Hirnök, 1843. január-december (7. évfolyam, 1-104. szám)
1843-09-17 / 74. szám
134 korra jutván el, belső igaz meggyőzettetése szerint, szabadon , avagy legfölebb némi ünnepélyek általi korlátozás mellett azon vallást magának, mellyben legnagyobb megnyugvását találja, — és mindjárt nem riadunk vissza az őfelsége által közelebbről javallott pactum conventumoktól, míg ellenben azon esetre, ha az átmenet kérdése tovább is zavarban maradna közöttünk, nem lennének látszólag legjobb rendelkezéseink is palliatív gyógyszereknél egyebek. Azonban nekem az reményteljes meggyőzőttetésem, hogy valamint sok más kérdések honunkban, úgy ez is közelít vég megoldatásához, s csak az a kérdés, „mi akarjuk-e azt a békés törvény útján megoldani, vagy arra várni, hogy azt az idők, még csak az itt tervezett formalitásokat is nehezen méltánylandó lelke vívja ki? Nézzük azonban a dolgot közelebbről. Nehezen fogja valaki kétségbe vonhatni, hogy a bécsi és linczi békekötések lelke és szelleme szerint az átmenetei szabad honunkban, s hogy az a mondott békekötések idejében s azután is még sokáig minden akadály nélkül gyakoroltatott, nem lehet tagadni. Mi módok által neheziltetett az idővel, s miként vált szinte lehetetlenné, bőven tudva van mindnyájunk előtt, valamint az is, minő legyőzhetlen akadályokkal s gátokkal körülvéve találta ez ügyet az 1790-i törvényhozás. Segíteni kívánt tehát ezen is, mint több más sebein az evang. lakosoknak az akkori országgyűlése, s előbb is a vallás ügyében előlegesen munkálkodott országos vegyes választmány test e tárgyban felírást, mellynek szavai ime következők : Licet parte ab una transitus particulariter admitit nequeat, quum tamen negotium hoc nulli civili, aut criminali poenae subesse possit, hinc ad antevertendam secessionem a religione r. cath. naturae religionis exercitio evangelicorum non adversantia media, uilis cum sua Misle viribus, constituantur. — Leopold császár pedig későbben , u. m. nov 7-kén kiadván e tárgyban k. kir. resolutióját, abban a hatheti oktatást megemlíti ugyan, mint az evang. likosok vallásbeli szabad gyakorlatával nem ellenkező módot, de hozzá téve világosan: „parochorum vere catholicorum obligatio crit, finito instructioni tempore, requirenti parti indilate desideratum testimonium expediendi.“ Ama felírás és ezen k. kir. leirat magyarázzák tehát meg nagy részben a majdan, pedig a hatheti oktatás megállapítása nélkül létre jött 26. sz. 13. §( mellyek egybevetéséből világos miszerint ezen, a későbbi tractatusok utján törvénybe iktatott szavaknak : „ne transitus fernere fiant, casus recurrentes suae missii referendi venient“, bizonyosan nem volt eredetileg más értelmű , minthogy ő Fels, fentarta magának az átmenetek netalán történhető vakmerő eseteit, az általa választandó, az evangélikusok szabad vallásgyakorlatával nem ellenkező legczélszerűbb módok segedelmivel, ha a szükség úgy kívánná, gátolhatni, s hogy az eseteket tudhassa, csak hogy őrködhessen , legfelsőbb felügyelési jogánál fogva e tekintetben is a törvény fölött, Így köttetett ki az egyes eseteknek alkalomkénti felterjesztésük ; de azt ugyan senki ki nem hozza az akkori idők e tárgyú irataiból, hogy Leopold császár, felemlitett novezei resolutiója szelleme ellenére, hogy magának azon jogot akarta volna fentartani, miszerint eltéljen azon okok helyes vagy vakmerő volta fölött, mellyek valakit az áttérésre bíznak, és így ő legyen vesét és eredöket vizsgáló ellenőrje a lélekismeret működéseinek! És tudjuk mégis, hogy magyaráztatott szinte félszázadon keresztül az eredetileg olly világos, kibékítő szellemű törvény, s mint szülte ennek félszeg magyarázata honunkban a hatheti oktatás könnyek áztatta epocháját! Az mondatott ugyanis, hogy bármi volt legyen a