősködés közben ugyanis számtalanszor rákérdezett: és mennyi a te fizetésed? És mennyi egy munkás fizetése? - s nyomban kiszámította, mire mekkora hányada kell a fizetésnek. Végül azért vásárlásra is sor került. A piaci szemle ugyanis a bocskorosmester üzleténél ért véget. Hosszan kérdezősködtek a mestertől a lábbeli anyagáról, készítési módjáról, s mind a négyen vettek egy-egy pár lábbelit. Mindez azonban több órát vett igénybe, holott én a találkozás időpontjából következtetve délelőttre jeleztem a Feketicsre érkezést. Jócskán délután lett, mire odaértünk. Valószínűleg az alig több mint félórás autózás közben meséltem el a falu mai nevének feltételezett etimológiáját: Feketehegy - Feketegy - Feketics, továbbá azt, hogy az első világháború után a régi jugoszláv hatóságok névváltoztatási gyakorlata abból állt, hogy a magyar nevet szó szerint szerbre fordították, így lett Feketehegyből egy időre Crno Brdo. (Ebből lett Illyés jegyzetében Trno Grno.) Ez a név azonban, mint számos hasonló, még hivatalosan sem maradt meg sokáig, hanem visszaállították a lakosság használatában már általánossá vált Feketicset. S hadd tegyem hozzá: a trnagoraiaknak, azaz Crna Gora-iaknak épp úgy nem okozott volna nehézséget a Crna Brdo kiejtése, amint a saját szülőföldjük, Crna Gora neve sem. Ők azonban, minthogy csak 1946-ban települtek oda, e névvel valójában nem is találkoztak. — Buta francia! — mondta Illyés Gyula, amikor Feketicsen beléptünk édesapám kovácsműhelyébe, mivelhogy ott ez volt a bejárat az utcáról a házba. Georges haladt az öttagú menet élén, s az elénk siető édesanyámnak így köszönt: „Szervusz”. (Édesanyám hatvanhárom, Georges úgy negyven-valahány lehetett.) Gyula bácsi sietett megmagyarázni, hogyan tanította magyarul köszönni francia barátját - de nem ilyen idős asszonynak! Szóval, ez a „buta francia” egyszerre jelentette, hogy a barátja nevében elnézést kér, de azt is, hogy mi többiek persze itthon, magunk között vagyunk. Magától értetődő, hogy Gyula bácsi figyelmének központjában a következő pillanattól kezdve az öreg kovácsmester, az akkor hetvenkét éves édesapám volt, aki több mint fél évszázada - és még ekkor is! - verte a vasat szülőfalujában, Szegeden, Aradon és két évig valahol Krasznodar környékén oroszországi hadifogsága idején. Ők ketten egyhamar ki is váltak a társaságból, s előbb végigjárták a műhelyt, majd a rosszvas halomnál kötöttek ki. (Nálunk nem ócska-, hanem rosszvas volt a halom neve, ahol kopott kocsitengelytől az ekeva-