História 1978
1978 / 1. szám - MŰHELY - Száraz György: Történelem jelenidőben
jelen időben kéről írt első drámám bemutatása után tanultam meg, hogy nem könnyű nálunk történelmi témához nyúlni. Tudtam ugyan előre, az akkor ötven éve történt események ugyan már történelemnek számítanak, de élő kortársak és közvetlen utódok a maguk igazolását kérik majd számon, s részben vagy egészben aszerint ítélnek, hogy megkapták-e a várt igazolást, vagy sem. E kórról anynyi hamisítás látott napvilágot az elmúlt évtizedekben, hogy a téma ma is indulattokat csihol. Erről egyébként volt alkalmam meggyőződni már a dráma írásának idején. A szempontok száma végtelen, még akkor is, ha csupán a munkásmozgalom körére szűkítjük az ellentétes nézeteket. Egy kritikusom azt állította, hogy Kun Béla színpadi alakja „nem felel meg annak a képnek, amely» magyar közvéleményben él” a proletárdiktatúra vezéréről. Más vélemények szerint igaztalan, sötét színekkel ábrázoltam a Tanácsköztársaság szociáldemokrata népbiztosait. Megint mások azzal vádoltak, hogy túl engedékeny voltam hozzájuk. Valójában ahogy Kun Béla esetében nem dicsfény övezte szentet, hanem az embert akartam szembeállítani a különböző rágalomfestette portrékkal, úgy nem voltam hajlandó politikai kasszafúrót csinálni a szociáldemokratákból sem: elvi-politikai koncepciót képviseltek, amely a távolabbi jövő szempontjából hibásnak bizonyult, s ezért elmarasztalni lehet őket, de bemocskolni szükségtelen. Úgy gondolom, feladatunk nem az, hogy kiszolgáljuk a történelmi tudat ilyen-amolyan rétegeit, hanem az, hogy formáljuk s a realitások szintjén nivelláljuk a különböző vélekedéseket. Tudatszintek, elfogultságok Idézek most néhány levélből. Mindegyik mulatságos a maga módján, de ugyanakkor a tudatszintek és elfogultságok jelzésére is szolgálhat. A tévé mutatta be egy komédiámat, amely kitalált eseményekkel tarkított valós eseményekre épült, színhelye Győr, Napóeon ottani tartózkodása idején. Egy előzetes forgatási riport meg- tertése után tüstént jelentkezett valaki, aki — győri származás és névazonosság alapján — saját ősét vélte fölfedezni az egyik kiatatt figurában. Hősöm tragikomikus figura lévén, hogy a levélet megkíméljem a csalódástól, az adás előtt egy nyilatkozaton elmondtam: fantázia szülte alakról van szó. N°s, idézek az adás után kelt levélből: •.Sz. Gy. azt írja: kitalált személyek. Nem vitathatom, hogy ő szaknak tartja őket. Az azonban levéltári és családi okiratokkal lz°nyítható, hogy tényleg élt abban az időben Győrben egy ilyen nevű család... A darab szerint nem tudtak franciául... Ez a legnagyobb tévedés: Ilona néném jól beszélt franciául, francia nyelven is írt verseket, szerinte az ő nagyszülei tökéletesen beszéltek franciául és németül...” Eddig a sértett rokon. Most szóljon a szigorú műítész. ».Eltekintve a történelmi nevektől, kitalált az egész történet, történelmi mag nélkül. Vitatni lehet, járt-e egyáltalán Győrben Napoleon ... Alakja inkább szánalmas figura... Szent Ilonán, a száműzetésben lehetett volna így ábrázolni, nem sikerei csúcsán, aztán teljesen kizárt dolog, hogy Metternich Győrben megforult. Hogyan kerülhetett volna az osztrák táboron keresztül a serség főhadiszállására az elfogatás veszélye nélkül?... Fele idő alatt leforgatva lett volna izgalmas a darab, s akkor, ha a katonák igazi keményléptű katonák... lettek volna.” Mondjam-e, hogy Győrben bárki megnézheti a Napóleon-emléktáblát? Hogy Metternich túszként visszatartott párizsi osztrák koptként tette meg az utat Napóleon seregével Párizstól Komárombg, ahol átadták az osztrák előőrsöknek? Minek? A tény akkor is fény marad: nemcsak a levélíró családi büszkeségébe gázoltam, hanem ráadásul a francia gloire-t is bemaszatoltam. Most pedig következzék a sértett nemzeti büszkeség hangja egy f másik levélből, de ugyanazzal a művel kapcsolatban: „Aki ír, aki gondolatokat, szemléletet akar adni, annak el kell viselnie a kritikát, még akkor is, ha az súlyos, elmarasztaló... Ön olyan mozzanatokkal, eseményekkel toldja meg a történelmet, amelyek nemcsak nem