békekötések értelme az átmenetre nézve, de miután arról az 1790 ki törvény másként határozott, ennek, mint későbbi törvénynek szavai, és nem amazok eszméje az eldöntő szabály ; a 26-ik t. czikknek pedig azon magyarázata adatott, hogy miután abban el van ismerve az átmenetek dogmákbal ütközése, a fejedelemnek tartatott fel a hatheti oktatás útján kitudandó vakmerő áttérési eseteket eltilthatni. És igy állott, így magyarázatott a dolog egészen a múlt országgyűléséig; ekkor azonban egy kissé más szint vett az magára. Ugyanis szinte egyhangúlag sürgetvén a megyék a hatheti oktatás eltörlését, s itt közöttünk is számos szavak emelkedvén hasonló értelemben, megegyezének a főmit. RR. benne, miszerint annak jövendőkei megszüntetése úgy s akként mondassák ki, „hogy e szabály helyett egy más olly alkalmatos mód találtassák, melly a törvény sokszor említett eme rendeletinek „ne transitus lemere hant“ sat. megfeleljen. Melly ebbeli közelitő lépése után a főmit. RR-knek a képviselői tábla is tett az átmenet dolgában egy nevezetes concessiót, azt t. i. miszerint megnyugodott benne, hogy „az átmenet törvényileg köttessék bizonyos ünnepélyes formaságokhoz.11 De hogy e közelítő lépések mellett is még a tárgy a múlt országgyűlésen tisztába nem jött, mutatják mai tanácskozásaink, reánk maradván ugyanis még az elhatározó, eldöntő főkérdés megoldása, az i. szükséges-e az átmenetre a fejedelem engedelme, vagy sem? már igennel hajlok arra ma is, mint sokszor az előtt, felelni, s két főokot hozatni fel a kérdés illy módoni megfejtésére, nevezetesen azt iör, hogy a cath. vallásról más valamellyik evangelikára való áttérés ellenkezik annak elveivel; s hogy 2-szor, az annyiszor említett 13. §., mint ez elven alapuló, világosan azért rendeli az egyes esetek felterjesztését, hogy mindannyiszor a fejdelem ítélje el azok jogszerű vagy vakmerő voltát. És e két ellenvetésre részükről mindannyiszor meg volt felelve, hogy mi az átmenetre nézve a békekötések oltalma alatt élünk, s a 26. t. sz., mint azokon alapuló, ellenünkben nem határozhat ; hivatkozunk más nemzetek példáira, hol ugyanazon cath. dogmák mellett látjuk divatozni az átmeneteit; megemlítünk az általam is már ma felhozott nov. 7-kei resolutióját Leopold császárnak ; okoskodunk továbbá a dolognak természetéből, azt mondván, hogy „vagy ellenkezik az átmenet a dogmával, vagy nem; ha igen , akkor Fels mindig megtagadja; ha megengedi, akkor a dogmákkal dispensált, miben némi anomáliát látunk. És ha nem jött volna most közelebbről olly nevezetes s eleinte aligha kellőleg méltánylott esemény közbe, ma is csak ezen, annyiszor csépelt okok körül forognának ellenokoskodásaink. Itt azonban feltűnik előttem Fels. Urunknak jún. 5-ikén kiadott vallásbeli kleirata, és ez új világot terjeszt, vidám jövendőt ígér az egész átmeneti tárgyra. Mert kérdem, avagy az abban kimondott tökéletes viszonosságnak törvényeinkből merített elve mellett gátoltathatik-e még a legnagyobb következetlenség nélkül az átmenet, a teljes viszonosságban álló vallások egyikéről a másikra? lehet-e ezen resolutio után, mellyben az apóst, magyar király megengedi, hogy a cath. szülő minden gyermekét protestáns vallásban nevelhesse, józanon meg állítni, hogy az egyes cath. átmenetek a dogmákkal ellenkeznek?! avagy nem nagyobb dolog-e az, ha egy cath. atya egy egész családi jövendő nemzedékét teszi protestánssá, mint, ha ő egy maga változtatja meg hitét? S ha az illy esetekben nem kell vizsgálni, vakmerőn adja-e át gyermekeit a más felekezetnek, ha az illő kötésekhez nem kell a fejdelem engedelme, sőt annak bejelentése sem kívántatik, miből nevetségessé válik azon állítás, hogy mindezek szükségesek legyenek az egyesek áttérési eseteiben! Sőt még tovább megyek, s kérdem, mi