Hirlap, 1948 (3. évfolyam, 148/596 -228/676. szám)

1948-07-23 / 167. (615.) szám

4% anya ikreket vásárolt, hogy boldoggá tegye az urát, de az igazi anya visszavette gyerekeit , most itt a baj Szerdán B. László fodrászmes­ter a rendőrség panaszirodáján kétségbeesve mondta el a követ­kező történetet: — Feleségemmel boldog házas­ságban éltem, egyetlen vágyunk az volt, hogy gyermekünk legyen. Az Isten meg is hallgatta kéré­sünket. f­eleségem a napokban Győrbe u­tazott, hogy nehéz órái­ban testvérénél lehessen, aki, mint ápolónő, szakszerűen tudja ke­zelni. Meg is kaptam Győrből a táviratot, amelyben feleségem ér­tesített, hogy ikreink születtek. Örömömben azonnal Győrbe utaz­tam, majd visszajöttem Pestre és megvásároltam a kelengyét. Az apaság annyira elvette az esze­met, hogy a gyermekeket Győr­ben is és Pesten is bejelentettem. A gyermekek már hét hetesek voltak, az apa nem tudott állan­dóan Győrben lenni, ezért távira­tokban sürgette feleségét, hogy jöjjenek haza, mert nagyon várja őket. A táviratokra nem kapott választ, ekkor leutazott Győrbe, és feleségét idegen helyen találta — gyermekek nélkül. Kiderült, hogy­­az asszony na­gyon félt a fájdalmaktól és ezért­­nem merte vállalni a szülést. Műtétet hajtatott végre magán, de hogy férjét ne tegye szerencsét­lenné, keresett egy leányanyát, akinek „megvette“ gyermekeit.. Férjével elhitette, hogy azok saját gyermekei. Akkor kezdődött a baj, mondja a kétségbeesett férj, amikor a leányanya megbánta a dolgot és a gyermekeket vissza­követelte. Most kétségbeesetten szaladgál a leány után, mert any­­nyira beleélte magát az apaság örömeibe, annyira megszerette a csöppségeket, hogy nem­ bírná el­viselni, ha az ikrek nem lennének az övéi. A rendőrség a vizsgálatot megindította. Mit csinálunk Mister Johnsonnal a vacsora után? Az olaszországi idegenforgalmi szakemberek ezidei gondjai Egy milánói újság a napokban szemére hányta az olasz kormány­nak, hogy idegenforgalmi propa­gandára évente kevesebbet áldoz, mint például egy ismert milánói cég, amely egy újfajta tyúkszem­irtószer népszerűsítésére évente 60 millió lírát irányzott elő. A lap azonban nem írta meg azt, hogy a kékegy Itáliának, illetékes he­lyek felfogása szerint, azért nincs szüksége propagandára, mert az olasz kormáy azzal számol, hogy még az év folyamán dolláráradat lepi el a citrom­­narancsligetek hazáját. A kormány ugyanis arról értesült, hogy néhány hét óta utazni vágyó és „európaéhes“ amerikaiak előre lefoglalták az összes, e­ nyár fo­lyamán Európába induló hajók je­gyeit. Azzal számolnak tehát, hogy őszig vagy 750.000 amerikai polgár főleg néhány hétre elinduló turk­ós és vakációzó érkezik Európába s ezekből legalább 50—60.000 Olasz­országba jön.­­ • Az olaszokat valóságos amerika­­váró-láz fogta el s a már régóta szinte parlagon heverő olasz ide­genforgalmi iparágban, amely, ha teljes üzemben­ van, vagy egy mil­lió embert tud foglalkoztatni, ami­­— a családtagokat beleszámítva — 5 millió olasz kenyerét jelenti, a legnagyobb fokú idegesség ural­kodik. Mit kellene tennünk, hogy azok az amerikaiak,'­akik Francia­­országban, Angliában, Svájcban, sőt más európai országokban is szórakozást és pihenést kereshet neki minél nagyobb számban éppen hozzánk jöjjenek el? — kérdi egy idegenforgalmi hetilap. Igaz, h­ogy a velencei canale grande-val a li­­dóval, a római Szent