História 1983

1983 / 3. szám - PÓK ATTILA: Útlevelek, útiokmányok

Útlevelek, útiokmányok Amilyen magától értetődően ülünk minden engedély kérése nélkül kocsiba, szélünk buszra vagy vonatra, amikor hazánk lakóhelyünktől távolabb eső vidékeire igyekezünk, olyan természetesnek tartjuk, hogy határainkat csak útlevél birtokában léphetjük át. A mai állapot pedig meglehetősen új fejlemény: az útlevél és a beutazási engedély (vízum) ma megszokott formájában csak az első világháború után terjedt el a világon. Ez természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy korábban nem korlátozták volna — helyi szokásokat követve — az egyes országok közötti közlekedést; a nemzetközi érintkezések szélesedése, tömegesedése azonban erre az időszakra szükségszerűvé tette e számtalan helyi szokás egyeztetését, rendszerezését. Az 1919- ben, a párizsi békekonferencián létrehozott Nemzetek Szövetsége az 1920- as években számos értekezleten, konferencián foglalkozott az útlevélkérdéssel. Az eredeti terveket nem sikerült megvalósítani. Nem lépett életbe a nemzetközileg azonos, egységes küllemű, szerkezetű útiokmány, amelyet bármely állam kibocsáthat és minden más állam elfogad. A konferenciák javaslatai azonban így is beépültek jó néhány állam gyakorlatába. Az első, útlevélhez hasonlítható dokumentumokat a császárkori Rómában állították ki. A császár ebben felszólította valamennyi alattvalóját, hogy a pártfogása alatt álló utasnak legyen segítségére, óvja biztonságát, szükség esetén lássa el szállással és élelemmel. A középkorban egyes uralkodók, de nagy befolyású és hatalmú főurak is állítottak ki útlevélszerű okmányokat, amelyben híveiket az utazó védelmére szólították fel. Szigorú és átfogó intézkedésekre volt szükség a különböző koldus- és útonálló csoportok mozgásának korlátozásához, nem beszélve arról, hogy az útlevelek kiállításáért szedett illeték nem megvetendő bevételi forrást is jelentett. A francia forradalom idején fokozott jelentőséget kapott az útlevél. Használatát az egykorú közvélemény eleinte általában az alapvető emberi szabadságjogok megsértésének tartotta, a forradalmi zűrzavar idején azonban igen hasznosnak mutatkozott ez a korlátozás. A forradalmi eszmék beszivárgásától való félelem motiválta ebben az időben több állam részéről az útlevél-kényszer bevezetését. A továbbfejlődés a 19. században azonban ellenkező irányú; a növekvő nemzetközi forgalom mellett egyre nehezebbé vált az alapos ellenőrzés, egyszerűsödnek az előírások és a 19. század második felében mind általánosabbá válik az útlevélkötelezettség mellőzése Európában. (Oroszország mindvégig kivétel maradt, itt nemcsak a külföldre utazáshoz, hanem az országon belüli mozgáshoz is útlevélre volt szükség.) Magyarországon országos úthálózat csak Nagy Lajos (1342—1382) uralkodása idején kezd kialakulni. A pesti révtől sugárszerűen szétágazó utak vándorainak nem volt könnyű dolguk: hol feneketlen sár, hol vámszedők, hol útonállók nehezítették továbbjutásukat.* Az uralkodótól vagy nagyhatalmú főuraktól származó igazoló okmányok nem sokat segítettek az úti viszontagságok leküzdésében — az éles pengéjű kard vagy a kifogyhatatlan pénztárca megbízhatóbb eszköz volt. Útiokmányokat általában helyi törvényhatóságok állítottak ki a személyükkel szabadon rendelkezőknek, országos szerv ezt a közlekedési nehézségek, valamint a kérelmező személyére vonatkozó információk hiánya miatt nem tehette meg. Egységes, törvényes szabályozás tulajdonképpen csak a 19. század elején született, addig különböző utasítások, rendeletek szabályozták az útlevélügyet, így pl. egy 1814. február 22-i „legfelsőbb intézvény” szerint a „császári királyi örökös