História 1990

1990 / 1. szám - KOVÁCS TIBOR: Ősi kéziszerszámoktól az ipari formatervezésig

Ősi kézi­­szerszámoktól az ipari forma­­tervezésig Több ezer vagy sok száz évvel ezelőtt készí­tett kő-, meg fémszerszámok és az ipari for­matervezés ! Első pillanatban sokak számára talán meghökkentőnek tűnik a két, egymás­sal látszólag semmiféle kapcsolatba nem hoz­ható fogalom összekötése. És ez természetes, hiszen a tudomány és a technika átütő erejű fejlődése, amelynek nemcsak befogadó része­sei, hanem valamely ponton mindannyian mozgatói is vagyunk, azt az érzést kelti a ma emberében, hogy mindez csupán a 20. század néhány generációjának tevékenységére épül. Különösen így van ez olyan tárgyi, szellemi, művészeti alkotások esetében, amelyek csak az utóbbi száz év gazdasági-társadalmi viszo­nyai között, adott technikai fejlettségi szinten jöhettek létre. Ezek közé tartozik az alkalmazott művé­szetek nem egy ága, többek között az ipari formatervezés is. De amíg pl. a reneszánsz és a barokk könyvművészet remekeinek ismere­tében a modern könyvkötészetet és tipográ­fiát egy „történeti fejlődési for”­mába nyúló láncszemének tekintjük, az ipari formaterve­zés fogalma a gyáripari-nagyipari termelés­hez kapcsolódó újkori kategóriaként vált is­mertté. Persze lehetne azon vitatkozni, hogy a designról valójában csak attól a „pillanat­tól” beszélhetünk-e, amikor egy már létező gyakorlati tevékenység elméleti körülhatáro­lása, definiálása megtörtént. Nyilvánvalóan nem, hiszen létrejöttének ma elfogadott idő­pontja egy több szálból összefonódó folyamat szükségszerű, de elvont határvonalát jelenti csupán. Kétségtelen viszont, hogy a design társadalmi hatóereje a nagy szériák gyártásá­ra képes ipar kibontakozásának függvénye volt. Ami persze nem azt jelenti, hogy a mai értelemben vett ipari formatervezés előzmé­nyeit nem találjuk meg a manufakturális, ill. a céhes ipar keretein belül, és ne kereshessük gyökereit még távolabbi időkig visszanyúlva. A szál, amelyen elindulhatunk, az az esztéti­kai igény - törekvés a szépre amely néha hivalkodóan, ám többnyire szolid harmóniá­ban, olykor „mélyebb összefüggések mögé rejtve”, de megtalálhatóan jelen van minden emberi produktumban. Közülük itt a kézi­­szerszámokat vizsgáljuk közelebbről. A szerszámot, amely kezdettől fogva máig az ember legfontosabb segédeszköze. És annak ellenére, hogy bármely szerszám leg­jellemzőbb tulajdonságát használhatósága, tartóssága jelenti, úgy tűnik, már a legko­rábbi munkaeszközök készítői, a célszerűség mellett, a tárgy vonzóvá tételére is töreked­tek. Amennyiben így van - s hisszük, ez nem csak korunk emberének „belelátása” akkor tallózásunk a kéziszerszámok történeti fejlő­désében elvezet bennünket az ipari formater­vezés ősi gyökereihez. Történeti fejlődésről kell beszélnünk, mert a szerszámok használata nem ösztönös tevé­kenység. A változó körülményeknek és szük­ségleteknek megfelelő típusokat az ember alakította ki. Első pillanatban talán csak esetlegesnek látszó formájuk, vagy inkább formátlanságuk tűnik szembe. Pedig, ha job­ban szemügyre vesszük ezeket a pattintással előállított kis eszközöket, bizonyos részará­nyosságot, az élek helyenként finom hajtását, a csúcsok kialakításának sajátos, ismétlődő jellegét figyelhetjük meg. Felfedezhető ben­nük valami olyan, ami amorfságuk mellett is „megnyugtató a szem számára”. Éppen eb­ben keresi az őskorkutatás az esztétikai törek­vések feltételezhető, de konkréten nehezen bizonyítható, első jelentkezéseit. Viszont tu­dományos tény, hogy az eszközök vonalainak valamiféle harmóniája csak