Hirnök, 1843. január-december (7. évfolyam, 1-104. szám)

1843-09-17 / 74. szám

134 korra jutván el, belső igaz meggyőzettetése szerint, szaba­don , avagy legfölebb némi ünnepélyek általi korlátozás mel­lett azon vallást magának, mellyben legnagyobb megnyug­­vását találja, — és mindjárt nem riadunk vissza az ő­felsé­ge által közelebbről javallott pactum conventumoktól, míg ellenben azon esetre, ha az átmenet kérdése tovább is za­varban maradna közöttünk, nem lennének látszólag legjobb rendelkezéseink is palliatív gyógyszereknél egyebek. Azon­ban nekem az reményteljes meggyőzőttetésem, hogy vala­mint sok más kérdések honunkban, úgy ez is közelít vég megoldatásához, s csak az a kérdés, „mi akarjuk-e azt a békés törvény útján megoldani, vagy arra várni, hogy azt az idők, még csak az itt tervezett formalitásokat is nehezen méltánylandó lelke vívja ki? Nézzük azonban a dolgot kö­zelebbről. Nehezen fogja valaki kétségbe vonhatni, hogy a bécsi és linczi békekötések lelke és szelleme szerint az át­menetei szabad honunkban, s hogy az a mondott békeköté­sek idejében s azután is még sokáig minden akadály nélkül gyakoroltatott, nem lehet tagadni. Mi módok által nehezilte­­tett az idővel, s miként vált szinte lehetetlenné, bőven tudva van mindnyájunk előtt, valamint az is, minő legyőzhetlen akadályokkal s gátokkal körülvéve találta ez ügyet az 1790-i törvényhozás. Segíteni kívánt tehát ezen is, mint több más sebein az evang. lakosoknak az akkori országgyűlése, s előbb is a vallás ügyében előlegesen munkálkodott orszá­gos vegyes választmány test e tárgyban felírást, mellynek szavai ime következők : Licet parte ab una transitus p­ar­­ticulariter admitit nequeat, quum tam­en negotium hoc nulli civili, aut criminali poenae subesse possit, hinc ad antever­­tendam secessionem a religione r. cath. naturae religionis exercitio evangelicorum non adversantia media, u­ilis cum sua Misle viribus, constituantur. — Leopold császár pedig későbben , u. m. nov 7-kén kiadván e tárgyban k. kir. reso­­lutióját, abban a hatheti oktatást megemlíti ugyan, mint az evang. likosok vallásbeli szabad gyakorlatával nem ellen­kező módot, de hozzá téve világosan: „parochorum vere ca­­tholicorum obligatio crit, finito instructioni tempore, requi­­renti parti indilate desideratum testimonium expediendi.“ Ama felírás és ezen k. kir. leirat magyarázzák tehát meg nagy részben a majdan, pedig a hatheti oktatás megállapítása nél­kül létre jött 26. sz. 13. §­( mellyek egybevetéséből világos miszerint ezen, a későbbi tractatusok utján törvénybe ikta­tott szavaknak : „ne transitus fernere fiant, casus recurren­­tes suae missii referendi venient“, bizonyosan nem volt ere­detileg más értelmű , minthogy ő Fels, fentarta magának az átmenetek netalán történhető vakmerő eseteit, az általa vá­lasztandó, az evangélikusok szabad vallásgyakorlatával nem ellenkező legczélszerűbb módok segedelmivel, ha a szük­ség úgy kívánná, gátolhatni, s hogy az eseteket tudhassa, csak hogy őrködhessen , legfelsőbb felügyelési jogánál fogva e tekintetben is a törvény fölött, Így köttetett ki az egyes eseteknek alkalomkénti felterjesztésük ; de azt ugyan senki ki nem hozza az akkori idők e tárgyú irataiból, hogy Leo­pold császár, felemlitett nove­zei resolutiója szelleme elle­nére, hogy magának azon jogot akarta volna fentartani, mi­szerint e­ltéljen azon okok helyes vagy vakmerő volta fö­lött, mellyek valakit az áttérésre bíznak, és így ő legyen ve­sét és eredöket vizsgáló ellenőrje a lélekismeret működései­nek! És tudjuk még­is, hogy magyaráztatott szinte félszáza­don keresztül az eredetileg olly világos, kibékítő szellemű törvény, s mint szülte ennek félszeg magyarázata honunk­ban a hatheti oktatás könnyek áztatta epocháját! Az monda­tott ugyanis, hogy bármi volt legyen