História 1983

1983 / 1. szám - PACH ZSIGMOND PÁL - VARGA ISTVÁN: "Mátyás az igazságos"

vitelt szorították vagy éppen tiltották meg, olyan urak törekvéseit fejezték ki, akik marhakereskedelemmel foglalkoztak és szabadulni akartak vetélytársaiktól. Ilyen volt például Geréb Péter országbíró, aki 1497-ben hatszáz ökör harmincadmentes kivitelének engedélyezését eszközölte ki a maga számára. Ilyen volt az ugyancsak főnemes Sárkány Ambrus, a későbbi országbíró, akit a köznemesi párt Mohács előestéjén majd így vádol: „Bor- és marhakereskedést űztél, a szegény népet zaklattad, míg mi a véghelyeket oltalmaztuk”. E következtetéseket alátámasztja az a tény, hogy éppen a 15—16. század fordulóján — persze országonként nem egészen azonos időpontban — fordult meg az áralakulás hosszú távú irányzata Európa számos országában. A gabonaárak — évszázados hanyatlás, illetve stagnálás után — emelkedni kezdtek, nyomukban a többi élelmiszereké is. Az iparcikkek árai viszont egyre inkább elmaradtak tőlük. Mindez, néhány évtized leforgása alatt felgyorsulva, az árollót immár az agrártermények javára nyitotta ki. A mezőgazdasági terményárak emelkedésére a földesurak kétféleképpen reagálhattak. Egyrészt a terményszolgáltatások pénzbeni váltságösszegét emelhették (az egykorú urbáriumok csakugyan nagyszámú adatot tartalmaznak ilyenféle eljárásra), másrészt az emelkedő árú gabonát és bort jobbágyaiktól in natura is elsajátítani igyekeztek (a törvények, mint láttuk, csakugyan számos ilyen értelmű rendelkezést tartalmaztak). Ily módon ezek a rendelkezések immár az eddigi fejlődéstendenciával ellentétes mozzanatokat rejtettek magukban: beavatkozást jelentettek a paraszt piaci tevékenységének kialakult mechanizmusába. A terményjáradék fokozása ugyanis egyrészt csökkentette a jobbágycsalád által áruba bocsátható termény mennyiségét, másrészt korlátozta a parasztgazdaság piaclehetőségeit. Éspedig nemcsak akkor, ha a földesúr konkurensként maga is bekapcsolódott az agrárcikkek kereskedelmébe, és a parasztoktól járadékként elsajátított terményeket áruba bocsátotta, hanem akkor is, ha ezeket maga, udvara, háznépe fogyasztotta el. Utóbbi esetben ugyanis szűkült a parasztok által piacra vitt élelmi cikkek iránti úri kereslet, amelyben pedig a paraszti árutermelés egyik fontos piaci szektorát ismertük fel a korábbiak során. A parasztfelkelés után Mindezek a földesúri törekvések azután az 1514. évi parasztháború megtorlásának rendszabályaiban jutottak szembeötlően kifejezésre. A jobbágyfelkelés vérbe fojtását követő országgyűlésen ugyanis a földesurak már nem elégedtek meg — a pénzjáradék mellett — a terményjáradék fokozott mértékű elsajátításának lehetőségével, hanem törvénybe foglalták annak jogcímét is, hogy falusi és mezővárosi jobbágyaikat a feudális járadék mindhárom formájával: a cenzus (illetve egyéb pénzterhek) s a kilenced (és természetbeni „ajándékok”) mellett súlyos munkajáradékkal — heti 1 napos robottal — is megterhelhessék. A Mátyás kori évi néhány napos robothoz képest a heti 1 napos kiszabás igen lényeges súlyosbítást irányzott elő. S az országgyűlés 1514 fullasztó levegőjű őszén kimondotta a parasztköltözés megszüntetését, a falusi és mezővárosi jobbágyság röghöz kötését. Sújtó rendszabályait a közvetlen termelők szociális-jogi helyzetének másik fő ismérvére, földhasználati jogára, telekbirtoklására is kiterjesztette. Werbőczi hírhedt tétele (Hármaskönyv III. rész 30. cím. 7. §) úgy formulázta meg a földtulajdon feudális úri monopóliumát, hogy ezen belül a jobbágyok örökigényét telekföldjükre sem ismerte el. Az 1514. évi megtorló dekrétum és a Hármaskönyv, e két szervesen összefüggő jogalkotás mindezzel — a magánföldesúri járadékok súlyosbító kodifikálásával, a költözési jog megvonásával, a jobbágyi földbirtoklás-földhasználat gyengítésével — lefektette a „második servage” („zweite Leibeigenschaft”) magyarországi változatának, az örökös jobbágyság rendszerének századokra szóló jogi alapjait, egyben a magyarországi agrárfejlődés Nyugat-Európától való „elkanyarodásának” jogi feltételeit és kereteit. Ennek a jogalkotásnak a hírét visszhangozták már Coelius Rodiginus olasz humanista Velencében 1516-ban megjelent „Antik előadásai” is, amelyekben a spártai helóták nyomorúságos helyzetét éppen a magyarországi jobbágyokéval állította párhuzamba. Felidézve a mondást: „aki Spártában szabad ember, az a legszabadabb ember, de aki Spártában szolga, az szolga csak igazán”, a humanista szerző hozzáfűzte: „Hallom, hogy Pannóniában vagy ahogyan most mondják, Magyarországon, mindennél jobban figyelhető meg ugyanez, ezért jár közöttük a közmondás, hogy nem is lehet másutt igazán szolgaságról beszélni, mint Pannóniában.” Nem csoda, hogy ilyen körülmények között Mátyás király korának képe egyre jobban megszépült az utókor emlékezetében. És ez a kép — mint láthattuk — kétségtelenül valóságos gazdaság- és társadalomtörténeti elemekre épült, a parasztok biztonságosabb szociális-jogi helyzetének emlékére. Heltai Gáspár a következőket mondatja a kolozsvári bírót megfeddő Mátyás királlyal: „. . . nem jobbágyul adtanak a szent királyok a szegény népet és a falukat az városokhoz, hogy a bírák és tanácsok rabul bírják azokat: nem ti jobbágyitok, hanem mindnyájan én jobbágyim vagytok, mint szinte amazok szegények. . . . Még a nemeseknek is nem adtuk a szegény népet jobbágyul avagy rabul, hanem csak a földet adtuk nékik az ő vitézségekért, hogy majorkodjanak rajta, és a szegénység is majorkodjék rajta. És miérthogy a szegények élik az ő földeket, hogy azért adót adjanak nékik a király adója mellett, és bizonyos napokon is szolgáljanak nékik, és ezért viszontag tartoznak a nemesek vele, hogy gondjukat viseljék és megoltalmazzák őket.” A 16. század hetvenes éveire tehát az igazságos Mátyás királyról szóló „közpélda” immár kiformálódott, hogy azután a magyar nép történelmi tudatának maradandó alkotóelemévé váljék. PACH ZSIGMOND PÁL— VARGA ISTVÁN Disznóölés a 15. században 5