Hidrológiai tájékoztató, 1979
2. szám, október - Dr. Vágás István: A szegedi árvíz századik évfordulóján
LM akkor az 1772. évi 630 cm volt) rámutatott, hogy Szeged veszélyeztettségét és ennek következtében árvízvédelmi feladatait a Tisza felsőbb szakaszán megkezdett vízimunkálatok — átvágások, árvízvédelmi töltések — fokozni fogják. Jelentős lépés volt 1836-ban Szeged városának és a Szeged feletti, Dóc—Algyő és Tápé közötti Pallaviciniuradalomnak árvízmentesítési megállapodása. Ennek alapján Dóc—Algyő—Tápé és Szeged között kiigazították a töltésrendszert, kiépítve az akkor még hiányzó Tápé—Vesszős közötti töltést. Ez volt az első olyan egységes töltésrendszer, amely hivatott volt nemcsak Szeged, hanem az árvízileg hozzá csatlakozó öblözetek egységes védelmére. Magassága és vastagsága azonban távolról sem felelt meg azoknak a követelményeknek, amelyek elé a Tisza-szabályozás miatt megnövekedő árvízszintek állították rövid időn belül az árvízvédekezést. Az akkori töltések által nehezen védhető LNV-t, a 630 cm-t először 1845-ben lépte túl a Tisza a szegedi vízmércén. A vízállás ekkor 672 cm volt. 1853-ban 662 cm-rel tetőző vízállás után, 1855-ben újabb rekordjavítás volt 691 cm-rel. Ezzel az értékkel zárható le a Tisza ősi állapotbeli jellemzése, amely alatt nincs adat arra, hogy a szegedi vízállás valaha is túlléphette volna a 700 cm-t. A Tisza-szabályozás átmeneti időszakában az LM túllépések Szegeden (és máshol is) egyre gyakoribbak és egyre erőteljesebbek lettek. 1867-ben 722 cm, 1876-ban 786 cm és 1877-ben már 790 cm lett az LNV. Közben azonban 1860-ban 670 cm, 1868-ban 697, cm, 1870-ben 646 cm, 1871-ben 680 cm, 1872-ben 649 cm és 1874-ben 696 cm volt a tetőzés szintje és a vízállás jóformán minden évben 600 cm fölé vagy közelébe került, amire 1855 előtt csak elvétve volt példa. 1877-ben az árvízszint Szegeden a 800 cm határán állott. Szeged városának most már nemcsak a 600 vagy a 700 cm-es, hanem a 800 cm-es vízállások fogadására is fel kellett készülnie, és senki sem tudhatta, hogy ez elegendő lesz-e. Mialatt a Tisza árvízszintjeinek ilyen ütemű emelkedése indult meg, országunk politikai életének egyik legszomorúbb korszakát Bach-korszakot és az osztrák abszolút kormányzás időszakát élte. Ennek kormányzati, pontosabban: gazdasági elve volt, hogy minden „érdekeltség" úgy védje magát az árvízi fenyegetések ellen, ahogy tudja. Központi segítséget az árvízvédekezés megszervezéséhez akkor nem adtak. Az ország gazdasági helyzete azokban az években az elnyomó politika miatt egyébként is rossz volt. A Pallavicini-érdekeltséget és Szeged városát közös árvízvédelmi társulatba fogták össze, de, minthogy sem az uradalomnak, sem Szegednek nem volt elegendő anyagi ereje a szükséges töltésépítési és erősítési munkálatokhoz, és a meglevő kis erőket is először az uradalorrt területén kellett felhasználni, Szeged ezt a társulási közösséget hátrányosnak tartotta és megszüntetését igyekezett elérni. A társulati kötelezettségek — és egyúttal a 70-es évek árvizei ellen való védekezés munkálatai — miatt Szeged városa végül is kénytelen volt elhalasztani a város körüli töltés megépítését. Ez az 1879. évi katasztrófát elkerülhetetlenné tette. A történetkutatók — de már az egykorú krónikások is — igyekeztek felkutatni mindazokat a körülményeket, mindazokat az okokat, mindazokat a mulasztásokat, amelyek az 1879. évi szegedi árvízkatasztrófához vezettek. Ezek közül sok értékelés a részletekben vész el. Száz év múltával már felülemelkedhetünk a sokszor kicsinyes vádaskodások, vagy a jóindulatú, de a lényeget nem látó vélekedések gyakran a napi politika által is befolyásolt sorozatán. A katasztrófa fő oka az volt, hogy a várost védő töltésrendszer nem épült ki kellő erősségűre és kellő magasságúra. Hogy pedig nem épült ki, ennek oka az volt, hogy sem az osztrák önkényuralom, sem az ezt 1867-től követő — és gazdaságilag lényegesen több lehetőséggel rendelkező — önálló magyar kormányzat nem ismerte fel, hogy a Tisza-szabályozás országos jelentősége miatt nálunk az árvízvédekezés is országos ügy kell, hogy legyen, amelyhez nemcsak a közvetlenül