Péter-temp­­lom ékességeivel, a kolosszeum antik méltóságával, Szicília bájai­val, Caprival, Nápollyal nem ve­télkedhet egy ország sem. Ezzel szemben az amerikaiaknak hamar elment a kedvük attól, hogy Olaszországba jöjjenek, ha megtud­ják, hogy az olasz bürokrácia mi min­­dent ír elő az idegennek, aki oda akar utazni, amikor vízu­mokról, vámokról, orvosi bizonyít­ványokról, a konzulátusok igazoló irataikról van szó. Egy képes folyóirat például igen komolyan foglalkozik azzal a kö­rülménnyel is, amely szerint az Európába érkező yankee, az átla­gos amerikai turista állandó szóra­koztatását, futószalagon pergő szenzációkat vár. Az egész ügynek, mondják az olasz nagyszállók igaz­gatói, akik egyelőre sóvár szemek­kel lesik a várva-várt dollártulaj­donosokat, két komoly kérdőjele van, amelyet most kell megvitatni és megoldani,­mielőtt az ameri­kaiak megérkeznek és nem akkor, amikor már itt vannak. Reggel 8 órától kezdve — mondotta Brevi idegenforgalmi szakértő, aki Ná­polyban várja a közeledő dollár­ért min­dsta 10-ig Olaszország úgy, ahogy van, Velencétől kezdve Taormináig, kitűnő programot tud nyújtani.- Az idegennek mást sem kell tennie, mint megnézni a ter­mészeti szépségeket, megtekinteni az emlékműveket vagy régiségek«­, a római kor vagy a középkor ma­radványait és az Olaszorszgban mindenütt található művészeti lát­ványosságokat. De mit csinálunk Mister John­­sonnal vacsora után? — kérdezte Brevi jogosan. — A colosszeum, a holdfényes gondolá­­zás Velencében, vagy a Vezúv hátborzongató éjjeli látványos­sága, igen szép. Az idegen, főleg az, amerikai azonban rendes, sza­bályos, sőt szabálytalan éjjeli életre is kiváncsi Európában és ebben a tekintetben nem tudunk neki sokat nyújtani. Páris, — mondotta az aggódó szakértő, — ebben a vonatkozásban össze sem hasonlítható Rómával, sőt még az erkölcsös Svájc is többet nyújthat e téren, mint mi... — Az olasz „idegenforgalmis­ták“ tehát most tényleg azon tö­­ rik a fejüket, hogy milyen éjjeli program konkurálhatna Parissal, illetve a Riviérával. Ezen érdemes is gondolkodniok, mert 50.000 amerikai hetekig tartó olaszor­szági tartózkodása sok millió dol­lárt jelent. Idővel még sokkal több amerikai jön majd Euró­pába, — mondotta egy Ronchetti nevű szakértő, — mert maguk az amerikaiak számolnak azzal, hogy a következő évek folyamán vagy 1,5 milliárd dollár vándorol át Európába, azoknak az amerikaiak­nak zsebéből, akiket néhány hó­nap óta jellegzetes „Európa-láz“ fogott el s akik már a jövő nyárra jegyeztetik elő magukat a nagy utazási irodákban. Ezek szerint tíz éven belül vagy 5 millió USA-polgár szeretné „megnézni“ Európát Közöttük sok olyan is, a­ki nem , is annyira az öreg nappali, mint inkább a fiatal „éjjeli Európára“ kiváncsi. Ezek pedig, Signor Ronchetti véle­ménye szerint, hamar kereket ol­danak másfelé, kellő vacsora utáni attrakciók hiányában... Holly Jenő Cséplési visszaélések ügye a szeg©«*» bíróság előtt A szegedi munkásbíróság most tárgyalja Antonyás István cséplő­géptulajdonos bűnügyét. Antonyás július 1. és 6. között ellenőr nélkül végezte a cséplést, hivatalos köny­veket nem vezetett és így 51 mázsa gabonát elvont a beszolgáltatás elől. Ugyancsak ma tárgyalja a sze­gedi bíróság egy Szeged melletti pusztán ifj. Pápai Antal cséplőgép­tulajdonos, Csizik Mihály cséplési ellenőr és tizenkét termelő­ ügyét, akik június 28. és július 