a békekötések értelme az átmenetre nézve, de miután arról az 1790 ki törvény másként határozott, ennek, mint későbbi törvénynek szavai, és nem amazok eszméje az eldöntő szabály ; a 26-ik t. czikk­­nek pedig azon magyarázata adatott, hogy miután abban el van ismerve az átmenetek dogmákbal ütközése, a fejede­lemnek tartatott fel a hatheti oktatás útján kitudandó vak­merő áttérési eseteket eltilthatni. És igy állott, így magya­rázatott a dolog egészen a múlt országgyűléséig; ekkor azonban egy kissé más szint vett az magára. Ugyanis szinte egyhangúlag sürgetvén a megyék a hatheti oktatás eltörlé­sét, s itt közöttünk is számos szavak emelkedvén hasonló értelemben, megegyezének a főmit. RR. benne, miszerint annak jövendőkei megszüntetése úgy s akként mondassák ki, „hogy e szabály helyett egy más olly alkalmatos mód ta­láltassák, melly a törvény sokszor említett eme rendeleti­nek „ne transitus lemere hant“ sat. megfeleljen. Melly eb­beli közelitő lépése után a főmit. RR-knek a képviselői tábla is tett az átmenet dolgában egy nevezetes concessiót, azt t. i. miszerint megnyugodott benne, hogy „az átmenet törvé­nyileg köttessék bizonyos ünnepélyes formaságokhoz.11 De hogy e közelítő lépések mellett is még a tárgy a múlt ország­gyűlésen tisztába nem jött, mutatják mai tanácskozásaink, reánk maradván ugyanis még az elhatározó, eldöntő fő­­kérdés megoldása, az i­­. szükséges-e az átmenetre a fe­jedelem engedelme, vagy sem? már igennel hajlok arra ma is, mint sokszor az előtt, felelni, s két főokot hozatni fel a kérdés illy módoni megfejtésére, nevezetesen azt i­ör, hogy a cath. vallásról­ más valamellyik evangelikára való áttérés ellenkezik annak elveivel; s hogy 2-szor, az annyiszor em­lített 13. §., mint ez elven alapuló, világosan azért rendeli az egyes esetek felterjesztését, hogy mindannyiszor a fej­delem ítélje el azok jogszerű vagy vakmerő voltát. És e két ellenvetésre részükről mindannyiszor meg volt felelve, hogy mi az átmenetre nézve a békekötések oltalma alatt élünk, s a 26. t. sz., mint azokon alapuló, ellenünkben nem hatá­­rozhat ; hivatkozunk más nemzetek példáira, hol ugyanazon cath. dogmák mellett látjuk divatozni az átmeneteit; meg­említünk az általam is már ma felhozott nov. 7-kei resolu­­tióját Leopold császárnak ; okoskodunk továbbá a dolognak természetéből, azt mondván, hogy „vagy ellenkezik az át­menet a dogmával, vagy nem; ha igen , akkor­ Fels mindig megtagadja; ha megengedi, akkor a dogmákkal dispensált, miben némi anomáliát látunk. És ha nem jött volna most kö­zelebbről olly nevezetes s eleinte aligha kellőleg méltánylott esemény közbe, ma is csak ezen, annyiszor csépelt okok körül forognának ellenokoskodásaink. Itt azonban feltűnik előttem Fels. Urunknak jún. 5-ikén kiadott vallásbeli k­­lei­rata, és ez új világot terjeszt, vidám jövendőt ígér az egész átmeneti tárgyra. Mert kérdem, avagy az abban kimondott tökéletes viszonosságnak törvényeinkből merített elve mel­lett gátoltathatik-e még a legnagyobb következetlenség nél­kül az átmenet, a teljes viszonosságban álló vallások egyi­kéről a másikra? lehet-e ezen resolutio után, mellyben az apóst, magyar király megengedi, hogy a cath. szülő minden gyermekét protestáns vallásban nevelhesse, józanon meg állítni, hogy az egyes cath. átmenetek a dogmákkal ellen­keznek?! avagy nem nagyobb dolog-e az, ha egy cath. atya egy egész családi jövendő nemzedékét teszi protestánssá, mint, ha ő egy maga változtatja meg hitét? S ha az illy ese­tekben nem kell vizsgálni, vakmerőn adja-e át gyermekeit a más felekezetnek, ha az illő kötésekhez nem kell a fejde­lem engedelme, sőt annak bejelentése sem kívántatik, mi­ből nevetségessé válik azon állítás, hogy mindezek szük­ségesek legyenek az egyesek áttérési eseteiben! Sőt még tovább megyek, s kérdem, mi jellemzi ezen érintett k. kir. leiratot leginkább? nemde a fejedelemnek azon gyön­géd vallásos érzete, melly szerint a lélekismeretnek sza­badsága fölött őrködik; őrködik annyira, hogy azt még po­sitivus törvénynek sem akarja kényszeritőleg alája vetni. Már pedig, lehet-e a lélekismeret szabadságát lényegeseb­ben megtámadni, mint ha valaki abban gátoltatik, hogy azon vallást kövesse, mellyet legmegnyugtatóbbnak, legüdvö­­sebbnek tart!