História 1979

1979 / 3. szám - DISPUTA - BEREND T. IVÁN - GÁBOR PÁL - GLATZ FERENC - JANCSÓ MIKLÓS: A kortárs magyar film és a történelem

torizmusnak, mint ahogy mi, történé­szek vélni szeretnénk. Ami a magyarországi alkotó értelmi­séget napjainkban foglalkoztatja, az nem a történelem, hanem politikai, gazdasági, erkölcsi, közéleti kérdés. A hatvanas években azért hódítottak és hódíthattak teret a történelmies fil­mek, mert akkoriban az alapvető tár­sadalmi kérdések kevésbé radikálisan merültek föl — legalábbis a mai hely­zethez képest. És az akkori filmek, amelyek túlnyomórészt parabolák vol­tak, képesek voltak kimondani olyas­mit, amit az akkori irodalom vagy az akkori szociológia nem tudott kimon­dani. Mára alapvetően megváltozott a helyzet, mert a legutóbbi évtizedben rendkívül erőteljesen radikalizálódott a közgondolkodás. Ami a hatvanas évek­ben őrült merészség volt, azt most a madarak is csiripelik. Ezért úgy ér­zem, a történelmies filmnek bealko­nyult. Napjainkban sokkal jellemzőbb az a történelmi filmtípus, amelyet első­sorban Kovács András művel. Az analitikus film mostanában előre­tört, jó példa erre a Ménes­gazda és az Októberi vasárnap iránti érdeklődés. Persze, az efféle közelítés­­mód jár némi veszéllyel. Ezekben a filmekben a rendező a legnemesebb ér­telemben vett felvilágosításra vállal­kozik, csakhogy ilyenformán a dolgok sokrétű bonyolultságát kevésbé tudja visszaadni. Ha beülök, mondjuk, a Mé­nesgazdához — amely egyébként ne­kem nagyon tetszik —, akkor akaratla­nul is arra figyelek, hogy abból, amit én az ötvenes években tapasztaltam és amit történészként az ötvenes évekről­ tudok, hány százaléknyit ismerek fel a filmben. Ha legalább harminc száza­léknyit, akkor már örülök és boldog vagyok. Aki az adott kort kevésbé is­meri, az akár revelációnak is tarthatja ezeket a kétségkívül hatásos és művé­szi igényű ismeretterjesztő filmeket; aki viszont ismeri, sőt, jól ismeri az ábrá­zolt korszakot, az nem föltétlenül tart­ja revelációnak. A kérdés tehát az, hogy az úgynevezett analitikus film adhat-e érdemlegesen újat? Lehetőségei nyil­vánvalóan vannak, a történelmi való­ság többrétű elemzése azonban még kí­sérleti feladat. Es látomás joga GÁBOR PÁL: Ennél az asztalnál, tu­dósok ülnek együtt olyan emberekkel, akik alapvetően nem tudományos beál­lítottságúak, hanem rekreálnak, vagy­is újraalkotnak valamit. Ez azt jelenti, hogy a valóságábrázolás két, teljesen ellentétes attitűdje szembesül itt egy­mással, még akkor is, ha a végered­mény és a cél természetesen közös. A történészek és a filmesek is ugyan­azt akarják: megmagyarázni a lét ér­telmét, értelmezni azt, amit csinálunk. Akár passzéban, akár prezentben. Egyet azért szeretnék hangsúlyozni. Azt, hogy a film bármennyire is kollektív úton létrehozott mű, mégiscsak egyéni művészet. Mert akármiről beszélünk, jelenről vagy múltról, közlendőnk személyes látomás. És én válla­­­i magam egyéni látásmódját, tartalmazza az indulataimat, a »■ 'etemet, a felkészültségemet, ο‹.' : ténelmi ismereteim esetleges j­avát is. RÓZSA JÁNOS: — Amikor filmet kezdek csinálni, mindig azzal áltatom magam, hogy most mai dolgokról fogok hangosan gondolkodni. Nekem eddig eszem ágában sem volt történelmi fil­met készíteni, aztán mégis úgy sikere­dett, hogy két olyan filmem is van, amely nem ma játszódik. Én minden filmet történelminek tar­tok, mert húsz év múlva az is történel­mi lesz, amit m­a csinálunk. Már csak azt kellene eldönteni, hogy melyik az, ame­lyik hitelesen ábrázolja a valóságot: képes indulatokat kelteni és állásfog­lalásra kényszeríteni? Úgy gondolom, azok a filmek mozgósítanak igazán, amelyekben az emberek saját szintjü­kön élik meg a saját világukat. Vagyis nem a rendező vagy az író, tehát egy külső személy tologatja őket. Ha ők maguk élnek, akkor ráismerek a korra. A nem ma játszódó filmekben is az vol­na az eszményi — én ezzel próbálok kí­sérletezgetni —, hogy a szereplők csak­ugyan a maguk szintjén éljék meg a kort, ne a későbbi tapasztalatok isme­retében vagy a ma ismert tanulságok tudtával. Ha nem rontjuk el nagyon a filmet, akkor a figyelmes néző levon bi­zonyos következtetéseket, párhuzamo­kat vagy ellentéteket állít fel, esetleg föltárja a mai valóság múltba nyúló gyökereit. BEREND T. IVÁN: Nem osztom azo­kat a nézeteket, hogy (a kalandfilmen kívül) nincs is igazán történelmi film, vagy hogy minden filmet történelmi­nek tekinthetünk. Általános erkölcsi, filozófiai, egyszóval társadalmi problé­mákat — legyenek azok a múlthoz