8. közötti időben 55 mázsa gabonát vontak eli a beszolgáltatás elől,,­­. Szegények mozija Moziban voltam a hét elején. Amo­­lyan mellékutcai kismoziban csak, szegények mozijában. Az utolsó előadásra mentem, egy kicsit korán érkeztem,­­megálltam hát a többi vá­rakozó között s unalmamban azzal foglalkoztam, hogy az emberek ar­cából és tekintetéből próbáltam ki­találni, ki kicsoda lehet. Csupa mun­kája után élő szegény ember vára­kozott körülöttem, amint néztem — iparoslegények, gyári munkások, ke­reskedősegédek, kistisztviselők —, akiknek az arcára volt írva a kevés kereset, a megélhetés gondja, apró­­lakások konyhaszaga és az, hogy ez a mozi az egyetlen szórakozásuk. Lehettek úgy hatvanan, de azt hi­szem, valamennyiük napi jövedelme nem tett ki együttesen sem 1000 fo­rintot. Ilyenek voltak. Leginkább fia­talok és persze, javarészt párosan, amint illik és kell is. Mi lenne be­lőlünk szerelem nélkül? Csak elnéztem őket s az jutott eszembe, mi mindenen mehetnek ezek keresztül! Mennyi gondon, erő­feszítésen, verejtéken. Aztán beültünk a moziba és elkez­dődött az előadás. Egér szerelmi tör­ténetet játszottak. Kedves történet volt, .Szép környezetben szép embe­rek hősiesen küzdöttek egymásért. Az első percekben még hallatszott egy-két beszélgető hang, lábcsoszo­­gás, székreccsenés, aztán csend lett, a közönség nézte az előadást. Nézte és egyben élte is. Egy szép szerelem pergett le előtte, naiv és érzelgős ugyan, de hívő és megható. Amit lá­tott,­­nem is szerelem volt, csak a szerelem fénye. Valami­ költészet a szerelemről. Ragyogó. Izamos. Voní­­tó. Tiszta. Olyan, amilyenről .Ifjú korában álmodik az ember és ami­lyennek a szerelemnek lennie kelle­ne, de amilyen nem lehet min­denféle ok miatt. Többek közt miat­tunk, emberek miatt sem, akik ál­modunk róla. És a szegénység miatt. Mikor előadás után kigyulladtak a lámpák s körülnéztem, azt láttam, hogy mindenki mélyen meghatott, iparoslegények, munkások, kereske­dősegédek, kistisztviselők és a pár­jaik, mind. Minden arc átjárt volt és fényes, felszabadult és melegen­­emberi. Nem is emberi: gyermeki. Lágy, jó, gyengéd és puha. A min­dennapok kemény vonásai eltűntek az arcokról és olyan fények foglal­ták el a helyüket, amilyeneket a film hőseinek arcán láttunk. Léltek­ben egy kicsit valamennyien a törté­net hőseivé váltak. A férfiak az élet mély és hősi vonzásával nyúltak a párjaik karja alá, a nők lépése puha volt és omló, szorosan a pár­jukhoz simultak és bíztak bennük és sorsukat ujjongva adták a ke­zükbe. Csupa hős és hősnő lépett ki a moziból, csupa ideális ember, aki megfürdött az illúziókban. A giccs­­ben? Nem! A szépben, a rendkívüli­ben, a fényesben, a csodálatosban, megfürdött az emberben, mélyen az ember legbensőbb vágyaiban. Meg­fürdött benne és azzá lett másfél órára, amíg az előadás tartott s egy időre talán még azután is. Megví­­gasztalódott, emelkedett lett, szép, gazdag és boldog. A szegények mo­zijában. Kinti az éjszakai égen csil­lagok ragyogtak s ők egész lényük­ben valami olyan könnyed lebegés­sel mentek, hazafelé, mintha fehér felhőből szőnyeg futna a lábuk alatt. Dallos Sándor Is a sx®5 f«ntvasat ised­satte Az Angolpark vezetősége felje­lentést tett ismeretlen tolvaj ellen, aki a park üzemeit fosztogatja. Nyomozó ment ki az Angolparkba, akinek többnapos figyelés után si­került elfogni a tettest, amikor éppen