érdekeltek, hanem az egész ország erőfeszítésére is szükség van. Azt sem ismerték fel, hogy az információknak azt a hiányát, amit a várható tiszai árvízszint-emelkedések bizonytalanságai és pontosabb előrejelezhetőségének hiányai miatt feltétlenül éreztek, csak a töltések magasságának és szélességének a szükségesnek látszónál lényegesen nagyobb mértékű növelésével lehet ellensúlyozni, mint ahogy azt ma az információelmélet szellemében javasolnák is. Nem az volt tehát a fő kérdés, hogy vagy a nagybirtokot is védő és egyúttal (kényszerű adottságból) Szegedet is védő fő védelmi vonalat kellett volna-e inkább kiépíteni, vagy ehelyett a városi körtöltést, mert végül is egyik sem készült el alkalmas módon. A fő kérdés és ennek megoldatlansága miatt az árvízkatasztrófához vezető baj forrása az volt, hogy azt az erős és védelemre mindenkor alkalmas méretű fő védelmi vonalat, azt az igen erős városi folyószabályozási- és partvédőművet, a városi körtöltést, nemkülönben a várost a belvizektől is mentesíteni hivatott belső talajfeltöltést, amit kivétel és rangsorolás nélkül mind el kellett volna készíteni 1879 előtt, csak az árvíz után építették meg. Az 1879. évi árvíz kialakulása röviden elmondva a következő volt: • Már a december végén elinduló, és 1879. január 21-én Szegeden 658 cm-rel tetőző árhullám is védelmi intézkedéseket követelt. A Tisza csak lassan apadt és a február 10-i 539 cm-es völgyelés után ismét áradni kezdett. Február 15-én 785 cm-rel újabb árhullám tetőzött Vásárosnaményban és kezdte meg levonulását. Mielőtt ez az árhullám március 6-án tetőzhetett volna Szolnokon, a Maroson is rendkívüli vízmennyiségek vonultak le. Március 3-án Makón 420 cm-es tetőzés volt, ami egy nappal később kereken 900 m/s vizet juttatott a Maros torkolatának szelvényén át a Tiszába. Ugyanekkor a Körösön a gyomai vízmércénél március 2-án 681 cm-es tetőzés volt. A két említett mellékfolyó árhulláma a szegedi és a Szeged fölötti tetőzéseket is előre hozta, függetlenítette a főfolyó tetőzéseinek levonulásától — ez csak március 15-én jelentkezett Szegednél — és igen veszélyes állapotot teremtett az egész Alsó-Tiszán. Március 5-én 19 órakor a mai Dóc község határában levő petresi dűlőnél a Tisza mintegy 25 m szélességben eláztatta és átszakította a fővédtöltést, és a bezúduló víz nyílását rohamosan szélesítve és mélyítve megkezdte, a Szeged városát is magába foglaló öblözetrendszer elárasztását. Az 5-én mért szegedi vízállás 806 cm volt. A gátszakadás az öblözetrendszer egyik legfelső pontján történt, a legtávolabbi és legmegközelíthetetlenebb helyen. A nagyjából északról dél felé folyó kiáradt vizet először a régi — már felhagyott — sövényházi töltés vonala és a sövényházi tanyák magaslata akadályozta folyásában. A mögöttes medence azonban hamar feltelt és a víz március 6-án reggel már át is bukott a sövényházi töltésen. Következett a soron levő medence elárasztása. Ennek határolója a Korcsolyázótöltés, a Szeged—Hódmezővásárhely közötti „Alföldivasút" töltése,, a Macskási és a Szillér—Baktói másodrendű töltések zegzúgos vonala volt. Március 7-én hajnalban ez a töltésrendszer két helyen is átszakadt. A Macskási töltés szakadásából a víz Kiskundorozsma felé hatolt, majd azt elöntve, délnek húzódva elérte a MÁV Budapest—Szeged fővonalának bekanyarodó töltését, azt átszakította, és elérte a Maty-ér vízfolyáson lehaladva annak hídját az Alföldi-vasút töltésén. A híd szelvénye a vízemésztésre elégtelen volt, így az Alföldi -vasút töltését a víz lebocsátására két helyen is átvágták. A Kiskundorozsma térségében kiterült vizeket akkor már csak az Alföldi-vasút töltése zárta el Szeged városától. A másik március 7. szakadás Algyőhöz közel, az Alföldi-vasút töltésén keletkezett. Innen a víz Tápé felé haladt, s 8-án elérte a Szillér—Baktói töltést, amely Szeged-Felsővárost védte. Amikor a víz Tápénál elérte a Tisza fő védelmi vonalát, e töltés átvágásával igyekeztek ezt a vizet a Tiszába visszajuttatni. Szegedet tehát északról és nyugatról fenyegették a kiterült vizek, keletről pedig maga a Tisza. A petresi szakadáson folyamatosan jött a víz a mentett oldalra.