Hidrológiai Közlöny 2011 (91. évfolyam)

4. szám - Szilvássy Zoltán: Az államközi BNV szerződés felbontásának valós oka, és az ebből származó kár

LANGÓ ZS. - BALÁZS Z.: Tőzeg név erősen kiemelkedve. Innen ered a láp neve is, daga­dó láp. Ezek az erősen savas kémhatású lápok, tőzegréte­ge sokkal vastagabb, mint a síkvidéki lápoké. Ásványi a­nyagtartalmuk azonban elenyésző. Magyarországon ke­vés dagadóláp található. Az Északi-középhegységben, a Sajó völgyétől északra, a Keleméri Mohos tavak, a Mát­rában a Siroki Nyírjes tó, a Beregi síkságon a Csarodai láp szigorú védelem alatt állnak. Szegélyüket mocsáröv veszi körül, nád, gyékény, nádtippan, a szárazabb része­ken nyír, fűz. A lápok közepe felé ez a szegélyréteg ala­kul át tőzegmohás füves és tőzegmohás nádas társulásba, majd pedig gyapjúsásos tőzegmohás dagadólápba. A da­gadólápok a boreális éghajlatú vidéken borítanak be ha­talmas területeket. A világon Finnországban a legna­gyobb a szárazföldhöz viszonyítva a lápok által elfoglalt terület. Itt a tőzeget ipari méretekben használják fel tüze­lőanyagként. A síkvidéki tőzeg a feltöltődés következtében fokoza­tosan veszti el nedvességtartalmát, természetes körülmé­nyek között láprétek alakulnak ki rajtuk. Emberi telepü­lés közelében mezőgazdasági hasznosítás alá kerülhet­nek, ezek az úgynevezett tőzeges korú földek (alacso­nyabb szerves anyag tartalommal). Aerob körülmények között megindul a tőzeg szerves anyag tartalmának gyors kémiai és mikrobiológiai bontása. Gyorsan kiszáradnak, és ekkor szerves anyag tartalmukat a szél könnyen kifúj­hatja. Tőzeges tavak felhasználása A pestmegyei tőzeges tavak környékének talajait az itt élő népesség hasznosította mezőgazdasági célból. A Pé­teri tőzeg tó melletti terület tőzeges talaja például szerves anyagtartalmát tekintve magasabb mint az átlagos tőze­ges korú talajoké. (Szenyán 1991). A tőzeget, szárítás után fűtésre is használták az évszá­zadok során, bár fűtőértéke alacsony. A helytörténeti a­datok alapján ezen a vidéken nem találtam nyomát, hogy e célra hasznosították volna a tőzeget. A tavak iszapját illetve a tőzeget azonban felhasznál­ták házak falának építéséhez. Monoron és annak térségé­ben szelemen-ágasfás, sövényfonatú, patics házakat épí­tettek.­­A tetőszerkezetet a tetőgerincen végigfutó geren­da tartotta, a ház elején és végén két földbe ásott ágasfá­ra támaszkodva.) A sövény anyaga szil, fríz és szőlőve­nyige volt, a tapasztáshoz a tavak: Kis-tó, Bogárzó-tó, Kenderesi-tó iszapját használták fel. Monoron szilárd é­pítőanyag nem volt, ezért a háztartási vízszerzésre fűz-és szil­vesszőből sövénykutak létesültek, a tapasztáshoz itt is alkalmazták a tavak tőzeges iszapját. (Vitálisné Zi­lahy 1986). A tavak szélét nád borította, amely tetőfedő anyag­ként szolgált. A nagy területet elfoglaló zsombékon pe­dig csík halászat folyt. Az erdőségek és a halászó vizek nem tartoztak a jobbágytelkek után járó haszonvételek közé, felettük mindenkor a földesúr rendelkezett (Novák 2006). A földbirtokos és jobbágyai adókivetés során megegyeztek a beszolgáltatás mértékében. A pestme­gyei farmosi jobbágyok például a következő egyezséget kötötték meg 1760-ban földesuraikkal: „ Határunkban bőven nád terem, és azt földes uraink engedelmibűl kit feliben, kit