tartományokba” a megyei alispán, illetve annak távollétében a főjegyző állíthat ki útlevelet. Külföldre szóló kérelmek esetén (az 1820. június 6-i intézvény szerint) az alispán vagy főjegyző által kibocsátott útlevelet bemutatva a Helytartótanácshoz vagy a Kancelláriához kell folyamodni. A 19. század végén rohamosan emelkedett a kivándorlások száma. Az útlevél egységes rendezése ezzel a ténnyel öszszefüggésben vált elengedhetetlenül szükségessé. Gyakorlatilag ellenőrizhetetlen volt ugyanis a forgalom, s bár a határ átlépésénél többnyire kértek útlevelet, ez nem sokat jelentett: könnyen lehetett ugyanis hamis papírokhoz jutni. Az is számtalanszor fordult elő, hogy már kiutazottak útlevelét visszacsempészve ugyanazzal az okmánnyal többen utaztak ki. A közvéleményt különösen felháborította, hogy Európa és Kisázsia bordélyházaiba egyre több — jól fizető, tiszta munka reményében kiszökő — magyar nő került. A képviselőház 1896. február 5-i határozata szólította fel a belügyminisztert, hogy az útlevélügyről Horvát-Szlavón- és Dalmát-országokra is kiterjedő törvényjavaslatot nyújtson be. Hosszú idő telt el, míg 1902 végén a belügyminiszter beterjeszti javaslatát, amelyet 1903 januárjában tárgyal a magyar parlament. Igen jellemző a korra, hogy néhány függetlenségi párti képviselő hozzászólása nyomán egyetlenegy kérdéssel kapcsolatban bontakozik ki nagyobb vita. A függetlenségi párti képviselők felháborodottan utasították el a javaslatnak azt a pontját, amely szerint az útlevelek Magyarországon magyar és francia, Horvátországban horvát és francia nyelven állítandók ki. Abban, hogy a horvátországi útlevelekben nem lenne magyar szöveg, a magyar állami szuverenitás megcsonkítását látták. Végül győzött a javaslatban kifejezésre jutó kormánypárti álláspont, amely az 1868:XXX. törvénycikk alapján arra hivatkozott, hogy noha magyar—horvát viszonylatban a törvényhozás az útlevélügyre nézve közös, de a végrehajtás horvát belügy, s így természetes a horvát nyelvűség. Az elfogadott és 1903. március 11-én szentesített törvény 1. §-a szerint: „A magyar korona országainak területén való tartózkodáshoz és utazáshoz, valamint az állam határán való átkeléshez útlevél rendszerint nem szükséges.” Minden későbbi utazási korlátozás alapja azonban a 2. § lett, amely szerint „a Minisztérium felhatalmaztatik, hogy háború esetén, vagy ha az állam vagy valamely részének biztonsága, vagy valamely állammal szemben a viszonosság megkívánja, az útlevél-kötelezettséget az állam egész területére, vagy bizonyos részére, illetőleg a határszélre vagy annak valamely részére ideiglenesen elrendelhesse; úgyszintén, hogy az útlevelet valamely külföldi államba való utazáshoz kötelezővé tegye, avagy az állam határán való átkeléshez a fegyveres erők kötelékébe tartozó egyének részére útlevelek kiadását egyáltalában beszüntesse”. Ezekről az intézkedésekről a Minisztérium köteles volt jelentést tenni a törvényhozásnak. (A törvény meghozásának időpontjában — kölcsönösségi alapon — csak Szerbia és Románia irányában volt útlevélkényszer.) További, egyidőben elfogadott törvénycikkel szabályozták a külföldieknek a magyar korona országai területén való tartózkodását és a határrendőrség feladatait; mindenre kiterjedő átfogó törvényes szabályozást kapott tehát Magyarország és a külföld forgalma. Az 1903-as törvény felhatalmazása alapján először az első világháború kitörése után, 1915 júniusában korlátozta miniszterelnöki rendelet az utazási lehetőségeket, miután már 1914-ben, ugyancsak miniszterelnöki rendelettel, kivették az útlevélkiadás jogát a tör- e Vö. a középkori utazási feltételekről e számunkban Kócziánné Szentpéteri Erzsébet cikkét.