­s tudnék hát mi a fejdelem gyöngéd vallásos érzetének illy magasztos módon lett előleges nyilvánítása után még védni azon tant, hogy a'lélekismeret szabadsága a fejedelem egyéni önkényének vettessék alája ! azaz , hogy töle függjön jobbágyainak melly vallást követhetése ! Igen is, töml­. RR ! én ezen békekötések lelkéből merített reso­­lutiót úgy veszem, melly előlegesen kiforgatja az indultus szüksége mellett felhozott két okot, azt t. i. hogy az dog­ma ellen legyen, s hogy azt a 26-dik törvény czikkely 13-ik §. rendelte legyen; sőt az én meggyőzeltetésem sze­rint Ő Felsége az annyi idők alatt kétségbe vett §-t maga helyhezteti vissza eredeti azon értelmébe, mellyet én an­nak beszédem elején adtam, hogy t. i. az átmeneti esetek csupán legfelsőbb felügyelési jog tekintetéből terjesztessenek fel ő Felségének. Bár­mit teszünk is tehát most, s bár csak a t. KK. és Rt. által javasloti módot fogadjuk is el, mégis visszalépést teszünk ! Itt azonban nem tagadom, hogy parla­mentáris formák által érzem magamat köttetve, miután az országgyűlésen s máig is fenálló conclusummá lett a két tábla közt az, miszerint az átmenni akarónak bizonyos kül­ső formák szabassanak elébe. De igénylek annyit a méltó FORRtól, miszerint méltóztassanak azt legalább elismerni, hogy ő Felségének érintett ke­leirata által az átmeneti kér­dés azon stádiumra szállott le, miszerint többé az indultás­­ról szó nem lehet, hanem még csak a külső átmeneti formák megállapításáról. Ez pedig már sokkal könnyebb kérdés, és ollyan, mellyről magok a t. RR. azt mondják szenetelökben, hogy aziránt lehet közelítés, csak a föakadályra, az indul­tás szükségtelenségének kimondására nézve egyszer meg legyen az egyesség. Íme három javaslat fekszik elöttünk, a t. RKé, a tömb­. RRké, és a módosítvány. Nem tagadom a két elsőre nézve, a­mint ezt már a múlt országgyűlésén is megmondom, nem szeretem a gyűléseket hatalmazni fel a Fő Rt. által javaslott lehetőséggel, de még­is ez legközelebb áll­ván azon értelemhez, mellyet én tulajdoní­tok a fent emlí­­tett 13. §-nak, ehhez járulok és a módosítványból csak azon elvet ragadom ki, s tartom meg, ajánlván azt a lömést. Aknek is, miszerint ő az idultus adását a Fejedelemnek részéről is feleslegesnek tartja ; az általa javaslott formalitásra nézve azonban csak igy egy hallásra is tetemes kifogásaim van­nak ; látom ugyanis abban a papi befolyást, annak jogát, ma­ga mellé két tanút lehetni, kikben ismét feltűnnek előttem a harangozó és egyházfi, mint a reversalisok rendes corami­­sánsai; látok abban mezőt a kormányszékeknek arra, hogy­ha a­karják , a formalitásra szorított felügyelési jogok ür­ügye alatt, indultás-adást vagy megtagadást fognak gyako­rolhatni ; látom azon elvet, melly szerint egyik másik tárgy­ban a legfelsőbb felügyeleti jog oda terjesztetnék ki, mi­szerint valamelly s egyik legkényesebb cselekvésnek elkö­vetése a kormányszékek előleges beleeegyezése nélkül nem eshetnék meg, mit alkotmányos elveimmel vele egyeztetni nem tudok; mindezeknél fogva tehát most csak azt óhaj­tanám határozatként kimondani, „hogy a többség elismeri az átmeh­etést egy vállásról a másikra a Fejedelem engedelem­­adás szüksége nélkül is ; későbben kívánnék azon esetre szólhatni a módosítási indítványhoz, ha a t. Rendeké, mely­ikhez szavazatommal járultam, el nem fogadtatnék. Egyéb­iránt legyen még