harmadában vágunk. Hala­zó és csikázó vizünk vagyon, mellyet használlunk, és e­gyedül csikbul földes urainknak némelly részt juttasz­tunk” (Wellmann 1967). A tőzeges tavakat használhatták kenderáztatásra is. A rákoskeresztúri Merzse-mocsárban (Sinkovicsné Kalina 1958) vagy a monori Kenderesi-tóban például a part mentén, a sekély vízben történt az őszi kenderáztatás. Ma már ez a tó is a feltöltődés, feltöltés következtében eltűnt, a II. katonai térkép alapján ismerjük csak elhe­lyezkedését, kiterjedését. Monoron csupán a Kis-tó ma­radt meg a nagy kiterjedésű tavak, mocsarak közül, ame­lyek a török dúlás idején az itt élő lakosság menedékei voltak (Vitálisné Zilahy 1983). A kendert folyóvizek lassú folyású ágaiban is áztat­ták, sőt felszíni vízben szegény vidéken a házak kertjé­ben ún. „tokákban", gödrökben folyt ez a művelet. A kenderáztatás során mérgező anyagok képződnek, ha a víz mennyisége csekély, vagy a kender mennyisége nagy, a mérgező anyagok nagyobb koncentrációban hal­mozódnak fel, ez veszélyt jelenhet az élővilágra. (Lukács 1929). Péteriben sem a Tőzeg tóban áztatták a jelentős mennyiségű kendert, hanem nagyobb kenderáztató göd­röket ástak. Ezek a gödrök még ma is láthatók a Monori kanyarnak nevezett területen. Kubinyi Ágoston 1842-ben megjelenő könyvében fi­gyelmeztet rá, hogy kenderáztató vízből inni embernek, állatnak szigorúan tilos. „Belsőleg véve részegítő ereje van, embernek marhá­nak ártalmas, sőt veszedelmes is lehet. E szerint az olyan víz ivása, mellyben a kender ázott, keményen tiltatik. Szomorú példák vannak arra, hogy a szarvasmarha, melly ilyen vízzel jóllakott, tulajdonosa nagy kárára megdöglött. " A kenderrel (Cannabis sativa) a magyarság a honfog­lalás előtt, már az őshazában megismerkedett. Erre a szó volgai bolgár-török eredete utal (Mándy és Bócsa 1962, Benécsné Bárdi 2003). Alapvetően rostnövényként használták. THC (tetra-hidrokannabiol) tartalma ala­csony, ebben különbözik a déli szubtrópusi területen ter­mesztett Cannabis sativa ssp. indica-tól. Feldolgozásá­nak módja apáról fiúra szállt. A lányok és az asszonyok szőtték a durva fonalakból a zsákot, a ponyvát, vagy ké­szítettek kötelet, a finomabb szálú kenderből pedig fe­hérneműt, különböző ruhaneműt. A 17. századi orvosló könyvekben számos esetben találkozunk a kender illetve a kendermag gyógyító felhasználásával. Ezek közül né­hány javallat: - megfőzött kender zöldje illetve fürdője í­zületi betegségek esetén, - lovak kehességének gyógyítá­sára, - sebre, gyulladt bőrterületre, kígyó-, kutya-marás­ra, - fájdalomcsillapításra, altatóként, - szomjúságérzés csökkentésére. (Grynaeus 2005). A kendermagolaj zsír­savai többszörösen telítetlenek, de étkezési célra igen drága, ára meghaladja az olívaolajét. (Radics 2001). A kender feldolgozása több fázisból álló folyamat volt. Miután kihúzták a földből ősszel a növényt, köte­gekbe, vagy kévékbe kötötték és víz alatt rögzítve 7-14 napig áztatták a víz hőmérsékletétől függően. Az áztatás célja, hogy a kender háncsrostjai elváljanak a kender bel­ső fás szövetétől. (Szolnoky 1972). Ebben a folyamatban a pektin bontó anaerob Clostridium pectinovorum bakté­riumnak tulajdonítanak nagy szerepet. A pektin bontása során zsírsavak szabadulnak fel (például vajsav, ecet- 63

Next