Híd, 2007 (71. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 8. szám - Toldi Éva: A múltreprezentáció lehetőségei (tanulmány)
is csak néhány kritikusa bírálta konkrétan tropológiaelméletét, a legtöbben általában a megközelítésmód elméleti állásfoglalásával szálltak vitába. Ezek közül is szempontunkból nagyobb jelentőségűek azok a kijelentések, miszerint „a történészek éppoly szabadok szövegeik készítésénél, mint a költők vagy más szépírók”.11 Valamint: „A történetírás legalább annyira a fikcionális, mint a faktuális diskurzusok közé tartozik.”12 A gondolkodás Hayden White-i irányvonalán haladva a történeti narratíva legjelentősebb teoretikusa a Hollandiában élő Frank R. Ankersmit. Elmélete a hagyományos történetírás kritikáján alapul. A történetírást visszaviszi a történettudomány „feltalálása” előtti állapotba, amikor még nem számított önálló tudománynak. Ankersmit szinte manifesztszerűen foglalta össze téziseit, amelyek közül a következő a legjelentősebb: A történetírás lényege abban rejlik, ami közvetlenül nem nyilatkozik meg, a ki nem mondott nagy szerepet kap. „A múlt lényege a forgácsokban, az elszólásokban, azokban a ritka pillanatokban rejtőzik, amikor a múlt spontán módon megnyilatkozik. Ezért fordul a történetírás figyelme a makrotörténeti struktúrák helyett a mikrotörténeti szituációk, az életkörülmények felé.”13 A modernista történettudományt a lényegkeresés jellemezte, a posztmodern célja nem az integráció, a szintézis, a totalitás, hanem a történeti forgácsok vizsgálata. Elszigetelt pontok vannak: szövegek, események, eszmék, melyeknek van bizonyos társadalmi kontextusa, de nincs mélyben fekvő struktúra, melynek ezek az egyes elemek puszta kifejeződései lennének. Ankersmit a kétféle történetírói mentalitást egy képpel szemlélteti: „Ha a történelem egy fa, a modernista történész figyelmét a fa törzsére irányítja, még akkor is, ha történetesen a leveleket vizsgálja, és a törzsre vonatkozóan akar következtetéseket levonni. A posztmodern történész figyelme ezzel szemben kizárólag a levelekre irányul, a levelek azonban csak viszonylag lazán kapcsolódnak ehhez a fához, ha jön az őszi szél, szétfújja őket. Nem az a lényeges többé, hogy mi volt a helyük a fán, hanem az a rendszer, amit alkot belőlük.”14 Ezért a történeti kontextus elveszítette tradicionális jelentőségét. Minden kortárs jelenséggé vált. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a jelen sémáit akarná ráerőltetni a múltra. A történeti interpretáció ugyanis javaslat csupán,egy javaslat pedig nem lehet sem igaz, sem hamis.”15 Ankersmit szerint a történelem többé már nem annak rekonstruálása, hogy mi történt velünk. 11 Uo. 8.1. 12 Uo. 10.1. 13 Idézi Deák Ágnes. In: A történelem mint veszélyeztetett faj? Viták a posztmodern történetírásról. Aetas. 1994. 3-4. sz. 158.1. 14 Uo.