Híd, 2007 (71. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Losoncz Alpár: Emlékezés, felejtés, nemzet (tanulmány)

kább tekinthető öngyilkosságnak, mint természeti elmúlásnak, figyelmeztet bennünket a régiből az újba tartó átmenetben rejlő negativitás erejére.14 Kérdés, hogy azok a gravitációs aspektusok, amelyek az új rend kapcsán alakulnak ki, mennyire bizonyulnak stabilizálható irányítási pontoknak. Mint ahogy bizonytalanság fedi az új nevében előretörő változásokat, hiszen csupán a változások effektusainak mérlegelése után derül fény arra, hogy a változások ténylegesen a diszkontinuitást formálták-e meg. A tapasztalat­­szerzés a csalódással hozható összefüggésbe, ugyanezt a vonatkozást érhetjük tetten a régi és az új kapcsán kibomló történelemtapasztalat kapcsán, itt is a csalódásokon keresztül vezet az út a tapasztalatig. Amennyiben az új érvényre jutása veszteségtapasztalattal párosul, úgy elkerülhetetlen, hogy a régiről való leválást hanyatlásként, egy nem akarat­lagos elválásként tapasztaljuk meg. A korszakváltást övező határozatlan jövő kibontakozása a bizonytalanságba vonja a töréspont tapasztalatát. Kérdés te­hát, hogy mennyire valósul meg a régitől való „elbúcsúztatás”, ami révén „a régi, mint elbúcsúztatott, mint levált, önmagában láthatóvá válik”, és hogy mennyire történik valóban ,,felismerés" ennek kapcsán.15 Hiszen, hogyan va­lósul meg ez a felismerésre vonatkozó igény, amennyiben a régi és az új szét­választása fájdalomtapasztalatot mozgat? Lehetséges-e, hogy a múlttól való búcsúzás folytonosan elodázódik? 2.3. A történelmi töréspontok igénybe veszik az azonosságot, sőt, mi több, e váltások emlékeztetnek az azonosságok (személyi, kollektív) variábilis mi­voltára. Milyen módon befolyásolja a „régitől való búcsúztatás” folyamata az emlékezet és a felejtés viszonylatát? Két választ fogok itt megkülönböztetni. Az első válasz szerint a történelem erőteljesen meghatároz bennünket, és hiábavalóan kísérli meg bárki is túltenni magát a történelmen, hovatovább, a múlt nemcsak hogy nem foszlik szét a semmibe, de a jelen a múlt fejlemé­nyei hozadékának tekinthető. A múlt pótolhatatlan, és mindig átnő a jelenbe. A történelem mindig jelen van, a történelem mindig a jelenben­ maradó, a 14 H. White, Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe, Bal­timore, John Hopkins University Press, 1973,117. „Nincs olyan történelmi közösség, amelynek létrejövését nem kapcsolhatjuk az erőszakhoz”, P. Ricoeur, La Mémoire, l’Histoire, l'Oub­i, Paris, Seuil, 2000, 96. Legfeljebb csak érinthetem, hogy itt az ere­det elbeszélésének kérdésköre merül fel. 15 A régitől való elbúcsúztatásról: „...amikor tudatosodik bennünk, hogy egy új korszak kezdődik, vagy a történelmi tapasztalat segítségével visszamenőleg úgy ítélünk meg egy eseményt, akkor ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy a régit elfelejtjük, és az újat üdvözöljük, amíg az új ismét régivé nem válik és az elfelejtett régi meg nem újul. Amikor új korszak támad, sokkal inkább arról van szó, hogy búcsút veszünk a régitől. Ez nem felejtés, hanem inkább felismerés. Hiszen a búcsúban mindig megismerés történik”, Az üres és betöltött időről, in: H. G. Gadamer, A szép aktualitása, T-Twins Kiadó, Budapest, 1994,103. A kérdés: milyen megismerés történik itt?

Next