az elvarázsolt kastély hajtó­szíját akarta levágni. A betörő, Horváth Gábor beismerte, hogy az összes angolparki lopásokat ő kö­vette e. Bevallotta azt is, hogy márciusban három társával bandát szerveztek városligeti vetkőztetés­­re. Március közepén figyelmesek lettek arra, hogy egy szerelmespár a ligeti rom-Gerbeaud pincéjébe megy le. Utánuk mentek, a férfit leütötték, kettőjük lefogta a lányt, hogy addig a harmadik az eszmé­letlen férfitól óráját, pénzét és zsebtárcáját elvegye. Három társá­nak kézrekerítése rövid időn belül várható. A márciusi áldozat eddig nem jelentkezett a rendőrségen. jaí pIAE­­?c­ímŰ má­sa. 6 Szekszárdi levél a bikavérről és az illúzióról.. • Azt kérdezte egyik olvasónk, vájjon megszülettek volna Háry János históriái, ha az obsitos Szek­­szárd helyett például Mórott vagy Dörgicsén lakik? Én azt hiszem, soha sem tudtuk volna meg, hogy egy magyar huszár hogyan csípte nyakon a burkus Napóleont, ha Háry bátyó öblös meszelyesében nem szekszárdi bikavér csordogál. Mert a szekszárdi borban van erő, de nincs fantázia, a dörgicsei­­ben meg csak csalódott öreg lányok szelíd bánata lakik, s hogy tovább menjünk, a kecskemétiben úton­álló betyárok harcos kedve, a ba­dacsonyiban emlékező vénasszo­nyok szendergése, a tiszahátiban ingerkedés, a homokiakban rátarti lányok heve, a soproniban meg­csaltak keserű ízei, a villányiban pipázó öregek bodorodó emlékei (ezt legjobb alkonyatkor, diófa ár­nyékában inni), az érmellékiben gyermeki lágyság, a déliekben su­galló derű, az aradhegyaljaiban tüzes harag, ördögök könnyei, de a szekszárdi bikavérben valami több van, valami más, , valami egyedülvaló — ebben illúzió van, kedves olvasó. S mivel illúzió van benne, szóval szép hazugság, álom s egy más világ, Háry bátyó, ha lesúcszott torkán egy-két mélytüzű meszélyes, maga is hitte tán, hogy vitéz korában „fejekkel sátrát kö­­rülraká“ s a jól végzett munka után „a világ végénél lábát leló­­gatá“. . A présházak S hol születik ez a tündér!, ha­­lovány fényekben villódzó illúzió? A Baktán, a Bődön, a Bert­inán, az Előhegyen., Paraszton, a Cinkán, a Remetehegyen... Alkonyat van, ballagok egy présház felé. Milyen világ ez? Omló lesz, vörös agyag. Fehérfalú pinceházak. Vérfoltos levelek. Kövér gyermeklányok arcát idéző gerezdek. Kis utak, öreg sajtárok, hűvös pincegádo­rok. Napszítta borosgazdák, akik Garay korában még ezüstpitykés bársonymellényt viseltek. Méz­­illatú lányok, akiknek piros lába­szárát aranyra festi a lebukó nap. Bortanyák és faragott, nehéz fa­ajtókkal csukódó présházak, ame­lyek előtt diófa áll s a közelben lompos komondor hűsül. És fényes kanták, üveglopók, melyekben úgy csillog a bor, mint búcsúcsók köl­tők homlokán. És himbálódzó bog­rácsok, hunyorgó rőzsetüzek, vörös lében úszó birkapörköltek, me­lyek ágyat vetnek a nehéz ál­moknak és szép illúzióknak. Pincegádor előtt ülünk, egy po­hár bor ízének finom mámorában. A gazda ingujjban, fekete csizmá­ban, borfoltos kötényben. A ko­mondor csupa alázattal, vájjon jut-e valamely birkacsont neki? A virágok álmosan, mert már ké­szülnek elszenderegni. A lányok tüzesen, az öregek savós szemmel, a körtearcú gazdasszony vendég­marasztaló derűvel. S ekkor azt kérdi egy pesti ember a boros­gazdától: — S aztán mikor lehet szüre­telni? — Ha nem törnek össze az át­futó vonat ablakai, mikor a szőlő­szemet a vasúti sínre tettük. Ha olyan kemény a szem, akkor már lehet. S pipázik tovább. Száll a kék füst, száll a párás illúzió. A mesemondók Errefelé mesélte egyszer Háry János, a vén gölöncsét: — Tudjátok, hány borbély van egy ezredben Taliánországban? — Tíz . . . húsz . . . — Isten nyila. Egy se. A kapi­tány egyszerűen kivezér­yli a szá-'' zadot a borotvamalomhoz, s el­kiáltja: Halb rechts! Sutty! s egyet fordul a malomkerék. Halb links! Sutty!