Híd, 2007 (71. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 8. szám - Toldi Éva: A múltreprezentáció lehetőségei (tanulmány)
A magyar irodalomban létrejött jelenséget, mármint a történelmi regények megjelenését és főként megjelenésének körülményeit az irodalomkritika specifikus magyar jelenségnek nevezi (Angyalosi Gergely). Azt föltételezik többen is - és itt Margócsy Istvánra, Kulcsár-Szabó Zoltánra gondolok, de még Balassa Péter is ennek az elgondolásnak volt a híve -, hogy a magyar irodalom hatvan-hetvenes évekbeli „első fordulata” után, amelynek eredménye a szövegszerű irodalmi vonulat megjelenése volt, s amelynek során hitelét vesztette a cselekmény elmondásával jellemezhető szüzsé, a történetek lekerekítettsége és példázatszerűsége, a szórakoztató anekdotizmus, helyükbe pedig a szerzői szólam felerősödése, a szöveg önreflexiója, az elbeszélés önreferencialitása lépett, újra létrejön egy fordulat, „a második fordulat”, amelynek során a történet visszavételére kerül sor. Sokan a nagyregény, a nagy történeti narratívák visszatérését várták a történetek újbóli megjelenésétől. Megváltozott azonban a múlt történeti helye. Ezekből a regényekből jószerével az sem derül ki, miért éppen a török korból veszik tárgyukat. De ez is a változékonyság érzését erősíti, ugyanis fenntartásokkal kezelendő. A három részre szakított ország más-más történeti hátteret feltételez. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a témaválasztás oka „az ország nyelvi megosztottsága és a nyelvi érintkezésekből adódó multikulturális beszédmód lehetőségében”22 keresendő. Igaz ugyan, hogy a regények között jelentős nyelvi és szemléletbeli eltérések fogalmazódnak meg - Háy János neologizálva archaizáló világot teremt, Márton László a huszadik századi szerző nézőpontjának megfelelően mai regénynyelvet választott, Szilágyi István átveszi a krónikák kifejezéseit, Láng Zsolt pedig a bestialitás stiláris alakzataiból válogatja bizarr és komor nyelvi alakzatait, ezek azonban sokkal inkább a konkrét téma függvényei vagy a beépített műfaji-kisműfaji döntés eredményei. A referencialitás szintjén ugyanis egyik regény sem törekszik arra, hogy a kort alaposabban ábrázolja annál, mint ami a legtöbb ember iskolai tudásszintjének megfelel. A kulturális tér, amelyben a hősök mozognak, meglehetősen elvonatkoztatott és sematikus. A török világ elég régi, eléggé magyar ügy, elég mitikus és egzotikus, szereplői emblematikusak - például az a szó, hogy török, megközelítőleg azonos asszociációs mezőket aktivizál az olvasóknál -, s ez alkalmassá teszi a történet keretének, vázának létrehozására. A „második fordulat” utáni történelmi regény abból indul ki, hogy a köztudatban már eleve megformáltan él sok jelentős történelmi esemény, a magyar nemzeti nagy elbeszélések közismert mitikus narratíváira játszik rá, és semmiképpen sem bocsátkozik megalkotásukba, de még átalakításukba sem. A legfeltűnőbb például, hogy fabula és szüzsé összevetésekor a szüzsé kifogástalanul működik, a fabula szintjén viszont jelentős hiátusok maradnak, amelyek ennek ellenére sem 6022 Gyáni Gábor: Történelem és regény: a történelmi regény. Tiszatáj, 2004. április. 90.1.