Hidrológiai tájékoztató, 1963 június

TATABÁNYAI BÁNYAVÍZ ANKÉT - Dr. Gál István: A bányavíz elleni védekezés és a bányavíz hasznosítás gazdasági kérdései

A B­ÁNYA­Víz ELLENI VÉDEKEZÉS ÉS A BÁNYAVÍZ HASZNOSÍTÁS GAZDASÁGI KÉRDÉSEI DR. GÁL ISTVÁN Tatabányai Szénbányászati Tröszt A bányavíz elleni védekezés súlyos terhe a szén­bányászatnak. Különösen súlyosak ezek a terhek Ma­gyarországon, ahol az elsődleges energiahordozók aránylag szűkös helyzete miatt - olyan szén­telepeket is művelésbe kell vonni, amilyeneket vízveszélyessé­g­ük vagy nagy fajlagos vízmennyiségük miatt ener­gia­hordozókban nálunk gazdagabb országokban nem fejtenek le. Ezt a helyzetet még tovább súlyosbítja, hogy a fejtett szén fűtőértéke — és így ehhez csatlakozóan termelési értéke — Magyarországon aránylag, kicsi. A szénbányászat során szükségessé váló vízemelésnek és a víz elleni védekezésinek a költségei tehát arány­lag kis értékű termelvényt terhelnek. A széntermelé­sen belül — a Német Demokratikus Köztársaság és Bulgária után — nálunk a legnagyobb a kőszénnel szemben a kisebb fűtőértékű barnaszénnek és lignit­nek a részesedése. Ez az arány tovább fog eltolódni a kisebb fűtőér­tékű szénfajták felé. Szénvagyonunk igénybevétele ugyanis — amit a termelésből és a szénvagyonból való részesedés hányadosával legcélszerűbb mérni — a jobb minőségeknél folyamatosan és rendszeresen nagyobb, mint a gyengébb minőségeknél, így szénva­gyonunk természetes megoszlása elkerülhetetlenné te­szi a további eltolódást a gyengébb minőségek felé. Széntermelésünk átlagos fűtőértékének az 1. áb­rán bemutatott csökkenése tehát mind nagyobb mér­tékű lesz ,és így a víz elleni védekezésnek, valamint a bányászkodás során szükségessé váló vízemelésnek a költségei viszonylag mind súlyosabban érintik a ma­gyar szénbányászatot. 1. ábra: A szén fűtőértékének átlaga Az iparág 1961-ben közel 150 millió m3 vizet emelt ki, amelyből — kerek szám­ban — 35 millió m3 a Dorogi Szénbányászati Tröszt, 40 millió m3 pedig a Tatabányai Szénbányászati Tröszt üzemeire esett. A teljes mennyiségnek tehát 50 százaléka e két me­dencét ter­heli. A vízemelés közvetlen költségei az iparág egészé­ben mintegy 200 millió forintot tesznek ki. Ebből az összegből 1961-ben 32 millió forint jutott Dorogra, kö­zel 27 millió forint pedig Tatabányára, így 1 m3 ki­emelt vízre a­z iparág átlagában 1,38 Ft, Dorogon 0,93 Ft, Tatabányán pedig 0,66 Ft jutott. Az iparág átlagá­ban mutatkozó fajlagos vízemelési költségek azért múlják felül ilyen jelentős mértékben a dorogi és tatabányai adatokat, mert a kevés vizet emelő aknák­nál a felmerülő ráfordítások jelentős része a víz mennyiségétől független készenléti költség. Ezek a számok azonban csak a közvetlen ráfor­dításokat tartalmazzák. A jelenlegi elszámolási rend­szer ugyanis csak ezeket különíti el, a közvetett költ­ségeket — közöttük a feltehetően jelentős mértékű értékcsökkenési és javítási költségeket — nem. Ezek együttesen — hozzávetőleges számítás szerint — még további 20—25°/C-ot tesznek ki, így pl. Tatabányán a főszivattyúkamrák értékcsökkenése, javítása és üze­meltetése a külön kimutatott költségek fölött ön­magában mintegy 18%-ot tesz ki. Hogy a kérdéssel a tatabányai medence szem­pontjából egy kicsit részletesebben foglalkozhassunk, a 2. ábrán közölt grafikon mutatja a kiemelt víz­mennyiség, a széntermelés és a fajlagos vízmennyiség alakulását. E szerint a kérdés Tatabánya számára a harmin­cas évek­­közepétől kezdve mind nagyobb fontosságú lett, az utolsó 4 év pedig egyenesen rohamos rosz­szabbodást hozott. A helyzet a dorogi medencére — átlagban vizsgálva — talán még ennél súlyosabb. Az 1 t termelt mélyművelési szénre jutó fajlagos víz­emelés ugyanis Tatabányával szemben 1961-ben 520­­0-kal, jelenleg pedig 45%-kal több. Az átlaggal szemben azonban igen nagy a szó­ródás. Az egyes aknák 1961. évi és 1962. október ha­vi adatai szerint ugyanis — amelyeket a ábrán kö­zölt grafikon is ábrázol — a teljes vízmennyiségnek mintegy 90%-a 4 aknaüzemből származik, a VI. Sík­völgyi, XIV, XV­I. aknaüzemből. Az utolsó időszak nö­vekedése — mint látható — ezek közül is csupán két aknára jut. A VI-os aknánál az előző évvel szemben a vízmennyiség megkétszereződött és tonnánként 52 m3-t tesz ki, a Síkvölgyi aknánál pedig már a 70­ m3-t érte el. Ezeknél a külön kiemelt tatabányai aknáknál a vízemelés közvetlen költsége 7—27%-át tette ki az üzemi szinten számított önköltségnek és pl. a Sík­völgyi aknaüzemnél már 75 forint volt tonnánként. Ezek a hatalmas terhek azonban még mindig nem mutatják pontosan a szénbányák víz elleni védekezé­sének és vízemelésének teljes hatását. A munkahelyek vízveszélyessége és vizes volta ugyanis a közvetlen termelési ráfordításokat is súlyosan terheli. A szám­szerűség vizsgálata nélkül — erre vonatkozóan Mó­rotz Kálmán ismertet néhány tatabányai vizsgálati adatot — szeretnék csak röviden rámutatni azokra a nehézségeikre, amelyek a vízzel kapcsolatban terhelik a bányászkodást. Rosszabbak ezekben a bányákban a munkahelyi körülmények, ami a teljesítményeket csökkenti. Ezt a hatást, a fennálló bérezési előírások is figyelembe veszik és a munkahelyen fakadó főte- és talpvíz esetén 5%-tól 15%-ig terjedő bérpótlék kifizetését rendelik el. Sokkal nagyobb ezeken a helyeken a beépített biztosító szerkezetek és felhasznált gépek avulása, javítási szükséglete. A körülmények sokszor MtO­­ In­tset

Next