História 1981

1981 / 2. szám - ÖNKRITIKUS TÖRTÉNETTUDOMÁNY - GLATZ FERENC: Történetírás és szociális érdeklődés

ÖNKRITIKUS TÖRTÉNETTUDOMÁNY Történetírás és szociális érdeklődés A História e számáról folyamatosan kíván cikkeket közölni „ELSÜLLYEDT VILÁG” c. rovatában a legújabbkori magyar társada­lom történetéből. (A szerk.) A magyar történetírás története tár­háza a jelenéhez kötődő — és nagyon is közvetlenül kötődő — történetírói munkásságoknak. Az, hogy állami, et­nikai, nemzeti, társadalmi fejlődésünk féloldalasságait több századon át cipel­tük magunkkal feloldatlanul, a politi­kai gondolkodás figyelmét újra és újra a történelem felé fordította: író és ol­vasója joggal érezte úgy, hogy a jelen konfliktusai a múltból értelmezhetőek, s joggal várta azt, hogy a jelen­ problé­mákra a múlttal foglalkozó tudomány, a történettudomány adjon meg- és fel­oldási iránymutatást. Ez is magyaráz­za, hogy régi történetíróink műveit for­gatva, mindegyre visszacsengenek azok­ban az aktuális korkérdések hangjai. A reformkori nemzeti és polgári követe­lések hatására nyúl Horváth Mihály, Szalay László a pór nép, a magyarság kárpátmedencebeli elhelyezkedésének történetéhez, és ugyanígy példázzák a magyar történetírás állandó jelenérzé­kenységét az osztályharc politikai rend­szereket formáló erejének aktuális kér­désállítását a középkori vagy 19. száza­di történelmünkben vizsgáló marxista Szabó Ervin tanulmányai a századelőn, Molnár Erik könyvei a felszabadulás után. . . A késői történész majd a magyarság történetének utóbbi hatodfél évtized­nyi szakaszát áttekintve, nyugodtan ál­líthatja, hogy újkori fejlődésünk folya­mán a legteljesebb, a társadalom min­den rétegét mozdító szociális átrende­zés ment végbe, sokszázados társadalmi osztályok, rétegek tűntek el a társadal­­mi-politikai-gazdasági élet színteréről. A városi, falusi ember mindennapjait, érintkezési, viselkedési szokásait, nor­matíváit átgyúró változások zajlottak le — mégpedig, gyakran erős hangú poli­tikai csaták közepette. Egy egész világ süllyedt el egyazon generáció szeme láttára. — Mi az oka — teheti majd fel a kérdést napjaink történetének késői kutatója —, hogy e nagy szociális át­rendeződések korában a történetírás mégis kevés kíváncsiságot mutat a tár­sadalmi változásainkban munkáló, és ugyancsak több évszázadnyi távolság­ból örökölt feszültségek iránt. Megsza­­kadt volna talán a történettudomány jelenérzékenysége ? Az elmúlt évtized közöttünk végbe­menő történései is újból rá kell hogy ébresszék napjaink társadalomtudósát — fűzhető tovább a majdani vissza­tekintő kritikus eszmefuttatása­i: vi­lágpolitikai szerepet játszó technikai, katonai, gazdasági apparátusok sem csupán valami világot­ rendező felsőbb elv szerint mozognak, hanem a mö­göttük álló, azokat létrehozó cselekvő gondolkodó emberek mozgatják azo­kat; létük, működésük végső soron a társadalomtól, „az egyének társas együttélésének” formájától függ. Meny­nyire fedezhetőek fel e kortörténeti alakulások visszhangjai történetírásunk­ban, mennyire készültünk fel ezen em­beri, társadalmi tényező döntő szere­pének megmutatására a történelemben? Történetírói termésünket e tekintet­ben nagyító alá helyezve, azt látjuk, igaz, történeti összefoglalásainkban, egyes esetekben tankönyveinkben, rit­kábban oktatási tematikánkban elnyer­ték helyüket a „társadalomtörténeti” fejezetek, néhány intézményünk ku­tatási tervében megjelentek a „társa­dalmi szempontok”, de történelemlátá­sunkban mindmáig háttérbe szorul az újkori történelem legkitapinthatóbb sa­játossága, különbözősége a korábbi év­ezredektől: a történelmi cselekvés szo­ciális, tömeges szintű, társadalmias jel­lege. Hosszú fejtegetéseket kíván majd a késői történésztől azon okok részletes megvilágítása: miért mutatott törté­netírásunk mindig is kevesebb érzé­kenységet a szociális kérdések iránt, mint más, a magyarhoz hasonló fejlett­ségi szintet mutató történetírások. Egyik — talán éppen a döntő — ok­ként jelöli meg majd valószínűleg azt a gyakran minden más érdeklődést félre­toló fogékonyságot, amely a nemzeti kérdés iránt mutatkozik napjainkig. A tudományosságunkat, szellemi életünket önkritikusan vizsgáló kutatók előtt a jelenség már ma is ismert. A közgon­dolkodás, a társadalmi érdeklődés fe­szülten figyel, ha a levéltári kutatásai­ból a széles közönség elé lépést vállaló történész a történeti Magyarország szét­eséséről, netán a hajdan a magyar ál­lamhoz tartozó