történtek meg, de meg sem történhettek, pláne úgy, ahogy ön valósággal operettesen beállítja. Szerintem ilyet komoly szó nem tehet... Annál nagyobb megértéssel olvastam a Kossuthtal kapcsolatos cikkeit, az 1848-as eseményekkel kapcsolatos tanulmányait.. Gondolom, az eddigiekből kiszűrhető legfontosabb tanulságok: az író ne csupán családi érzékenységekre és népszerű történelmi közhelyekre legyen tekintettel, hanem igyekezzék tárgyszerű maradni, mégpedig akként, hogy közben egy bizonyos rétegszemléletet képviseljen: ha ebben nem elég következett, akkor viselje el e réteg „képviselőjének” csalódott kritikáját. És még valami: aki nálunk egy kicsit is „tudja” a történelmet, az bizonyos, hogy jobban tudja. Íme, bizonyságul egy levélrészlet Sz. M. kollégámhoz, színházi bemutatója után: „Az ön drámája... történelmi tévedésekre épült s ezért az olyan is... Anonymus azt a történelmi igazságot hallgathatta el, hogy a vérszerződés egyrészről a Kárpát-medencében őshonos... akkor már bizánci keresztény magyar nép, másrészről az Álmos, majd Árpád vezetésével hazatérő... magyar nép vezérei között jött létre... Ennek az Anonymus által helytelenül bemutatott vérszerződésnek a katonamagyarok (Árpád-háziak) által történt semmibevevése okozta az ellentéteket, mert az őslakos magyarokat a jövevénymagyarok szolgává tették... Ez a két párt villongott Dózsa korában is... Az országos traumát csak az 1848-as forradalom oldotta fel.. Nem állom meg, hogy még egy részletet ne idézzek: „Már akkorlelombozódtam’, amikor a színre állatbőrökbe öltözve belépett Géza fejedelem. Sajnálni kell ezt az ábrázolást, mert Gézának... módjában állt, hogy a kor legdrágább ruhaanyagába öltözzön. Az eleink öltözékéről ezt írta Aristophanes: A schyták között kóborol az idegen Strato, akinek nincs szövésileg készült ruhája, hanem dísztelen bundában jött, alruha nélkül. Itt is igazolva látom, hogy őseink újítása volt a váltható fehérnemű, itt: alruha... Amikor a magyar nép már alkotmányos rendben élt a honalapítás (és nem honfoglalás) után, akkor a tőlünk nyugatra lakó Karolingoknál (a frank földön) betiltották az emberevést...” És még egy, az írói szándék mély megértéséről tanúskodó részlet: „Szomorú lettem, amikor a szereplők ilyen ősmagyar szavakat mondtak: probléma, deprimált, dialektikus, gratulálok stb...” Tegyem hozzá: Királycsel című groteszk játékom bemutatója után egy néző kioktatott: Czillei Borbála nem játszadozhatott földgömbbel, mert akkortájt glóbuszunkat még tányér alakúnak hitték. Szép volt viszont a levélírótól, hogy a királyi udvarnál megjelenő tévékamerák és villanófénnyel dolgozó fotóriporterek látványát nem kifogásolta. Nagy László mondotta, egyszer: nem lehet úgy írni, hogy az emberre mindenki mosolyogjon. Persze attól se könnyebb, hogy túl sokan nem értenek vagy éppen szitkozódnak. A magyar történelmi dráma a kezdetektől fogva a politikumban gyökerezik. A kolozsvári Páll Árpád írja egy tanulmányában: „A magyar író mindig küzdelmes viszonyban állt a történelemmel. Illyés Kegyencéből egy nyugati szerző tollán, úgy lehet, lélektani dráma lett volna. Ő azonban... a dráma középpontjába a kérdés társadalmi vonatkozásait helyezte.” Ezt tette Katona, Petőfi, ezt Sárközi György Dózsa-drámájában, Márai a Kassai polgárokban, s a maga módján Herczeg Ferenc is, ki a Hídban — Kossuth „deheroizálásával” — eszmei alapra állította a szabad királyválasztó ellenforradalmi szemléletet. Németh Lászlót a tett utáni helyzet érdekelte, drámái többnyire a következmények drámái. Szomory Dezső „pontos” drámákat írt, de hiányzott belőlük a történelmi erők igazi összeütközése, „színes magánélet” — írták műveiről. Valljuk meg: a Bánk bánt, amely mindmáig a legnagyobb e hagyományos műfajban, nem lélektani finomságok, bravúros meseszöves, snakespeare-i vagy moliére-i színpad- és színészismeret teszi naggyá, hanem a nemzeti-társadalmi-politikai töltés. S a kicsiny és nagy utódoknak, reakciósoknak és haladó szemléletűeknek egyaránt históriánk vakító lobbanásai és éjfekete elborulásai Dráma és politikám adták a nyersanyagot.