szabad ebbéli meggyőzőlésemet kimonda­ni, miszerint e kérdésnek tisztába hozatalát sürgetőleg igényli annak jelenlegi állása a­zonban, bizony­ ha nem lesz segítve a törvényhozás útján az átmeneten, önmaga fog az magának minden forn­ák előleges eltiprásával utat egyen­geti. Nézzük sok megyéknek példáját, mi könnyen bánnak máris az átmenni akarókkal, s milly módok által lesz képes azoknak szabados cselekvését illy kényes tárgyaknál mega­­kadályoztatni a kormány? hány hatóság nem rendelkezett még csak azért mert a jelen országgyűléstől várja az orvos­lást ? oszoljunk csak megint eredmény nélkül el innen, bi­zony nem tudom, holl áll meg a dolog!! mert annyi csak igaz, hogy a szabad átmenet mellett szólanak minden bé­kekötések, erre helyhezett bennünket vissza az 1790: 26. t. ez. s uj erősség ez ügyben a tömb­. RR. azon határozata, miszerint a I. k­likkel együtt kimondá az anathemát a hatheti oktatásra! Uj erősség a legközelebbi k. kir. resolutio is, mellyben a viszonosságnak, a lelkiismeret szabadságának el­vei tünködölnek. Vagy tán azt mondja valaki, hogy a fenn­­említett conclusum comitiare nem törvény, s azért erőséggel nem bir; az igaz, hogy nem , de fele a törvényhozásnak , s ha egy törvény értelméről kimondja véleményét, fülér egy re­solutióval, melly ugyan azon törvény ellen hoza be vala­mit, a törvényhozás épen azon fele nem fogadá pedig el a Leopold császár által javaslott hatheti oktatást, melly arra most anathemáját kimondá, s ezen, az akkorival már egybe­hangzó conclusumban nyugodván meg a törvény szentesí­tett fejedelem, későbbi resolutio ugyanazt, mit az ország s fejedelem egyetértve hagytak ki a törvényből, annak elle­nére törvényszerüleg nem hozhatta be ! vagy talán az álta­lam felhívott resolutio erősségét veszi valaki kétségbe ? ki szól ebben? az apóst, király elveket mond ki, dicsőket, egy fejedelemhez méltókat, s ollyanokat, mellyeket a békekö­tések óta sokan homályosítni, kétségbevonni törekedtek! vagy talán olly resolutio ez is, mint a millyeket tegnap hal­­lánk a reversalisok megtámadói s pártolói által felváltva fel­hozatni, ollyan, mellyet egy másikkal eltörleni lehet? Ta­gadom én azt, hogy elveket, s illy elveket visszavenni le­hetne a fejedelemnek, s ki a kormányszéknek ezt merné ja­­vaslani, a nemzet, irántai bizodalmát kisértené ingadozólag meg. Mind meg annyi okok arra, hogyha ismét törvény nél­kül őszlünk el az átmeneti kérdésre nézve, honunk hatósá­gai nagy része úgy fogja dolgot magyarázni, a­mint erre a föntebbi adatok s erősségek szerint magát jogosítva lenni érzendő. Még egyszer tehát: törekedjünk e tárgy fölötti egye­­sülhetésben; bizony ez által orvosolva lesznek bajaink nagy részben, száműzve teremünkből jövendőre , a mint azt fels. urunk is óhajtja utolsó jun. 5-kei leiratában, a valláskér­dési folytonos viták, s elérve az, hogy inneni­, megint üd­vöt s áldást fog földi éltünknek felekezetesség-bolygatta viszonyaira a vallás árasztani ! — Az ágostai hitvallás­nak egyházi főhivatalnoka ezután igy szólt: A módosítási indítványát el nem fogadom azért, mert benne rejleni látom a hathéti oktatást. Nekem sem pap közbenjárása nem kell, sem a Helytartó­ Tanács beavatkozása. Azt látom rejteni az indítványban, hogy majd a pap maga fogja módját lel­ni annak, hogy valakit gátoljon az átmenetben, más rész­ről pedig a Helytartó­ Tanács a külformák ürügye alatt fog­ja visszaküldeni a dolgot tízszer, húszszor, s ott leszünk a hol voltunk, a hatheti oktatásnál. Nekem sem pap nem kell, sem az általam mélyen tisztelt Helytartó­ Tanács beavat­kozása, hanem korlátlan szabadság az átmenetre; ha pedig ezt el nem érhetem,a rendi izen­etet pártolom. — A Fenséges Elnök erre említi, hogy ha az előtte szólott gr. az átmeneti ügyek folyását figyelemmel kisérte, tudni fogja, hogy majd