Hirnök, 1843. január-december (7. évfolyam, 1-104. szám)
1843-09-21 / 75. szám
7.5. [38.] szám. A Hírnök kinevezések, hivatalos tudósítások, honi és külföldi politicai hírek, mindennemű statisticai adatok, pénzkeret, piaczi árak, dunavizállás és mindenféle hirdetmények minél gyorsabb közlésével ; — a Századunk terjedelmesb politicai s rokon tudományi értekezésekkel, a Kis futár literatúrai , művészeti és közéletbeli jelesebb tünemények, találmányok és intézetek ismertetésével foglalkodnak főképen. HÍRNÖK September 21.1843. Szerkeszti s kiadja Balásfahi Orosz József. Megjelennek e lapok minden vasárnap és csütörtökön. Előfizetés 12-ik félévre postán (i ír. 48 kr. p., helyben boríték nélkül 6 fr., borítékkal 6 fr. 12 kr. Előfizethetni a szerkesztőségnél az irgalmasok étellendben a 245. sz. ház lső emeletében, Pesten Wéber Józsefnél a Tudakozó intézetben, kinél a hirdetmények s a szerkesztőséget illető egyéb közlemények is elfogadtatnak. Minden nem-hivatalos leveleknek bérmentes beküldetése kéretik. Jelentjük a t. ez. közönségnek, hogy a többektől nyilvánított kívánságnak megfelelni akarván, lapjainkra oct. 1-sejétől dec. végéig ismét elfogadjuk az évnegyedi előfizetést, postán 3 írttal 24 krral, helyben boríték nélkül 3 írttal p. p. JEl Tartalom. Magyarország. Országgyűlési közlések. A Főrendi tábla f. h. 7 —Cikéi üléseinek részletei. 47-ik orsz. ülés mind a két táblánál. A gör. n. e. iránti törvényjavaslatok módosítva. A bűnt. rendszáiunk. vizsgálatának folytatása s a III. rész befejezése. A börtönköltségek országosan viselése elfogadva. 58-ik ker.ülés. Magyar nyelv iránti második üzenet. Helybeli újdonságok. Tudósítások Zemplén és Trencsin megyékből. Vegyes közlések. Nagybritannia. A királyné visszatért. Francziaország. Spanyolország. Zavarok Barcelonában. Amerika. Hirdetések. Iffl a jé, a rákh Országgyűlési közlés. A rallgos FeRöknek i. h. 6. és 7-ik napjain s a közbejött ünnep miatt 9-kén folytatva tartott üléseinek a szabad átmenetet tárgyazó előadásaiból még következő nyilatkozatokat közlünk. Egy nmlgy püspök illyképen fejté ki nézeteit : Az áttérésről szóló 1791: 26. lez. kettőt mond , sör kijelenti azt, hogy az áttérés a cath. religio elveivel ellenkezik, de mor nem akarta lehetetlenné tenni azt, hanem csak kívánta, hogy vakmerően, azaz merő szeszélyből s pillanatnyi felhevülésből ne történjék, annak megbirálását pedig, ha valljon az áttérési szándék vakmerő-e vagy nem, a kir. Felség ítéletére bízta. Az első tagadhatlan, de mindamellett is, hogy az áttérés a cath. religio elveivel ellenkezik, a cath. egyház nemcsak nem igényli azt, hogy valakit akaratja ellen erőszakkal is keblében visszatarthasson, sőt inkább jogosítva érzi magát arra, hogy ha valaki az ő tanjaiban meggyőződését, vigasztalását nem találja, ha erkölcstelen viselete által másoknak botrányára, neki gyalázatára szolgál, őt akaratja ellenére is hívei közül kizárja. A másikra nézve ő Felsége ebbeli jogát akként gyakorolta, hogy miután az áttérni vágyót indokai iránt vegyes küldöttség által kihallgatta, ha ezekből kisült, hogy a szándék nem csupa könnyelmüségnek s valamelly szenvedélynek eredménye, majd rögtön, majd pedig elöleges oktatás után neki az átmenetet szabadságára hagyta. Nem áll tehát azon észrevétel, mintha ő Felsége a transitus eseteiben a cath. elvekben dispensálna. Ezen jogot Felséges urunk magának nem tulajdonítja, s nem is tulajdoníthatja. 