jellemzi ezen érintett k. kir. leiratot leginkább? nemde a fejedelemnek azon gyöngéd vallásos érzete, melly szerint a lélekismeretnek szabadsága fölött őrködik; őrködik annyira, hogy azt még positivus törvénynek sem akarja kényszeritőleg alája vetni. Már pedig, lehet-e a lélekismeret szabadságát lényegesebben megtámadni, mint ha valaki abban gátoltatik, hogy azon vallást kövesse, mellyet legmegnyugtatóbbnak, legüdvösebbnek tart!s tudnék hát mi a fejdelem gyöngéd vallásos érzetének illy magasztos módon lett előleges nyilvánítása után még védni azon tant, hogy a'lélekismeret szabadsága a fejedelem egyéni önkényének vettessék alája ! azaz , hogy töle függjön jobbágyainak melly vallást követhetése ! Igen is, töml. RR ! én ezen békekötések lelkéből merített resolutiót úgy veszem, melly előlegesen kiforgatja az indultus szüksége mellett felhozott két okot, azt t. i. hogy az dogma ellen legyen, s hogy azt a 26-dik törvény czikkely 13-ik §. rendelte legyen; sőt az én meggyőzeltetésem szerint Ő Felsége az annyi idők alatt kétségbe vett §-t maga helyhezteti vissza eredeti azon értelmébe, mellyet én annak beszédem elején adtam, hogy t. i. az átmeneti esetek csupán legfelsőbb felügyelési jog tekintetéből terjesztessenek fel ő Felségének. Bármit teszünk is tehát most, s bár csak a t. KK. és Rt. által javasloti módot fogadjuk is el, mégis visszalépést teszünk ! Itt azonban nem tagadom, hogy parlamentáris formák által érzem magamat köttetve, miután az országgyűlésen s máig is fenálló conclusummá lett a két tábla közt az, miszerint az átmenni akarónak bizonyos külső formák szabassanak elébe. De igénylek annyit a méltó FORRtól, miszerint méltóztassanak azt legalább elismerni, hogy ő Felségének érintett keleirata által az átmeneti kérdés azon stádiumra szállott le, miszerint többé az indultásról szó nem lehet, hanem még csak a külső átmeneti formák megállapításáról. Ez pedig már sokkal könnyebb kérdés, és ollyan, mellyről magok a t. RR. azt mondják szenetelökben, hogy aziránt lehet közelítés, csak a föakadályra, az indultás szükségtelenségének kimondására nézve egyszer meg legyen az egyesség. Íme három javaslat fekszik elöttünk, a t. RKé, a tömb. RRké, és a módosítvány. Nem tagadom a két elsőre nézve, amint ezt már a múlt országgyűlésén is megmondom, nem szeretem a gyűléseket hatalmazni fel a Fő Rt. által javaslott lehetőséggel, de mégis ez legközelebb állván azon értelemhez, mellyet én tulajdonítok a fent említett 13. §-nak, ehhez járulok és a módosítványból csak azon elvet ragadom ki, s tartom meg, ajánlván azt a lömést. Aknek is, miszerint ő az idultus adását a Fejedelemnek részéről is feleslegesnek tartja ; az általa javaslott formalitásra nézve azonban csak igy egy hallásra is tetemes kifogásaim vannak ; látom ugyanis abban a papi befolyást, annak jogát, maga mellé két tanút lehetni, kikben ismét feltűnnek előttem a harangozó és egyházfi, mint a reversalisok rendes coramisánsai; látok abban mezőt a kormányszékeknek arra, hogyha akarják , a formalitásra szorított felügyelési jogok ürügye alatt, indultás-adást vagy megtagadást fognak gyakorolhatni ; látom azon elvet, melly szerint egyik másik tárgyban a legfelsőbb felügyeleti jog oda terjesztetnék ki, miszerint valamelly s egyik legkényesebb cselekvésnek elkövetése a kormányszékek előleges beleeegyezése nélkül nem eshetnék meg, mit alkotmányos elveimmel vele egyeztetni nem tudok; mindezeknél fogva tehát most csak azt óhajtanám határozatként kimondani, „hogy a többség elismeri az átmehetést egy vállásról a másikra a Fejedelem engedelemadás szüksége nélkül is ; későbben kívánnék azon esetre szólhatni a módosítási indítványhoz, ha a t. Rendeké, melyikhez szavazatommal járultam, el nem fogadtatnék. Egyébiránt legyen