História 1988
1988 / 1. szám - HAJNAL ISTVÁN: Írástudók - hivatalnokok
esetben sikerrel törekedett arra, hogy saját köréből választhassa. A megyei adminisztrációt, az írásbeli teendőket (oklevélkiállítás, jegyzőkönyvek stb.) a vármegyei jegyző végezte. Sajátos, egyedi igazgatási szervezettel rendelkeztek az országban szétszórtan élő kiváltságolt népelemek, székelyek, szászok, kunok, jászok, románok.* Egyházi hiteleshelyek A korai feudális korban a perek és birtokügyek többségét szóban folytatták le, ezekben a hatósági kiküldött vagy közhitelű személy a király, nádor, megyésispán poroszlója (pristaldus) volt. Már a 12. században felmerült az igény, hogy az istenítéleteket tanúk előtt folytassák le, illetve, hogy mindenféle ügyről írásban is tanúbizonyság legyen. Ezért az 1222. évi Aranybulla a poroszlók működését csak a káptalanok és konventek tanúsága mellett tekintette érvényesnek, kisebb ügyeket pedig a káptalanok és konventek is megoldhattak. Az egyháziak, akik ebben az időben egyedüli birtokosai az írás tudományának, hiteleshelyi tevékenységüket a veszprémi káptalan 1181. évi oklevelével kezdték meg, előbb a székes- és királyi társaskáptalanok, majd a 13. század második harmadában a királyi alapítású szerzetesházak, konventek is bekapcsolódtak ebbe a munkába. A hiteleshelyi tevékenység egy részét a poroszlókat fokozatosan felváltó, a megyei nemességből vagy városi emberekből kijelölt kiküldöttel, az ún. királyi (nádori, országbírói stb.) emberrel végzett perbeli vizsgálatok, jelentések, birtokba iktatások stb. oklevélbe foglalása, másik részét a különböző magánjogi ügyekben előttük tett bevallások (fassio) leírása tette ki. A törvényekben is meghatározott fizetség ellenében kiadott oklevelek másodpéldányát saját levéltárukban őrizték meg vagy tartalmát regisztrumokba jegyezték fel. Mások által kiadott oklevelek letétként való megőrzését is vállalták. A király, királyné vagy a nagybírák parancslevelére azok emberével végzett hiteleshelyi kiküldetésekben pl. a leleszi premontrei konventből a legfontosabb esetekben maga a prépost vagy a prior járt el, legtöbb esetben a jegyzők, akiknek a törvények értelmében felszentelt papoknak kellett lenniük. Az ügyek nagy száma, olykor pedig a hiteleshely tagjainak csökkenése miatt, bár ezt tilalmazták, egyszerű plébánosokat vagy fel nem szentelt klerikusokat is kiküldtek. Emiatt Nagy Lajos az 1351. évi törvény alapján a káptalanok és konventek hiteleshelyi pecsétjeit bekérette, működésüket megvizsgáltatta, s a pecséteket csak azoknak adta vissza, amelyek alkalmasnak látszottak feladatuk rendszeres és megfelelő elvégzésére. Az egyházi hiteleshelyek száma ezután már csak a török hódoltság és a reformáció következtében csökkent lényegesen. Néhányuk egészen a feudális kor végéig működött, a leleszi konvent például egyházi, az erdélyi káptalan és a kolozsmonostori konvent pedig világi intézményként. A városok igazgatása A királyi városok igazgatását a kiváltságként kapott önkormányzat jellemezte. A városi tanács élén a városbíró (villicus, majd index) állt, tagjai az esküdtek (6-12 fő). A király néha megszüntette a szabad bíróválasztás jogát, pl. Budát 1347-ig a király által kinevezett rector kormányozta. Bányavárosnál a helyileg illetékes pénzverő- vagy bányakamarai ispán is lehetett a tanács feje (Körmöcbánya 1331). A városbíró a tanáccsal együtt ítélkezett a városlakók ügyeiben. Az esküdteknek külön szerepük volt az ingatlan adásvételeknél, végrendelkezéseknél tett bevallások esetében, ekkor a felek legalább két esküdt jelenlétében nyilatkoztak az ügyről, amelyről a tanács oklevelet állított ki vagy bejegyezték a városkönyvbe. A külső hiteleshelyi tevékenységnél, mivel a tanács maga is bírói hatóság volt, a két esküdt együtt betöltötte a hatósági megbízott és a