0 Felsége védnöke, advocatusa ugyan honunkban a cath. egyháznak, de nem feje, különös jogokkal felruházott előszülöttje ugyan, de nem ura. 0 Felsége az áttérés eseteiben nem dispensal a cath. elvekben, hanem csupán azon polgári törvény adta jogát gyakorolja, miszerint ha látja, hogy az áttérési szándék nem vakmerő, mindamellett is, hogy az áttérés minden esetben ellenkezik a cath. elvekkel, tisztelvén a lélekismeret szabadságát is, nem ellenzi azt, amit a törvény nem tilthatott, s amit végképen akadályoztatni nem lehet. A minapi kb. resolutio , mellyre a szóló hivatkozott, szól ugyan a reciprocitásról, de csupán a vegyes házasságokból eredt gyermekek nevelésére nézve, s azt tovább terjeszteni, sőt abból, miután elfogadva nincs, okoskodni kissé bajosnak tartom. A mit ő méltán említett, hogy t. i. a békekötések előtt az áttérések minden felsőbb engedelem nélkül s egész tömegekben történtek, az mint tény tagadhatlan; azonban az áttérés a bécsi békekötés epochája előtt is nemcsak nem volt törvény által kimondva, sőt e korból eredt valamennyi törvényeink (nem értem ezek közé a második Lajos borzasztó törvényét) oda intézték, hogy a protestánsok a cath. egyházzal, mellytől elszakadtak, ismét egyesüljenek. A Protestantismus kezdetben máshol is, s hazánkban is térítői buzgósággal munkálkodott, s valamint ő minden áron lételéért, úgy a fenyegetett catholicismus is fenmaradásáért küzdött. Amaz exceptionalis, ez harczállapot volt. De ma már mind a két rész kivívta csatáit, mind a két fél jogai törvény által biztosítvák, s a transitusra nézve, ami ezen korban akadályoztatható nem volt, az később tiltva lett. Innen volt a bécsi békekötésbe iktatott ama záradék: „absque tamen praejudicio r. cath. religionis“ innen volt a 26-ik térnek a csábításról szóló rendelete, innen eredtek annak ama szavai: „ne temere fiat“, s innen mondta ki 1790 ben a dunai kerületeknek szinte legfelsőbb helyre felterjesztett s eme szavakba foglalt törvényjavaslata : „Cum juxta genuinum pacificationum sensum ac spiritum romano-catholicis transitus ad religionem evangelicam admissus baud esse conspiciatur, is serio, ae sub gravi poena interdictus esto: cum admissionalis defectionis principiis r. catholicis e diametro opposita sit, et praeterea non tam exercitium, quam incrementum religionis cum praejudicio r.catholicorum manifesto involveret.“ A törvény, midőn így szól: „Cum transitus a religione catholica ad alteratiam ex avangelicis principiis catholicis adversetur, ne temere fiat, occurentes eius modi casus Regiae Majestati indicandi erunte hibásan van szerkesztve, s e helyett igy kellene annak hangzani: quamvis transitus principiis catholicis adversetur, siamen fiat, ne temere fiat, occurrentes eiusmodi casus Regiae Majestati indicandi erunt.