Híd, 1999 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11. szám - Bori Imre: Zempléni Árpád (tanulmány)

Szabadi Judit megállapította, a „magyar etnikum az áhított romlatlanság ábrándképét testesítette meg”, és a „néphithez, mint tiszta forráshoz való viszonyulásban” manifesztálódott. Másfelől a „szent Kelet” mítoszának hir­detésében, amelyben Ady Endre az élenjáró, Az ős Kaján című, kétségtelen kulcsversében. A „szent Kelet” a „naiv, zavartalan életörömnek”, egyúttal magának a költészetnek a szimbóluma (Földessy Gyula). De kézenfekvőek a nemzetközi párhuzamok is: az ír Yeats és belga-francia Maeterlinck a kelta mítoszokból ihletődik, a nicaraguai Ruben Dario az amerikai indián mítoszo­kat fedezi fel, ahogyan a cseh Mucha 1908-ban megfesti Slavija című képét, s ahogyan Gallen­ Kallala elkészíti Kalevala-illusztrációit. Az első szépirodalmi összefoglalását Justh Zsigmond írta meg Fuimus című, 1893-ban elkészült, de csak 1895-ben megjelent regényében. A magyar paraszt rajongó imádata, az Alföld-kultusz és a „keletiség” kihangsúlyozása és ünneplése már az esztétikai érték rangjára emelkedett, mint a regényhősök gondolkodásának szerves része. Justh már turáni kultúráról is beszél, amely a regénybeli meghatározás szerint az „egyensúly kultúrája”, az, „ami a túlságossal, az affektálttal ellentétben áll”. Ez a felfogás mitikus veretű, ezért minősíthette Pór Péter az irodalmi szecesszió fogalmáról értekezve mitologikusnak: „Akár keresztény, akár pogány változata lényegében egyként nép és nemzet irreálisan tökéletes, történelmen kívüli azonosulásának időtlen lelki és szellemi igazságaival vágyná a művészetet, de a világot is megváltani: alapjában lélektani fikcióra épült ház.” Két iránya a magyar irodalmi műveltségben mindenképpen megmutatkozik. Koraibb talán az, amelyet Beöthy Zsolt idézett 1896-ban a „volgai lovas” alakjának megrajzolásával, s amelynek folytatásában ott van az Ady emlegette „ősmagyar dal”, s majd a „Kelet népe” képzet, ahogyan a Nyugat prezentálta, s mindez a XX. század negyvenes éveiben Féja Géza „Ómagyarság”-képzetében fogalmazódik újra. A másik az ugyancsak Ady megfogalmazta „Szent Kelet” képzete. Ady Endre 1905 márciusában irodalmi szöveginterpretációiban idézi találkozását a sumér világgal, amikor a Négyezeréves billet doux című cikkében tolmácsolja Gimil Marduknak, „egy szerelmes babilóniai legénynek” 1904-ben megtalált agyaglevelét, amelyet a „babilóniai Marduk Sipparában lakó Kasbuya leányasszonynak” küldött, méghozzá a maga átköltésében, tehát stilizálásában, s vált ilyen módon modern prózaverssé, hiszen eredetileg nem is költői szöveg volt, miként erre Komoróczy Géza figyelmeztet: „Ady fordítása a levél esetében prózai Ady-költemény lett, variáció egy témára.” Már abban az információban joggal merült fel a Sappho szerelmes éneke című, a sumérrel rokon természetű fordításszöveg is 1909-ből. Ez az 1905-ös cikk tehát magyarázza, miért is írhatta Ady, hogy „ültem partjain Babylonnak . . . Láttam már apró szenvedelmet / S láttam beteg, hosszú szerelmet” (Sötét vizek partján). Az a Kelet tehát, amelyet 1877-ben Dante Gabrielle Rossetti idézett Asztarta Syriaca című

Next