még szabad ebbéli meggyőzőlésemet kimondani, miszerint e kérdésnek tisztába hozatalát sürgetőleg igényli annak jelenlegi állása azonban, bizony ha nem lesz segítve a törvényhozás útján az átmeneten, önmaga fog az magának minden fornák előleges eltiprásával utat egyengeti. Nézzük sok megyéknek példáját, mi könnyen bánnak máris az átmenni akarókkal, s milly módok által lesz képes azoknak szabados cselekvését illy kényes tárgyaknál megakadályoztatni a kormány? hány hatóság nem rendelkezett még csak azért mert a jelen országgyűléstől várja az orvoslást ? oszoljunk csak megint eredmény nélkül el innen, bizony nem tudom, holl áll meg a dolog!! mert annyi csak igaz, hogy a szabad átmenet mellett szólanak minden békekötések, erre helyhezett bennünket vissza az 1790: 26. t. ez. s uj erősség ez ügyben a tömb. RR. azon határozata, miszerint a I. klikkel együtt kimondá az anathemát a hatheti oktatásra! Uj erősség a legközelebbi k. kir. resolutio is, mellyben a viszonosságnak, a lelkiismeret szabadságának elvei tünködölnek. Vagy tán azt mondja valaki, hogy a fennemlített conclusum comitiare nem törvény, s azért erőséggel nem bir; az igaz, hogy nem , de fele a törvényhozásnak , s ha egy törvény értelméről kimondja véleményét, fülér egy resolutióval, melly ugyan azon törvény ellen hoza be valamit, a törvényhozás épen azon fele nem fogadá pedig el a Leopold császár által javaslott hatheti oktatást, melly arra most anathemáját kimondá, s ezen, az akkorival már egybehangzó conclusumban nyugodván meg a törvény szentesített fejedelem, későbbi resolutio ugyanazt, mit az ország s fejedelem egyetértve hagytak ki a törvényből, annak ellenére törvényszerüleg nem hozhatta be ! vagy talán az általam felhívott resolutio erősségét veszi valaki kétségbe ? ki szól ebben? az apóst, király elveket mond ki, dicsőket, egy fejedelemhez méltókat, s ollyanokat, mellyeket a békekötések óta sokan homályosítni, kétségbevonni törekedtek! vagy talán olly resolutio ez is, mint a millyeket tegnap hallánk a reversalisok megtámadói s pártolói által felváltva felhozatni, ollyan, mellyet egy másikkal eltörleni lehet? Tagadom én azt, hogy elveket, s illy elveket visszavenni lehetne a fejedelemnek, s ki a kormányszéknek ezt merné javaslani, a nemzet, irántai bizodalmát kisértené ingadozólag meg. Mind meg annyi okok arra, hogyha ismét törvény nélkül őszlünk el az átmeneti kérdésre nézve, honunk hatóságai nagy része úgy fogja dolgot magyarázni, amint erre a föntebbi adatok s erősségek szerint magát jogosítva lenni érzendő. Még egyszer tehát: törekedjünk e tárgy fölötti egyesülhetésben; bizony ez által orvosolva lesznek bajaink nagy részben, száműzve teremünkből jövendőre , a mint azt fels. urunk is óhajtja utolsó jun. 5-kei leiratában, a valláskérdési folytonos viták, s elérve az, hogy inneni, megint üdvöt s áldást fog földi éltünknek felekezetesség-bolygatta viszonyaira a vallás árasztani ! — Az ágostai hitvallásnak egyházi főhivatalnoka ezután igy szólt: A módosítási indítványát el nem fogadom azért, mert benne rejleni látom a hathéti oktatást. Nekem sem pap közbenjárása nem kell, sem a Helytartó Tanács beavatkozása. Azt látom rejteni az indítványban, hogy majd a pap maga fogja módját lelni annak, hogy valakit gátoljon az átmenetben, más részről pedig a Helytartó Tanács a külformák ürügye alatt fogja visszaküldeni a dolgot tízszer, húszszor, s ott leszünk a hol voltunk, a hatheti oktatásnál. Nekem sem pap nem kell, sem az általam mélyen tisztelt Helytartó Tanács beavatkozása, hanem korlátlan szabadság az átmenetre; ha pedig ezt el nem érhetem,a rendi izenetet pártolom. — A Fenséges Elnök erre említi, hogy ha az előtte szólott gr. az átmeneti ügyek folyását figyelemmel kisérte, tudni fogja, hogy majd