“ T. i. épen azért, mert az áttérés a cath. religio elveivel ellenkezik, a törvényhozás nálunk mindenkor gondosan óvakodott attól, hogy az áttérés szabad voltát törvény által kijelentse. Azért valamint a békekötésekben, úgy az ezek nyomán hozott valamennyi későbbi törvényekben mindenütt csak de libera religionis evangelicae exercitio, a vallás szabad gyakorlatáról van szó, az áttérés szabadságáról pedig legkisebb említés sincs. Az imént egy magos szónok által említett törvények is nem arról szólnak, hogy a catholicusok az evang. religióra szabadon áttérhessenek, hanem mint az 1608. is, s az ezt magyarázó 1646: 5ik törvényez, azt rendelek, hogy az országos Rendek, ide értvén a városokat s a határszéli katonákat is, „liberum ubique habeant religionis exercitium, nec quisquam in libero religionis suae exercitio a quoquam quovis modo ac praetextuurbetur ac impediatur.“ Ugyanez mondalik ott „de rusticis in sua confessione non turbandis“, azon hozzáadással: „ut hacenus coacti, turbati ac impediti liberum religionis ipsorum usum reassumere, exercere, ac continuare permittantur.“ És igy itt csak ollyanokról van szó, kik erőszakosan áttérittettek, s vallásuk szabad gyakorlatában gátoltattak, s ezeknek megengedtetni rendeltetik, hogy elöbbeni vallásukat „reassumere, exercere, ac continuare possint.“ A múlt országgyűlésen volt alkalmam aziránt bővebben szólani, hogy miután a 17i. században a német birodalomban felállíttatott a protestánsok által azon szerencsétlen elv : „cuius est regio, illius est religio“, az innen következtetett s előbb protestáns, később cath. fejedelmek által is sanyaruan gyakorlott ama jog: „jus reformandi“ hazánkba is átharapódzott, s a mint a földesur catholicus vagy protestáns volt, vagy lett, a mint a belső villongások alkalmával a másik félen állók jószágait catholicusok vagy protestánsok foglalták el, a lelkészek elűzettek, a jobbágyok pedig kényszerítettek az ő vallásukat elfogadni. Illy erőszakos térítésekre tartoztak az idézett törvény szavai, innen származtak a kölcsönös keserű panaszok, s noha ugyanazon törvény ezen boldogtalan jogot meg akarta szüntetni, nem engedték azt az ország nagyjai, főkép pedig a protestánsok, s az 1681: 25. törvényczikkbe beiktattatott ama záradék: „salvo tamen jure dominorum terrestrium.“ Véget vetett ennek az I- Leopold explanatoriuma, mellyre 1715: 30 hivatkozik, főleg pedig az 1791 : 26, melly szerint noha az áttérés szabad volt, elvileg kimondva nem volt, de ez jövendőre poenalis lenni megszűnt. Tudjuk, hogy az 1790ki novemberi resolutio az országos Rendeknek azt javaslotta, hogy az áttérni akarók valamelly egyházi lakban, — in domo quapiam religiosa — hat heti oktatás alá vétessenek, ezt pedig kiállván, szabadon átmehessenek. Egyértelműig elfogadták ezt az evangélikusok, de nem a catholikusok, azon okból, mert igy törvény által mondatnék ki az átmenet szabadsága. Erre keletkezett a januariusi resolutio, melly is szórul szóra törvénybe ment. Egy nmlgy főispán ur észrevétele szerint nincs ugyan ebben s az ebből keletkezett tezikkben az oktatásról semmi emlités ; azonban a törvény az iránt, hogy az átmenetei vakmerően ne történjék, a kellő intézkedést öfelségére bízván, e tekintetben a lépés vakmerőségének gátlására az oktatás választatott, hogy pedig ezen oktatási intézkedés a 26. törvényez. szellemével nem ellenkezik, tanúsítja az, mert az ellen a törvényhatóságok épen 1832-ben országgyűlésileg fel nem szólaltak , sőt tudnék felhozni egy superintendentiális felírást, mellyben a panasz nem az, hogy az áttérési eseteknél a hatheti oktatás létezik, hanem hogy ezen oktatás gyakran