Hidrológiai tájékoztató, 1966 június
Kuhárszky Tihamér: A budai Ördögárok rövid története
AHidas Ördögárok rövid története KUHÁRSZKY TIHAMÉR Fővárosi Csatornázási Művek Az Ördögároknak, a Budai-hegység elektonikus eredetű völgyének és patakjának története szorosan összefügg annak a hatalmas települési területnek történetével, amelynek múltja egészen a neolit kor emberének megjelenéséig nyúlik vissza. Az egykori budai Tabán helyén végzett ásatások éppen az Ördögároknak közvetlenül dunai betorkolási területén bukkantak olyan ősrégi emberi építmények nyomaira, melyek azt bizonyítják, hogy a Gellérthegy körüli barlangok és a hévforrások melegvize már az őskor emberét is letelepedésre késztették. Olyan települési helyeken viszont, ahol az emberi művelődés kifejlődéséhez szükséges kedvező környezeti adottságok is megvoltak, a hegyekből az esőzések alkalmával hirtelen lezúduló vadvizek medre is feltétlenül nagy szerepet játszott. A kelta eredetű, de illír kultúrájú eraviscusok által elfoglalt budai területrész vadvizeknek nem lehetett szűkében, mert Pannóniának e régi lakosai Óbudai településüket Ak-Ink-nek, azaz „Bő víz"-nek nevezték. A budai hegyvidék csapadék-, később pedig szennyvizeinek levezetésére már a legrégibb időktől fogva a mai Buda területén átvonuló és a Dunába torkolló öt természetes árokrendszer szolgált: északról délnek haladva az Aranyhegyi-árok, a Szépvölgyiárok, az ördögárok, a Lenke úti árok, és végül az Andor utcával párhuzamos, tőle délre vonuló Határárok. Közöttük méreteire nézve a leghatalmasabb az ördögárok (1. ábra). Hossza 21 km. Vízgyűjtőterülete 75 km. Még a fővároson túl, Nagykovácsi környékén, a Nagyszénáson esett csapadékot is az ördögárok vezeti le a Dunába. Két ága közül a Nagy-Ördögárok Nagykovácsinál ered és kies szurdokban töri át a Remetehegyet, majd Máriaremetén keresztül tart a Hűvösvölgy felé. A Kis-Ördögárok a Nagy-Kopaszhegy felől, a Julianna-major medencéjén keresztül éri el a Petneházy-rétet, éles kanyarral megkerüli a Nagy-Hárshegyet, majd a „Szépjuhászné" érintésével ér ki a Nagyrétre, ahol hordalékát szétteregeti. Az egyesült árok a Pasarét szélén halad, a Lipótmezőtől kezdve kiszélesedik, majd beboltozva a Városmajoron és a Vérmezőn keresztül az Erzsébet-hídnál éri el a Dunát. Vízgyűjtő területe kiterjed a zugligeti, hűvösvölgyi és Nagykovácsi hegyvidékre, valamint a Szabadsághegy északi és keleti oldalára. Rendkívüli nyári esők alkalmával hozama mintegy 40 m 3/s is lehet. A csapadékvizet több mellékárok, úgymint is Németvölgyi-, Diós-, Zugligeti-, Budenz-árok stb. gyűjti össze és vezeti az ördögárokba. Az elmondottakból következik, hogy az ördögárok völgyét, mely nyugaton párhuzamos a Várhegy irányával és alsó szakaszán, lankás kiszélesedésével határozottan elválasztja a Várhegyet a szomszédos Nap-és Gellérthegytől, tektonikus folyamat hozta létre és a víz munkája alakította ki. A Várhegy és közvetlen környékének településtörténete szorosan összefügg az Ördögárok mellékvölgyével és az ún. északi völgyülettel, amelyet a régészet „országúti öblösödés" néven tart nyilván. Az É- völgyület és az Ördögárok völgye a környező hegyekkel, a Szemlő-heggyel, a Rózsadombbal, a Rókus-heggyel, a Nap-heggyel, és végül a Gellértheggyel köti össze szigetszerű domborzati egységünket. E felsorolt hegyek közül háromban találhatott az őskor embere menedéket. Az őstörténeti szempontból döntő jelentőségű leletek mindazonáltal a Tabánban, a már beboltozott Ördögárok mentén kerültek elő, amikor 1953-ban lakó- és hulladékgödrökben, az Alföldről jól ismert Kőrös-kultúrához tartozó neolitikus kerámiát találtak. Noha nem bizonyos, hogy az ördögárok völgyét a bronzkorban lakták, a Gellérthegy és a Várhegy déli lejtője közötti területen, tehát csaknem pontosan az ördögárok dunai betorkolása előtti lapos terepen felszínre került régészeti anyagból arra következtethetünk, hogy a Várhegynek ezen déli végét, az egész bronzkor folyamán lakták. A hosszú és aránylag nyugodt időszakot mozgalmas történeti időszak, több hullámban lezajló népvándorlás szakította meg. E vándorlás főiránya a Duna-völgyét követte és tömegében a folyam jobb partján bonyolódott le. Ez a mozgalmas korszak Magyarországon kb. i. e. 1250-ben kezdődik. Az ebből az időszakból származó nagyobb számú lelet, az ásatási megfigyelések és a későbbi leletek tanúsága szerint a települések kisebb dombon helyezkedtek el, amely domborzatilag összefüggött a Várhegy déli csúcsával, délről azonban az Ördögároknak akkoriban szakadékos völgye határolta. Ebben a „szakadékos" völgyben régészetileg megtaláljuk annak a keverék lakosságnak nyomait, amely az egészen korai vaskorban két terjeszkedő nép között igen változatos történetet élhetett át. Keletről a szkíták egyre gyengülő hullámainak nyomása, Nyugatról pedig az illírek erősödő hatása eltartott egészen az i. e. IV. századig. Az első római előretörés a Duna völgyén felfelé haladva érhette el a folyam jobb partján kialakult eraviscus telepeket. A terület végleges megszállása legkésőbb i. e. 20 körül mehetett végbe, amikor is egy római lovascsapat (ala) elfoglalta őrhelyét a Duna-partnak ezen a szakaszán. Az előretolt lovascsapat számára létkérdés volt a gyors és biztos utánpótlás. Mivel a római katonai alakulatok kezdetben nagy fölényben voltak a Duna balpartjára beköltözött jazug-szarmaták felett, a táborhelyek kiválasztásánál elsősorban a túlsó part jó megfigyelése és a gyors felfejlődés lehetősége lehetett a fő szempont és a legfontosabb a révhelyek megszállása volt. A Budapest környékén számbajöhető révek közül az Ördögárok torkolatánál levő, ún. tabáni rév nem jött, számításba, mivel egy kis mellékvölgy nyílásában két hegy, a Vár és a Gellérthegy közé ékelve, nem nyújtott eléggé kedvező terephelyet egy római lovascsapat állandó táborának. Viszont Észak felé haladva, a Várhegy és a Szemlőhegy között szélesebb mellékvölgy nyílik a part felé, amelynek belső bejárata közös az ördögárok völgyével, stratégiai jelentősége pedig éppen abban nyilvánul meg, hogy közvetlen kapcsolatot tes 8.