hiteles bizonyság szerepét. A városi kancellária vezetője a jegyző, városi írnok (protonotarius, Stadtschreiber) volt, ő írta az okleveleket, vezette a városkönyvet stb. A városi jegyzők eleinte bizonyosan a városi plébánosok voltak, majd a 14. századtól világi személyek. A szabad királyi városok tanácsai saját területükön nem ismerték el más hiteleshelyek okleveleit. PALOVICS LAJOS * Vö. Szűcs Jenő: A középkori Magyarország népei. História 1982/4—5. és 6. szám 8 E SZÁMUNK SZERZŐI BORÚS JÓZSEF kandidátus, tud. főmts. (MTA TTI); ERÉNYI TIBOR, a tört. tud. doktora, igazgatóhelyettes (MSZMP KEPTI); FRANK TIBOR kandidátus, egy. docens (ELTE BTK); GLATZ FERENC kandidátus, m. b. igazgató (MTA TTI); HEGYI KLÁRA kandidátus, tud. főmts. (MTA TTI); HELLNER ZOLTÁN egy. hallgató (ELTE BTK); KÁKOSY LÁSZLÓ, a tört. tud. doktora, egy. tan. (ELTE BTK); KÁLLAY ISTVÁN, a tört. tud. doktora, tanszékvezető egy. tan. (ELTE BTK); PALOVICS LAJOS tud. mts. (MTA TTI); PETŐ IVÁN levéltáros (UMKL); RÉTI GYÖRGY kandidátus, tud. főmts. (Magyar Külügyi Intézet); T. VARGA GYÖRGY levéltáros (MSZMP KB PTI); G. VASS ISTVÁN levéltáros (UMKL); VÖRÖS KÁROLY, a tört. tud. doktora, tud. tanácsadó (MTA TTI) Rövidítések: egy.: egyetemi; ELTE BTK: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar; főmts.: főmunkatárs; MTA TTI: Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete; mts.: munkatárs; PTI: Párttörténeti Intézet; tan.: tanár; tört. tud.: történelemtudomány; tud.: tudományos; UMKL: Újkori Magyar Központi Levéltár. írástudók — hivatalnokok A középkori európai hivatalnokréteg kialakulásának felfedése magyar történész, Hajnal István (1892-1956) érdeme. Az írástörténet az írásbeliség felújulása korából (Budapest, 1920.) c. könyvének - melyből alább részleteket közlünk - gondolatmenete a következő. Miközben Hajnal összehasonlítja a magyarországi, az ausztriai, a német, a francia oklevelek írásbetűformáit, felfigyelt az írásformák feltűnően egyező voltára. Honnan jöhet az azonosság? A válasz: nyilván az azonos képzésből. Hajnal feltevése: a 13. századtól szükség van egy, a betűvetés mesterségét és az ehhez kötődő hivatalikulturális szervező tevékenységet végző társadalmi rétegre. Így jut el - végül is mellékesen - az írás-összehasonlításoktól a középkori értelmiségi réteg társadalomszervező erejének kimutatásához. (6.) Ebben a korban [ti. a 13. században] az oklevélírás a mi írásterületünkön már nem a szerzetesek kezében volt, de nem is egyes vállalkozók kezében, akik azután a közönség szolgálatára állottak, mint Olaszországban a nótáriusok; az okleveleket túlnyomó részben valamely világi vagy egyházi fejedelemnek vagy előkelő úrnak udvarához szegődött világi papok írták, mert hiszen a kor társadalmában ezek a hatalmasságok voltak minden jog tulajdonosai vagy őrzői, amit csak oklevélbe foglalni érdemes volt. Az okleveles gyakorlat mind az ilyen udvarokból indult ki és nem a közönség köréből. Míg Olaszországban a XIII. században az udvari oklevelezés teljesen megszűnt és a néhány egyházi és világi fejedelem is, akinek addig kancelláriája volt, feloszlatta azt, hogy egész szükségletét a közjegyzők igénybevételével elégítse ki, addig Franciaországban és Közép-Európában az egész gyakorlat a fejedelmi oklevelekkel kezdődött. Az már későbbi eredmény volt, hogy városok, községek rendszeresen alkalmaztak oklevélíró jogászokat, vagy hogy egyes országokban a fejedelem személyétől és udvarától elválasztott hivatalnok jogászokat találunk. Ezek az oklevélíró papok nem tisztán ok*-t levélírói tehetségükért voltak szívesen látottak az udvarokban, a főurak kíséretében, sőt úgy látszik, az oklevelek kiállítása féligmeddig az ő magánüzletük volt. Sokkal többen is voltak annál, semhogy teljesen az ilyen teendők kötötték volna le őket. Nem is lelki-