Híd, 2007 (71. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 8. szám - Toldi Éva: A múltreprezentáció lehetőségei (tanulmány)

tezik tőlünk független, objektív valóság, jelenségei pedig ugyanúgy megis­merhetők és törvényekké rendezhetők, mint a természettudósok által vizsgált világéi, s ebből következtettek arra, hogy természet- és társadalomtudomány között nincs lényegbevágó különbség. Ismeretes, és a történészek körében máig elfogadott az irányzat atyjának, Leopold von Rankénak az alaptéte­le, miszerint a történelmet le lehet írni úgy, „wie es eigentlich gewesen ist”, vagyis „ahogyan az valójában volt”. Kortársai sem mindannyian értettek egyet Rankéval, a XX. század első felében pedig tovább folytatódott a pozitivista ismeretelmélettől való tá­volodás, s ez növelte a kétkedést a történeti megismerés lehetőségével és a történetírás objektivitásával szemben. Robin G. Collingwood nevét említ­hetjük, aki radikálisan szembefordult a pozitivista történetírással, mondván: a történelmi tény nem tőlünk független objektív valóság, hanem a történész mesterséges konstrukciója, aki viszont elkerülhetetlenül saját korának szem­pontjai szerint, mint individuum végzi ezt a rekonstrukciós munkát. Vagyis az, amit történelemnek mondunk, nem „önmagában való”, hanem mindig a jelen szemüvegén át láttatott múlt. A történész individuumának a kikapcso­lása, a múlt vizsgálata „sine ira et studio”­­ elképzelhetetlen. A történész mesterségével foglalkozó Marc Bloch a pozitivista történet­­írás ellenében a problémaközpontú történetírás programját fogalmazza meg. Ő úgyszintén elismeri, hogy a történelemnek mint emberekről szóló tudo­mánynak különleges viszonya van a kifejezéshez. Ezúttal csupán felidézzük szállóigévé vált mondatát: „Ahol nem lehet kalkulálni, ott kénytelenek va­gyunk sejtetni.”­ Ennek a történészek számára meglehetősen kihívó témának az újragon­dolásában jelentett paradigmatikus fordulatot az eszmetörténészként indu­ló amerikai Hayden White 1973-as Metahistory című műve, amely jelentős mértékben hozzájárult a történettudomány ún. „nyelvi fordulatának” elindí­tásához. A vita, amelynek tárgyáról a történészek egy része egyáltalán nem hajlandó tudomást venni, máig is tart, és azt eredményezte, hogy a törté­nettudományon belül egy új kutatási irány erősödött meg, a történetelmélet. Ezenkívül pedig számos etikai, ismeretelméleti és tudománypragmatikai, módszertani kérdés került felszínre, amelyeket mindenekelőtt a narratológiai kutatások hasznosíthattak, a történetírás és az irodalomelmélet témakörében egyaránt. Ezek közül is a legjelentősebbnek tekinthető a történeti elbeszélés (narratívum) működését és szerepét vizsgáló. A narrativitás kutatását disz­ciplínák közti helyzetben elképzelő és vizsgáló, valójában irodalomelméleti szempontokat érvényesítő megközelítés a történelem poétikai-retorikai aspek­tusait emeli ki, részesíti kitüntetett figyelemben. 7 Marc Bloch: A történész mestersége. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 26.1. 55

Next