ismételtetik, néha pedig határozatlan időre kiterjesztetik. Az oktatást az egyházi rend is valamint legszelídebbnek, úgy legczélszerűbbnek tekintette, mert mivel fel kell tennie, hogy a cath. egyháztól csak azok kívánhatnak elszakadni, kik tanjait vagy nem értik, vagy félre értik, az oktatás által őket felvilágosíthatá, kétségeiket eloszlathatá, s minden esetre irányok végső kötelességét teljesithető. E módot most is legtanácsosabbnak vélném , miután azonban ettől, fájdalom, a nalgy Fő-Rendek már a múlt országgyűlésen elállottak, erről többé itt szó nem lehet, s azt nem kell mondanom : „optima videbantur, quorum tempus ium praeteriverat“ — s ekként csupán a két táblának különböző véleményéhez kívánok szólni. Őszintén megvallom, hogy én sem a t. KK. és RR. javaslatát, sem a nmlgy Fö-RRkét nem pártolhatom. Okom az, mellyet egy m. gr. ur felhozott, t. i. hogy mind a kettő az áttérésnél a polgári hatóságoknak felette sok működést s befolyást kíván adni, a mi is közgyűléseken örökös vallásbeli vitatkozásokra nyújtana alkalmat. Azon gyakori megjelenés a deputatio előtt, azon hosszú idő, melly mind a két javaslatban, főleg pedig a nölgy bőkében terveztetik, gyötrelmesebb mód lesz azon oktatásnál is, mellytől e tekintetben a t. Rendek olly igen irtóznak. De vegyük fel practice a dolgot. Most midőn a ns vmegyék valamelly helyre küldöttséget rendelnek, tudjuk, hogy az elnök ötször, tízszer is kénytelen ij meg uj határnapot szabni, mig a számos tagok közül nehány megjelen, s ekkint ingyen sem remélhetni, hogy az illy vallásbeli deputatio 15 nap alatt a helyszínen megjelenjen. De ezt sem kell felejteni, hogy az áttérési esetek ollykor talán egy nagy kiterjedésű megye végső szélén fognak közbejöni, s ne tegyük fel, hogy a megyebeli urak nem örömest fognak eljárni egy olly ügyben, melly már magában igen kellemetlen , s melly a fázadozóknak sem hasznot sem dicsőséget nem ígér, s örömest menjenek tulajdon költségükön olly helyekre, hol sem szállásra, sem más kényelemre számot nem tarthatnak? Sőt még az is valószínű, hogy az áttérni akarót az illy vegyes küldöttségbeli tagok indoctrinálni, katekizálni, s majd biztatni, majd ijeszteni fogják. Ami már a módosítási indítványt illeti, aziránt két észrevételem van: egyik az, hogy ez által a catholicusokra nézve az áttérési szabadsága törvényileg lenne kimondva, amit eddig törvényhozásunk gondosan kikerült; a másik pedig az, hogy ezen indítvány szerint az áttérésnél a clerusnak minden szerepe s foglalatossága csupán a kihallgatásban s bizonyságadásban állana. Mindemellett is, mivel én az áttérést lehetetlennek nem akarom tenni, s azt hiszem, hogy a lélekismeret szabadsága magának a kath. egyháznak érdekében fekszik, miután még olly sok tartományok vagynak, hol hívei a jogok ezen legdrágábbikát nem élvezhetik , én amaz indítvány elfogadását nem ellenzem. Teszem pedig ezt azon okból, mert ezen indítvány, ha egészen ki nem zárja is, de mégis igen mérsékli az áttérési eseteknél a polgári hatalom közbejövetelét, egyszersmind pedig a catholicusokra nézve ő Felségének ap. kir. felügyelési jogát fentartja. Igaz, hogy ebben az áttérési formalitásokra nézve nincs egyenlőség, de a valódi reciprocitás nem abban áll, hogy minden vallásbeli felekezetek iránt ugyanazon szabályok