­s kész a borotválás. Akkor már úgy élt Háry bátyó, hogy végkép abbahagyta a mun­kát. Nem égetett követ, nem rakott többé kályhát; átadta magát a pi­pának, bornak, mesének és édes sehimittevésnek. Esténként felko­­cogott valamelyik présházhoz, bort kért s mesélt. S mikor elmesélte a borotvamalmot, a pinceszerén ott volt Garay János is. De a talián ezredet már nem írhatta meg; az Obsitos, Háry története akkor már megjelent. S mivel megjelent, fél­tek, hogy Háry János meg fogja szidni érte a szegény költőt, így hát csak álnéven mutatták be őt. És Hajlé Selasszié , hogy ki szerette még a szek­szárdi bort költőkön, mesemondó­kon, csőszlányokon, szüreti kerepe­­lőkön és felleghajtó kabátban ide­érkező szegénylegényeken túl? Szerette Liszt Ferenc, aki egykor itt álmodott az Auguszt-kastély to­ronyszobájában, szerette IX. Pius, aki azt írta róla, hogy „ez a szek­szárdi bor tartja fenn egészsége­met és ép kedélyemet", s nagyon szerette Hajié Selasszié, aki koro­názási lakomáján a legenda szerint csak szekszárdi bort ivott. Itt is udvarmestere útján a szekszárdi városi tanácsnak, küldenének neki néhány hordó vöröst, de mivel pénze nincs, hát párduc, leopárd, oroszlán, zsiráf és tigrisbőrökkel fizet. A szekszárdi csőszlányok már tigrisbundákról álmodoztak, a ke­repelő szüreti bolond meg azon, hogy jövőre fekete cilinder helyett párduckucsmát nyom a­ kubakjába, mikor jött a háború és a császár néhány hordája a szekszárdi prés­házakban maradt. S szerette ezt a bort Garay Já­nos, a szegény betűvető, aki csak írt, álmodott, szeretett és hevült s mikor elborult aggyal meghalt, csa­ládja annyira rongyos maradt, hogy nemzeti gyűjtésből kellett felru­házni őket. S szerette a szekszárdi vöröst Babits is, a latin mértéktartás, a római arany és a hűvös ész köl­tője, s szerette még I. Béla, aki agyagedényekben minden útjára maga után hozatta s még régebben nagyon szerette egy ködbe­ vesző ismeretlen, aki több, mint ezeröt­száz éves szekszárdi vasedény szőlőindája alá ezt véste görögül: „Áldozz a Pásztornak, igyál s élni fogsz.“ Aztán meghalt. De hiszen a szekszárdi vörösben minden csak illúziós...­ ­ Ruffy Péter A­ Beszkárt kicsitattas kikre haragszik a közönség? A Beszkárt legutóbb közvéle­ménykutatást végzett, amelynek adataiból kiderült, hogy a főváros közönsége leginkább a nyitott ki­pufogóval száguldó kerékpáro­sokra és a száguldó autókra pa­naszkodik. Kifogásolják továbbá az új autóbuszok fából készült ülőhe­lyeit, mert a fordulóknál lecsúsz­nak róla. A közönség azt is ajánl­ja a Beszkártnak, hogy ne sűrítse a megállóhelyeket, de kéri, hogy az összes új autóbuszokon olyan jelzőszámokat helyezzenek el, amelyek minden oldalról látha­tóak. Főszerkesztő: KATONA JENŐ Felelős szerkesztő: BONYI ADORJÁN Felelős kiadó: Dr. BERKES RÓBERT Nyomásért felel: AGÁRDI KÁROLY BUDAPESTI ŐSZI VÍSÉ SZEPTEMBER 3—IS. VÁROSLIGET Kiállítók helydíjkedvesményes jelentkezéss estik július El­ig

Next