tar­tozóak, vagy nagyon is jelenbéliek — a történelemben vizsgáló filmek igenis történelmi filmek és ez érvényességü­ket,a művészi felelősségüket is megha­tározza. A történelemhez forduló művészek közül Jancsó Miklóst a hatvanas években is jellemezte — és elsősorban őt jellemezte —, hogy nem annyira a történelem tanulságait akar­ta vizsgálni és bemutatni, mint inkább bizonyos tanulságok történetét. Abszt­rakt kérdéseket feszegetett a Szegény­legényekben, a Fényes szelekben, más vállalkozásaiban. A teljesen absztrahált társadalmi, politikai, erkölcsi, emberi kérdéseket múltbeli közegben elemezte. Véleményem szerint ilyen értelemben azóta sincs változás művészetében. Az már más kérdés, hogy filmjei meny­nyire sikerültek a hatvanas években, s mennyire sikerült a Magyar rapszódia vagy az Allegro barbaro, most a hetve­nes évek végén. Úgy vélem, utolsó két művének történelemfelfogásával lehet és kell is vitatkozni. Természetesen nem a történelmi té­nyekkel vitatkozom. A baj szerintem az, hogy a Magyar rapszódiában végső absztrakció gyanánt az, a történetfilozó­fiai tétel jelenik meg, aminek kulcs­szava — el is hangzik — a „fehér ja­kobinus". Fehér radikalizmus, persze, van, de jobboldali, fehér jakobinizmus nem létezik. Gyanítom, két elementá­risan különböző dolog keveredik itt össze s ez nem szolgálja a szemlélet­tisztítás ügyét. GÁBOR PÁL: Ha szabad egy kicsit leszállnom az elvi vita magaslatáról, s egy-két gondolat erejéig a szerény al­kotó mesterségbeli problémáira terel­hetem a szót, akkor elmondom, hogy én az Angi Verában egyáltalán nem akar­tam kibontani az úgynevezett személyi kultusz, a Rákosi-kor tényezőit. Egy emberi lélek drámáját akartam megraj­zolni. Más kérdés, hogy ez a lélek ma­gában hordozta azokat a komponense­ket, amelyeket a történészek tudomá­nyosan elemeznek és összeraknak. Sőt, hogy azt az „átkozott” felvilágosítást is fölvállaljam — mert fölvállaltam —, az Angi Vera elé csináltam egy doku­mentumfilmet. Az 1948-as híradókból, az összes anyag feldolgozása után, a fordulat évéről, egy olyan montázst ké­szítettem, amelyben már volt egy tör­ténelemszemlélet, bocsánatot kérek, az enyém. Ez a szemlélet egyéni, olyannyi­ra az, hogy néhány kritikus túlságo­san is indulatos látomásként fogta fel. Én mindenesetre arra törekedtem, hogy a néző szembeállítsa egymással két filmemet: az egyikben feldübörög a történelem nagy úthengere, a másikban pedig kibontakozik egy emberi portré. Úgy, ahogy a történelem lebomlik és megjelenik az egyénben. GLATZ FERENC: — Gábor Pál az Angi Verából valóban nem tör­ténelmi filmet akart csinálni, ha­nem inkább egy emberi lélek történetét akar­ta megrajzolni. De az, hogy a moziban ülő érdeklődő egy emberi lélek, egy em­ber szempontjából nézi az adott törté­nelmi közeget, azt jelenti, hogy az a film eleve mást hordoz társadalom- és történelemszemléletében, mint például az ötvenes években készült filmek. Ér­demes volna eltűnődni: vajon az ötve­nes években elképzelhető lett volna, hogy a rendezők olyan tépelődő embe­reket, olyan sorsokat és kiszolgáltatott­ságokat vigyenek be alkotásaikba, mint Gábor Pál az Angi Verába? A vála­szom: egyértelmű nem, így játszik egy­be jelenszemlélet és történetfelfogás... KOVÁCS ANDRÁS: Társadalmi szükségszerűség hozta létre azt a hely­zetet, amelyben a jelent a történelem­hez fordulva elemezzük. Ezt a szükség­­szerűséget mindenekelőtt az váltotta ki, hogy — a beszélgetés kezdetén Glatz Ferenc valahogy így fogalmazott —a politikai nyilvánosságot a magyar társa­dalom az elmúlt 150—200 évben nem nagyon kapta meg, ezért a politikai közgondolkodás leszorult a historizált jelképekbe: Szent István jogarába, Kos­suth szakállába, Petőfi lobogójába. Csak egy példát. Ott voltam a III. Richárd bemutatóján, 1955-ben, ami­kor minden öt percben tízperces taps volt. A színészek maguk mondták, hogy nem értik a dolgot. Básti kijött, egy összekötő szöveggel, amit Shakes­peare mester odatett, amelyik bizonyos információt adott. Az előadás előtt tör­ték a fejüket, kihúzzák, ne húzzák ki, gondolták, benne hagyják. Kiderült, hogy minden mondat után őrült taps. Aztán a darabot levették a műsorról. Farkas Mihály mondta Major Tamás­nak, hogy bocsánat. Rákosi elvtársat mégsem kellene kritizálni. 24 Fekete dobozok JANCSÓ MIKLÓS: — Hadd beszél­jek most már magamról. Az én törté­nelmi filmjeim — amelyeket Hernádi Gyulával és más barátaimmal, meg tör­ténész-szakértőkkel készítettünk — kényszerű történelmi filmek voltak. Emlékszem rá, a Szegénylegények­be­

Next