Hidrológiai tájékoztató, 1979

2. szám, október - Dr. Vágás István: A szegedi árvíz századik évfordulóján

LM­ akkor az 1772. évi 630 cm volt) rámutatott, hogy Szeged veszélyeztettségét és ennek következtében ár­vízvédelmi feladatait a Tisza felsőbb szakaszán meg­kezdett vízimunkálatok — átvágások, árvízvédelmi töl­tések — fokozni fogják. Jelentős lépés volt 1836-ban Szeged városának és a Szeged feletti, Dóc—Algyő és Tápé közötti Pallavicini­uradalomnak árvízmentesítési megállapodása. Ennek alapján Dóc—Algyő—Tápé és Szeged között kiigazítot­ták a töltésrendszert, kiépítve az akkor még hiányzó Tápé—Vesszős közötti töltést. Ez volt az első olyan egységes töltésrendszer, amely hivatott volt nemcsak Szeged, hanem az árvízileg hozzá csatlakozó öblözetek egységes védelmére. Magassága és vastagsága azonban távolról sem felelt meg azoknak a követelményeknek, amelyek elé a Tisza-szabályozás miatt megnövekedő árvízszintek állították rövid időn belül az árvízvéde­kezést. Az akkori töltések által nehezen védhető LNV-t, a 630 cm-t először 1845-ben lépte túl a Tisza a szegedi vízmércén. A vízállás ekkor 672 cm volt. 1853-ban 662 cm-rel tetőző vízállás után, 1855-ben újabb rekord­javítás volt 691 cm-rel. Ezzel az értékkel zárható le a Tisza ősi állapotbeli jellemzése, amely alatt nincs adat arra, hogy a szegedi vízállás valaha is túlléphette vol­na a 700 cm-t. A Tisza-szabályozás átmeneti időszakában az LM­ túllépések Szegeden (és máshol is) egyre gyakoribbak és egyre erőteljesebbek lettek. 1867-ben 722 cm, 1876-ban 786 cm és 1877-ben már 790 cm lett az LNV. Köz­ben azonban 1860-ban 670 cm, 1868-ban 697, cm, 1870-ben 646 cm, 1871-ben 680 cm, 1872-ben 649 cm és 1874-ben 696 cm volt a tetőzés szintje és a vízállás jóformán minden évben 600 cm fölé vagy közelébe került, amire 1855 előtt csak elvétve volt példa. 1877-ben az árvíz­szint Szegeden a 800 cm határán állott. Szeged városá­nak most már nemcsak a 600 vagy a 700 cm-es, hanem a 800 cm-es vízállások fogadására is fel kellett készül­nie, és senki sem tudhatta, hogy ez elegendő lesz-e. Mialatt a Tisza árvízszintjeinek ilyen ütemű emel­kedése indult meg, országunk politikai életének egyik legszomorúbb korszakát Bach-korszakot és az osztrák abszolút kormányzás időszakát élte. Ennek kormányza­ti, pontosabban: gazdasági elve volt, hogy minden „ér­dekeltség" úgy védje magát az árvízi fenyegetések el­len, ahogy tudja. Központi segítséget az árvízvédeke­zés megszervezéséhez akkor nem adtak. Az ország gaz­dasági helyzete azokban az években az elnyomó poli­tika miatt egyébként is rossz volt. A Pallavicini-érde­keltséget és Szeged városát közös árvízvédelmi társu­latba fogták össze, de, minthogy sem az uradalomnak, sem Szegednek nem volt elegendő anyagi ereje a szük­séges töltésépítési és erősítési munkálatokhoz, és a meglevő kis erőket is először az uradalorrt területén kellett felhasználni, Szeged ezt a társulási közösséget hátrányosnak tartotta és megszüntetését igyekezett el­érni. A társulati kötelezettségek — és egyúttal a 70-es évek árvizei ellen való védekezés munkálatai — miatt Szeged városa végül is kénytelen volt elhalasztani a város körüli töltés megépítését. Ez az 1879. évi kataszt­rófát elkerülhetetlenné tette. A történetkutatók — de már az egykorú króniká­sok is — igyekeztek felkutatni mindazokat a körülmé­nyeket, mindazokat az okokat, mindazokat a mulasz­tásokat, amelyek az 1879. évi szegedi árvízkatasztrófá­hoz vezettek. Ezek közül sok értékelés a részletekben vész el. Száz év múltával már felül­emelkedhetünk a sokszor kicsinyes vádaskodások, vagy a jóindulatú, de a lényeget nem látó vélekedések gyakran a napi poli­tika által is befolyásolt sorozatán. A katasztrófa fő oka az volt, hogy a várost védő töltésrendszer nem épült ki kellő erősségűre és kellő magasságúra. Hogy pedig nem épült ki, ennek oka az volt, hogy sem az osztrák önkényuralom, sem az ezt 1867-től követő — és gaz­daságilag lényegesen több lehetőséggel rendelkező — önálló magyar kormányzat nem ismerte fel, hogy a Ti­sza-szabályozás országos jelentősége miatt nálunk az árvízvédekezés­­ is országos ügy kell, hogy legyen, amelyhez nemcsak a közvetlenül