létezzenek, hanem hogy a tökéletes s egyenlő vallásgyakorlati szabadság mellett a szabályok azoknak egymástól különböző vallásbeli elveihez alkalmaztassanak. Márpedig az áttérés ellenkezik a cath. religio elveivel, de nem az evang. egyházéval, mellyben kiki meggyőződését az önvizsgálat utján meríti s változtathatja. Itt tehát a viszonyosságnak helye nem lehet. Egyébkint is a t. Rendek 1836ban e pontra nézve a viszonyosságot mellőzve, csak a catholikusok áttéréséről szólottak s csak az irántok divatozott oktatást, mint törvényellenit, kívánták megszüntetni. Ha pedig ezen provisiot az evangelicusokra is kiterjesztjük, az által ő Felségét olly joggal ruháznánk fel, mellyröl a 26. tezikk mit sem tud, s mellyre Ő Felsége számot nem tart. — A fölső táblának egyik grófi tagja ellenkező nézetek fölállítása mellett hivatkozott azon előadásokra, mellyeket a múlt országgyűlés alkalmával a bírói függetlenség elvének föntartása mellett tön, melly elvet a nmlgy FORB is magokévá tőnek. Ugyanezen függetlenségi elvet látta , itt is alkalmazhatnak azon biró iránt, melly nem emberi kinevezés vagy választás által nyerte hatalmát, hanem maga az Istenségtől vette származását és erejét, t. i. a lélekismeret. Ezen bírót, nem lehet semmi egyházi vagy világi hatalom fölügyelése alá vetni; s midőn a lélekismeret dolgában fölügyelésről van szó, nem lehet azt máskép, mint csupán a formákra nézve érteni. Az átmenet, sajátképen nem csak a cath. hitvallás elveivel ellenkezik, hanem ellenkezik minden máséval is, ennélfogva egyik sem veszi kedvesen, ha követői lemondván hitükről, más vallásra térnek át; de ellenkezőre kényszerűni senkit nem lehet, annyival kevésbé, mert sokszor a legtisztább okok a legbensőbb meggyőződés következtetik az átmeneteit stb.—Egy m.szónok pedig, minekelőtte még magához a szőnyegen levő tárgyhoz szólana, kötelesnek érzé magát azokra felelni, mellyeket egy mllgos püspök által hallott felhozni, ki ugyanis azt kérdé, hogy mi lehet oka annak, hogy a protestánsok, kiknek eddig elöljáróik, nem a hatheti censura, nem az indultus adása ellen nyilatkozának, hanem csak az ezekkeli visszaéléseket kérik megszüntetni; most ellenben maga az indultus, maga a hatheti censura ellen nyilatkoznak? Erre az igen egyszerűen, felelt hogy szabad nekünk kérésünket s kívánságunkat a körülményekhez alkalmaztatni, azokhoz képest változtatni; de továbbá akkor a folyamodás sikeretlennek tapasztalt útján járának eleink, mig mi jelenleg a törvényhozás biztosabbnak reménylett ösvényén szorgalmazzuk sérelmeink orvoslását. Egyébiránt — folytatá a méltszónok — oka a hatheti oktatástóli félelmünknek az, hogy a tapasztalás igen megtanított bennünket, miszerint a szelíd eszmét jelentő ezen szó — censura — gyakorlatilag a tortúra egy nemévé változott vala által; de hiszen erről kár is szólani többé, midőn már arra az egész törvényhozás kimondá anathemáját. Hitelt ad továbbá a szónok az említett püspöknek azért, hogy ő nem tud esetet, hol a lelkész a kiállott hatheti censura után az átmenni akarónak ne adott volna bizonyítványt; s ezen oknál fogva kér a méltószónok is a püspöktől viszont hitelt azért, miszerint ő is hasonlóan számos eseteket tudna előhozni, mellyekben az éveken át tagadtatok meg az illető lelkészek által, mi miatt