egy eset sem fordult elő, mellyben a Helytartó-Tanács akadályokat és késedelmességeket okozott volna. — Ezt a gróf örömest elismeré, de hozzátéve, hogy azt csak ő cs. kir. Fensége igazságszeretetének s kegyességének köszönhetni ; de ki fog arról kezeskedni, hogy ez szintigy lesz, ha már őfensége nem fog a Htó-Tanácsnál elnökösködni ? E kijelentés hangos tetszést gerjesztvén, többrendü nyilatkozatok után egy gróf többek közt ezeket is mondá : A lélekismereti szabadság kellékeit az általános vallásosság igényleseivel, az egyéni függetlenséget az egyházak érdekeivel kiegyenlíteni igen nehéz. Találjuk ezen nehézségek nyomát hazai törvényeinkben, találjuk azon indítványokban, mellyek e tárgyra nézve a m. országgyűlésen a két lábán előterjesztettek; azon nehézségeknek tulajdonítom az 1790. 26. tcz. 13. §. állítólagos ellenmondásait is, mert egyetértek a t. KK. és RR. azon nézetével, hogy a törvény rendelete némikép ellenkezik önmagával, midőn egy részről a „transitus“ iránti rendelkezéseket azon alapítja, hogy az átmenet a katholikus hit elveivel ellenkezik ; más részről azokat abból következteti, hogy az átmenetei vakmerően ne történjék; mert ha az átmenetei azért gátolandó mert, mint azt hiszem is, a katholikus hit elveivel ellenkezik, úgy a vakmerőség tekintete felesleges, ha pedig a törvény csak a vakmerő átmeneteinek akarja elejét venni, a fölebbi okoskodás szükségtelen Azt tartom, hogy a lélekismereti szabadságot e tekintetben mindenekelőtt fentartani kell, és ezért előrebocsátom, hogy az átmenetei lényegét a belső meggyőződésnek vizsgálatát semmi külső hatalomra bízni, semmi indultus, semmi engedménytől felfüggeszteni nem akarom, mert a vallás magvai is csak akkor teremnének üdvös gyümölcsöket, ha az egyéni meggyőződés fogékony földjébe száratnak. De más részről kötelessége a státusnak az általános vallásosságot feltartani, kötelessége eltávoztatni mindent, mi azon véleményt ébreszthetné, mintha a status közönyösséggel viseltetnék a vallás iránt, és azért kötelessége az átmeneteit bizonyos ünnepélyes formákhoz kötni, de ezen formáknak szüksége csak a kath. vallásunkra állhat, mert a protestáns, midőn más hitre áttérvén, vallásos elveit nem sérti, ezen lépése által az általános vallásosságot nem gyengítheti, a nép és hitsorsosai vallásos érzelmeit, meggyőződését nem sérti. Érezték magok a t. KK. és RR. az ünnepélyességek szükségét, érezték azt a m. Fő-Rendek, de legyen szabad nekem az általok felállított két tervre nézve a tábla igen tisztelt egyik tagjának, Borsod vmegye főispáni helyettesének a m. országgyűlésen tett nyilatkozataira hivatkozni, ki azt mondá: tartok tőle hogy közgyűléseink vallásos vitatkozások harezmezeivé válandnak. Hallottam az egyszeri bejelentés melletti korlátlan átmeneteli szabadságot említeni, és bár ez általános elveimmel megegyez, csak egyre vagyok bátor a magas Fe Rendeket figyelmeztetni, hogy ezen intézkedés nem egészen veszély nélküli, mert semmi sem kívánatosabb, mint az, hogy e tekintetben az egyházi személyek befolyása a világi hatalom felügyelése alatt álljon, a világi hatalom pedig az egyházi hatalom kellő befolyását ki nem zárja. A módosítási indítványában, ellenében minden foglaltatik, mi e tárgyra nézve szükséges, nyilván kijelenti iöt azon elvet, hogy az átmenetei lényegét külső engedelemtől felfüggeszteni nem lehet, a lélekismeret szabadságát és meggyőződés tisztasága iránti vizsgálatot annak alája vetni nem szabad. 2or A külső hatalom befolyását tisztán csak a külső formákra és ünnepélyességekre terjeszti ki, és annak gyakorlatára határidőt szab, Mz végre a világi és egyházi személyek befolyását kellőkép arányosítja. Mivel tehát ezen indítványban a közös vallásosság érdekeit és kellékeit biztosítva látom, mi"