területekről, szomszé­dos országokba szakadt kisebbségekről ad elő, de lohad az érdeklődés, ha az előadás régmúlt korok termelési eljá­rásaiból, a régi világ társadalmi életé­ből veszi témáját. Tudjuk ennek ma­gyarázatát is: a magyar nemzeti fejlő­dés kétarcúsága — egyrészt a nemzeti önállóságunkért folytatott harc a Habsburg-birodalmon belül, másrészt a 19. század közepétől éleződő szemben­állása az országhatáron belüli más nemzetekkel — szükségszerűen taszítot­ta a társadalmi érdeklődés és történet­­írás középpontjába a nemzeti kérdést. S ne feledjük: e nemzeti konfliktusok éppen azokban az időkben, a múlt szá­zad végétől tetőztek s követeltek ma­guknak elsőbbséget a közgondolkodás­ban, a szellemi életben, amikor Európa más államaiban a politikai mozgalmak tömegessége, a modern politikai intéz­ményrendszerek, már nemcsak az ural­kodó osztály, de a társadalom egészé­nek figyelmét a szociális problémákra fordítják. S azt se feledjük: a nemzeti kérdés iránti érzékenység újratöltődé­­sét „biztosítja” napjainkig az a törté­nelmi tény, hogy századunk térsége­ket, határokat átszabdaló, átrajzoló összeütközései — mind az első, mind a második világháború nyomán — to­vábbra is ránk hagyták magyarok és nem magyarok együttélésének állami­nemzeti gondját. De ha látjuk e bizonyos mértékig kényszerpályán mozgást ránk kénysze­rítő tényezőket, miért nem igyekszünk legalább figyelmeztetni a közgondolko­dás féloldalasságának veszélyeire? — szegezhetjük immáron magunknak a kérdést. A következő évtizedek kutatá­sai deríthetik csak fel erre a választ. A választ arra,­­vajon mennyiben függ össze e „bizonytalanságunk” értelmisé­günk feltöltődésének utóbbi évszázad­beli társadalmi-etnikai, vallási sajátos­ságaival, és a polgári kor egész törté­netében magas színvonalú értelmiség szociális és nemzeti tudatbeli zavarai­val. Nem csak arra kell még fényt de­ríteni, hogy a nemesi-dzsentri gondol­kodási hagyomány mennyire mutatott érzéketlenséget a „társadalmi”-val szemben, és az asszimiláns középosz­tály miért kíván mindenképpen nem­zeti buzgalmáról minél harsányabban bizonyságot tenni; de annak elemzésére is vállalkozni kell majd: vajon hogyan kényszeríti az „etnikai hovatartozás” boncolgatásának programjára az értel­miséget a kelet-európai társadalmak zártsága; az, hogy a társadalom széles rétegei és a középosztály közötti mobi­litás lehetősége újra és újra elszűkül, s a középosztály a társadalom egészéhez — a szociális hiányában — az etnikai azonosságtudat szálaival igyekszik hoz­zákötődni. .. És ha tudományosságunk, valamint közgondolkodásunk mire­ érzékenységé­­nek eredőit keressük majd, nem állha­tunk meg a polgári korszak ránk ha­­gyományozódásainál. Hiszen már ma is látjuk, mennyire — tegyük hozzá: szükségszerűen — optimisták voltunk, amikor azt hittük: a régi társadalmi struktúra összetörésével, modern törvé­nyek, rendeletek (földreform, államosí­tás stb.) útján a társadalomban majd automatikusan végbemennek az újat te­remtő, s a régit megsemmisítő változá­sok. Néhány évtized múltán nyilvánva­lóan még világosabb lesz: a gazdasági, politikai rendszerváltozások után még igen hosszú ideig vannak jelen, vagy termelődnek újjá olyan társadalmi vi­selkedésformák, életfelfogások, amely felfogásokat szülő rétegek gazdasági­­lag-politikailag már évtizedek óta meg­szűntek. S mi túlságosan is ráhagyva magunkat az automatizmusokra, nem ösztökéltük eléggé a közgondolkodást, a humán­ tudományokat a társadalomtör­téneti, a szociális szempontok mélyebb átgondolására. Nem is olyan régen őszinte felindu­lással utasította volna vissza bármelyik történetíró a kritikust, ha az a törté­nészi munkássága és a jelen „aktuális” kérdésfeltevései között kapcsolódást mu­tatott volna ki. A mai történetíró — el­távolodva e korábbi felfogástól — vallja, hogy tudományának haszna vég­ső soron a korához szólás igényében rejlik. Tudja: múltszemléletünk és je­lenlátásunk között folytonos korrelá­ció, közvetlen kapcsolat áll fenn. A „szociális”, a „társadalmi” iránti ér­deklődés növekedése a történelemszem­léletben magával vonja a jelenünkkel szemben támasztott igényeinkben az emberi, intézményes, tárgyi környeze­tünkkel való törődést, az azokon for­­málni-akarást, ha kell, változtatni-aka­­rást, közéleti demokratizmusra ösztön­zést, a demokratizmussal élni-tudást, egy újfajta humánközpontúságot. Soha ki nem teljesedett hagyománya ez ha­zai közgondolkodásunknak... GLATZ FERENC

Next