egy eset sem fordult elő, mellyben a Helytartó-Tanács aka­dályokat és késedelmességeket okozott volna. — Ezt a gróf örömest elismeré, de hozzá­téve, hogy azt csak ő cs. kir. Fensége igazságszeretetének s kegyességének köszönhet­ni ; de ki fog arról kezeskedni, hogy ez szintigy lesz, ha már ő­fensége nem fog a Htó-Tanácsnál elnökösködni ? E kije­lentés hangos tetszést gerjesztvén, többrendü nyilatkozatok után egy gróf többek közt ezeket is mondá : A lélekisme­­reti szabadság kellékeit az általán­os vallásosság igényle­­seivel, az egyéni függetlenséget az egyházak érdekeivel ki­egyenlíteni igen nehéz. Találjuk ezen nehézségek nyomát hazai törvényeinkben, találjuk azon indítványokban, mellyek e tárgyra nézve a m. országgyűlésen a két lábán előter­jesztettek; azon nehézségeknek tulajdonítom az 1790. 26. tcz. 13. §. állítólagos ellenmondásait is, mert egyet­értek a t. KK. és RR. azon nézetével, hogy a törvény rendelete némi­­kép ellenkezik önmagával, midőn egy részről a „transitus“ iránti rendelkezéseket azon alapítja, hogy az átmenet a ka­­tholikus hit elveivel ellenkezik ; más részről azokat abból kö­vetkezteti, hogy az átmenetei vakmerően ne történjék; mert ha az átmenetei azért gátolandó mert, mint azt hiszem is, a katholikus hit elveivel ellenkezik, úgy a vakmerőség tekintete felesleges, ha pedig a törvény csak a vakmerő átmeneteinek akarja elejét venni, a fölebbi okoskodás szükségtelen Azt tartom, hogy a lélekismereti szabadságot e tekintetben mindenek­előtt fentartani kell, és ezért előrebocsátom, hogy az átmenetei lényegét a belső meggyőződésnek vizsgálatát semmi külső hatalomra bízni, semmi indultus, semmi enged­ménytől felfüggeszteni nem akarom, mert a vallás magvai is csak akkor teremnének üdvös gyümölcsöket, ha az egyéni meggyőződés fogékony földjébe száratnak. De más részről kötelessége a státusnak az általános vallásosságot feltartani, kötelessége eltávoztatni mindent, mi azon véleményt éb­reszthetné, mintha a status közönyösséggel viseltetnék a val­lás iránt, és azért kötelessége az átmeneteit bizonyos ünne­pélyes formákhoz kötni, de ezen formáknak szüksége csak a kath. vallásunkra állhat, mert a protestáns, midőn más hitre áttérvén, vallásos elveit nem sérti, ezen lépése által az általános vallásosságot nem gyengítheti, a nép és hitsorso­­sai vallásos érzelmeit, meggyőződését nem sérti. Érezték magok a t. KK. és RR. az ünnepélyességek szükségét, érez­ték azt a m. Fő-Rendek, de legyen szabad nekem az általok felállított két tervre nézve a tábla igen tisztelt egyik tagjá­nak, Borsod vmegye főispáni helyettesének a m. országgyű­lésen tett nyilatkozataira hivatkozni, ki azt mondá: tartok tőle hogy közgyűléseink vallásos vitatkozások harezmezeivé vá­­landnak.­­ Hallottam az egyszeri bejelentés melletti korlát­lan átmeneteli szabadságot említeni, és bár ez általános el­veimmel megegyez, csak egyre vagyok bátor a magas Fe­ Rendeket figyelmeztetni, hogy ezen intézkedés nem egészen veszély nélküli, mert semmi sem kívánatosabb, mint az, hogy e tekintetben az egyházi személyek befolyása a világi hatalom felügyelése alatt álljon, a világi hatalom pedig az egyházi hatalom kellő befolyását ki nem zárja. A módosítási indítványában, ellenében minden foglaltatik, mi e tárgyra nézve szükséges, nyilván kijelenti iöt azon elvet, hogy az átmenetei lényegét külső engedelemtől felfüggeszteni nem lehet, a lélekismeret szabadságát és meggyőződés tisztasá­ga iránti vizsgálatot annak alája vetni nem szabad. 2­or A külső hatalom befolyását tisztán csak a külső formákra és ünnepélyességekre terjeszti ki, és annak gyakorlatára határ­időt szab, M­z végre a világi és egyházi személyek befolyá­sát kellőkép arányosítja. Mivel tehát ezen indítványban a kö­zös vallásosság érdekeit és kellékeit biztosítva látom, mi"

Next