Hidrológiai Közlöny 1979 (59. évfolyam)
6. szám - Kardos Imre: Szeged árvízvédelmi rendszerének kialakulása az 1879. évi katasztrófa előtt és után
Dr. Lászlóffy W: Az 1879. évi szegedi árvíz gőzgép hajtott — igyekeztek mérsékelni. Az árvíztől egyébként ezúttal is a Felső-Torontáli, most a Maros töltések átszakadása mentette meg a várost, ami által a Maros árvize az Aranka medrén át folyhatott le. 1830-ban ismét fél éven át tartott az áradás és a védekezés is. A védekezés eredményességét fokozta a Szillér—Baktó-i töltésnek újabb 1 km-es meghosszabítása. Egy zsilipszakadás okozta vízbetörésnek Vedres István irányításával ismét sikerült elejét venni. Az 1830. évi árvíz magas szintjét (614 cm) sokan — így Vedres István is — a Tiszán és a Körösön egyes helyeken végzett gátépítéseknek és mederátvágásoknak tulajdonították. Torontálban is sok új töltés épült 1818 és 1821 között, de ezek 1830-ban sem tudtak az árvíznek ellenállani. Annak ellenére, hogy 1831-ban ez még nem érződhetett meg lényegesebben, Vedres Istvánnak mégis igaza volt abban, hogy hangsúlyozta: Szeged veszélyeztetettségét és árvízvédelmi feladatait a Tisza felsőbb szakaszán megkezdett mindennemű vízimunkálatok fokozni fogják. Szeged védelme érdekében ismét tanulmányozni kezdték a Marostorkolat már 1740-ben felmerült rendezésének kérdését. Vedres István a Maros torkolati szakaszán átmetszéseket javasolt. Később ez az elgondolás valósult meg. Vásárhelyi Pál árvízvédelmi indokokkal a Maros-torkolat Szeged alá helyezését javasolta. Szeged városa és a Mindszent-Algyő közötti Pallavicini-uradalom 1836-ban árvízmentesítési szerződést kötött. Az uradalom és az algyői jobbágyok már 1828-ban megállapodtak az algyői töltések építésében és fenntartásában. Az 1830. évi árvíz tapasztalatai alapján mind az uradalom, mind a város kereste a lehetőséget a közös, egységes és összefüggő védvonal kialakításának. Ezt a védvonalat a Növényháza—Algyő—Szomolya-i töltések és a Felsőváros védelmét célzó töltések összekötésével, vagyis a Tápé—Vesszős-i töltés megépítésével alakították ki. Az új védvonal nemcsak rövidebb és védhetőbb volt, mint a korábbi gátak, hanem jelentős új területeket is védetté, így művelhetővé tett. A Szillér—Baktó-i és az ún. korcsolyázó töltés ezzel alvó gáttá vált. A korábbi ártérbe eső baktói legelőt pedig szántóként hasznosíthatták. (Lásd: a Károlyi Zs. cikk helyszínrajzát 245. o.) Az említett szerződéssel a Szeged és Algyő közötti öblözet érdekeltségei a tiszai árvízmentesítő társulatok egyik előfutárát hozták létre, amely csaknem két évtizeden át eredményesen működött. 1844-ben és 45-ben ismét nagy árvizek voltak a Tiszán. 1845-ben Szegeden a 672 cm minden addigit meghaladó víz volt. A védekezési időszak is rekord hosszúságot ért el: 18 hónapig tartott. Újszeged házai kerültek akkor víz alá. A szegedi oldal töltései elég erősnek bizonyultak. Ez a tiszai árvíz adta egyébként a döntő lökést a Tisza-szabályozás régóta sürgetett megkezdéséhez. Szegednek és környékének veszélyeztetett helyzete indította arra Széchenyi Istvánt, hogy a Felső-Tisza-i érdekeltségek tervezett munkálatai helyett az egész Tisza-völgy rendezésének programját tűzze napirendre. Vásárhelyi Pált ezért megbízta a Tisza általános szabályzási tervének elkészítésével és megszervezte a Tiszavölgyi Társulatot a kiviteli munkák egységes és tervszerű végrehajtására. 1846. augusztus 27-én Széchenyi jelenlétében Tiszadobnál kezdték meg a Tisza-szabályozás munkáit, de azokat a szabadságharc 1848-ban félbeszakította. 1850-ben az önkényuralom folytatta tovább a megkezdett szabályozást. Az 1850. június 16-án kelt császári rendelet kimondta, hogy az árvízvédelmi töltések építése az érdekelt társulatok feladata, a mederrendezés és az átvágások készítése az államé. Ezt a rendeletet később az 1885. évi XXIII. tc. is megerősítette. A Tisza-szabályozás munkálatainak előrehaladása — mint arra már Vedres István 1830-ban rámutatott — Szeged árvízvédelmét kétségtelenül nehezítette, mert az árvízszintek emelkedésére lehetett számítani. Ez a 60-as évektől vált erősen érezhetővé. De már az 50-es években is sokszor megáradt a Tisza. 1850 tavaszán az újabb töltéseket — különösen a Tápé és Szomolya közöttieket — tovább kellett erősíteni. 1853-ban és 1855-ben további nagy árvizek voltak, amelyek közül az 1855. évi 691 cm-rel ismét LNV volt. Ebben az időben a várost közvetlenül védő töltésszakasz erőssége már kielégítőnek bizonyult, viszont most az Algyő feletti Gyevi-töltésszakasz állapota volt nyugtalanító. 1855-ben egyébként olyan nagy volt a veszély, hogy Szegeden tudatták a lakossággal, melyek azok a magasabb pontok, ahová szükség esetén menekülhet. Hajókat is készenlétbe helyeztek, hogy menteni lehessen. Torontálban azonban ezúttal is átszakadtak mind a Tisza, mind a Maros töltései. Ez és a megfeszített árvízvédekezési munka 1855-ben is megmentette Szegedet. Az 50-es évek végének áradásai ugyan nem érték el az 1855 év szintjeit, de nyugtalanító volt, hogy a mai rakpart felső végénél — az akkori Felmayerféle festőgyár előtt — partomlások keletkeztek. Az is rontotta az árvízi kilátásokat, hogy az akkor megépített vasúti hídra vezető hosszú hullámtéri földtöltés az árvízi lefolyás szelvényét leszűkítette, veszélyessé téve ezáltal az addig is ismert szegedi szorulatot, amelyen a Tisza és Maros vizének egyaránt át kellett tudnia folyni. 1860 májusában ismét nagy árvíz érkezett a Tiszán, s a tetőzés napján, május 7-én a vasút közelében levő Ballagi-tói töltés átszakadt. A kiömlő vizet a vasúti töltéssel, a röszkei országút felmagasításával és a Makkos-erdőnél emelt nyúlgáttal sikerült körülzárni. A Tisza balparti töltése azonban május 6-án Tápé községgel szemben átszakadt, 110 m hosszúságban. A víz 50 ezer ha területet öntött el és fenyegette Makót és Hódmezővásárhelyt is. 1867 tavaszán elérkezett az első 700 cm-t meghaladó árvíz, amely alatt Szeged az addig legválságosabb napokat élte át. Vízvédelmi bizottság alakult, amely megszervezte a töltés-erősítési munkákat, illetve a töltések állandó felügyeletét. Szeged városa ebben az időben a Tisza jobbpartján levő töltést a tápéi kaputól a szentmihályteleki magaslatokig védte, a balparton pedig az újszegedi marosparti kamaratöltést. A város alatti Tiszapartot magasítani kellett. A városban nyugtalanító Hidrológiai Közlöny 1979. 6. sz. 253