érdekeltek, hanem az egész ország erőfeszítésére is szükség van. Azt sem is­merték fel, hogy az információknak azt a hiányát, amit a várható tiszai árvízszint-emelkedések bizonyta­lanságai és pontosabb előrejelezhetőségének hiányai miatt feltétlenül éreztek, csak a töltések magasságának és szélességének a szükségesnek látszónál lényegesen nagyobb mértékű növelésével lehet ellensúlyozni, mint ahogy azt ma az információelmélet szellemében java­solnák is. Nem az volt tehát a fő kérdés, hogy vagy a nagybir­tokot is védő és egyúttal (kényszerű adottságból) Sze­gedet is védő fő védelmi vonalat kellett volna-e inkább kiépíteni, vagy ehelyett a városi körtöltést, mert végül is egyik sem készült el alkalmas módon. A fő kérdés és ennek megoldatlansága miatt az árvízkatasztrófához vezető baj forrása az volt, hogy azt az erős és véde­lemre mindenkor alkalmas méretű fő védelmi vonalat, azt az igen erős városi folyószabályozási- és partvédő­művet, a városi körtöltést, nemkülönben a várost a bel­vizektől is mentesíteni hivatott belső talajfeltöltést, amit kivétel és rangsorolás nélkül mind el kellett vol­na készíteni 1879 előtt, csak az árvíz után építették meg. Az 1879. évi árvíz kialakulása röviden elmondva a következő volt: • Már a december végén elinduló, és 1879. január 21-én Szegeden 658 cm-rel tetőző árhullám is védelmi in­tézkedéseket követelt. A Tisza csak lassan apadt és a február 10-i 539 cm-es völgyelés után ismét áradni kez­dett. Február 15-én 785 cm-rel újabb árhullám tetőzött Vásárosnaményban és kezdte meg levonulását. Mielőtt ez az árhullám március 6-án tetőzhetett volna Szolno­kon, a Maroson is rendkívüli vízmennyiségek vonultak le. Március 3-án Makón 420 cm-es tetőzés volt, ami egy nappal később kereken 900 m­­/s vizet juttatott a Maros torkolatának szelvényén át a Tiszába. Ugyanekkor a Körösön a gyomai vízmércénél március 2-án 681 cm-es tetőzés volt. A két említett mellékfolyó árhulláma a szegedi és a Szeged fölötti tetőzéseket is előre hozta, függetlenítette a főfolyó tetőzéseinek levonulásától — ez csak március 15-én jelentkezett Szegednél — és igen veszélyes állapotot teremtett az egész Alsó-Tiszán. Március 5-én 19 órakor a mai Dóc község határában levő petresi dűlőnél a Tisza mintegy 25 m szélesség­ben eláztatta és átszakította a fővédtöltést, és a bezú­duló víz nyílását rohamosan szélesítve és mélyítve megkezdte, a Szeged városát is magába foglaló öblözet­rendszer elárasztását. Az 5-én mért szegedi vízállás 806 cm volt. A gátszakadás az öblözetrendszer egyik legfelső pontján történt, a legtávolabbi és legmegközelíthetet­lenebb helyen. A nagyjából északról dél felé folyó ki­áradt vizet először a régi — már felhagyott — sövény­házi töltés vonala és a sövényházi tanyák magaslata akadályozta folyásában. A mögöttes medence azonban hamar feltelt és a víz március 6-án reggel már át is bukott a sövényházi töltésen. Következett a soron levő medence elárasztása. Ennek határolója a Korcsolyázó­töltés, a Szeged—Hódmezővásárhely közötti „Alföldi­vasút" töltése,, a Macskási és a Szillér—Baktói másod­rendű töltések zegzúgos vonala volt. Március 7-én haj­nalban ez a töltésrendszer két helyen is átszakadt. A Macskási töltés szakadásából a víz Kiskundorozsma fe­lé hatolt, majd azt elöntve, délnek húzódva elérte a MÁV Budapest—Szeged fővonalának bekanyarodó töl­tését, azt átszakította, és elérte a Maty-ér vízfolyáson lehaladva annak hídját az Alföldi-vasút töltésén. A híd szelvénye a vízemésztésre elégtelen volt, így az Al­földi -vasút töltését a víz lebocsátására két helyen is át­vágták. A Kiskundorozsma térségében kiterült vizeket akkor már csak az Alföldi-vasút töltése zárta el Sze­ged városától. A másik március 7. szakadás Algyőhöz közel, az Alföldi-vasút töltésén keletkezett. Innen a víz Tápé felé haladt, s 8-án elérte a Szillér—Baktói töltést, amely Szeged-Felsővárost védte. Amikor a víz Tápénál elérte a Tisza fő védelmi vonalát, e töltés át­vágásával igyekeztek ezt a vizet a Tiszába visszajut­tatni. Szegedet tehát északról és nyugatról fenyegették a kiterült vizek, keletről pedig maga a Tisza. A petresi szakadáson folyamatosan jött a víz a mentett oldalra.

Next