akkor jelentke­zik, amikor a különböző munkafolyamatok elvégzésére legjobban felhasználható szer­számformák - típusok - kialakultak. Ez pe­dig azt jelenti, hogy az ember a természetben tapasztalt harmóniát, az észlelt, de bizonyá­ra meg nem fogalmazott „szépet”, kezdetben talán ösztönösen, később - évezredes fejlődés nyomán - tudatosan vitte át alkotó tevékeny­ségébe. Úgy tűnik, efelől nem hagynak kétsé­get azok a lándzsacsúcsok sem, amelyeket a Bükk-hegység barlangjait lakók készítettek mintegy 30 ezer évvel ezelőtt. Egész egysze­rűen: szépek. „Szerkesztett” szimmetriát tükröző kontúrjukkal, a felület finom meg­munkálásával szinte kiemelkednek a korabeli pattintott kőkészítmények sorából. G­ondolatban lépjünk előre néhány évez­redet és vessünk egy pillantást az újkő­kori termelőgazdálkodás (Kr. e. 6-3. évezred) legfontosabb eszközeire: a kőbaltákra és kő­vésőkre. L. Frobenius afrikai természeti né­peknél figyelte meg a kőbalta készítésének hosszú munkáját. A megfelelő nyersanyag körülményes kiválasztását, a formálás nyu­godt gondosságát, a nyéllyuk kifúrásának tü­relmet kívánó mechanizmusát. De talán en­nek ismerete nélkül is, az öt-hatezer éves, finomívű kőeszközök láttán már kétkedés nélkül állapíthatjuk meg: készítőik azon túl, hogy munkavégzésre alkalmas szerszámot hoztak létre, valami olyan „pluszt” tettek hozzá, ami a kor emberének a szép, a harmo­nikus iránti fogékonyságát igazolja. Feltétele­zésünket más oldalról is alátámasztja, ha megemlítjük: annak ellenére, hogy bizonyos munkafolyamatok elvégzésére úgy is megfe­leltek volna, elnagyolt, durva kidolgozású kőeszközök nem kerülnek felszínre az új­kőko­ri településeken. A kő, agancs, csont szerszá­mok esetében - bár tudjuk, ez csak részben igaz - a tárgy készítője és használója elméletileg azonos volt. Érdekes változást hozott a fémeszközök megjelenése. Fontos határkő volt az első tö­meggyártásra is alkalmas fém, a bronz feltű­nése. Egyiptomban és Mezopotámiában a Kr. e. 4., Délkelet-Európában a Kr. e. 3., míg a Kárpát-medencében a Kr. e. 2. évez­redben kezdődött a helyi bronzipar kialaku­lása. Flazánk területén a bronzkor késői sza­kaszában (Kr. e. 13-9. század) már szinte minden jelentősebb település mellett működ­tek öntőműhelyek. Százszámra gyártották a sarlókat, baltákat, vésőket, csákányokat, amelyek közül jó néhány több száz kilomé­terre is eljutott a cserekereskedelem révén. Bár a kő, csont, fa(?) készítmények teljesen nem tűntek el - hiszen használatuk máig követhető - ettől kezdve az időtálló szerszá­mok anyaga többnyire a fém volt. A készítő számára elsődleges szempont lett az eladha­tóság, amelyet a tárgy használhatósága­­tartóssága-vonzósága biztosíthatott. Az „iparművészeti remekeknek” is beillő csáká­nyok már ezt a „hármas egységet” testesítik meg. A Kr. e. 12-10. században készült bronz­sarlók azonos munka elvégzésére gyártott szerszám több, egyidejűleg használt típusva­riációját képviselik. Bár valószínűleg nem egy műhely termékei, mégis a készítő mesterek formakeresésének tárgyi bizonyítékai. Mit fe­jez ki ez a formakeresés, csupán a használha­tóság fokozását vagy a mesterek esztétikai törekvését? Első kérdésünkre nemmel kell válaszolni, hiszen e típusok mindegyikéből több száz azonos korú példányt ismerünk, és ez gyakorlatilag kizárja, hogy bármelyik for­mavariáció a használat során alkalmatlan­nak bizonyult volna. Ezért a formakeresés - bátran nevezhetjük így - minden bizonnyal a jobb értékesítést kívánta szolgálni, viszont A magyarországi őskőkori népek legszebb fegyverei, „babérlevél formájú” lándzsahegyek .

Next