História 1990
1990 / 1. szám - KOVÁCS TIBOR: Ősi kéziszerszámoktól az ipari formatervezésig
Ősi kéziszerszámoktól az ipari formatervezésig Több ezer vagy sok száz évvel ezelőtt készített kő-, meg fémszerszámok és az ipari formatervezés ! Első pillanatban sokak számára talán meghökkentőnek tűnik a két, egymással látszólag semmiféle kapcsolatba nem hozható fogalom összekötése. És ez természetes, hiszen a tudomány és a technika átütő erejű fejlődése, amelynek nemcsak befogadó részesei, hanem valamely ponton mindannyian mozgatói is vagyunk, azt az érzést kelti a ma emberében, hogy mindez csupán a 20. század néhány generációjának tevékenységére épül. Különösen így van ez olyan tárgyi, szellemi, művészeti alkotások esetében, amelyek csak az utóbbi száz év gazdasági-társadalmi viszonyai között, adott technikai fejlettségi szinten jöhettek létre. Ezek közé tartozik az alkalmazott művészetek nem egy ága, többek között az ipari formatervezés is. De amíg pl. a reneszánsz és a barokk könyvművészet remekeinek ismeretében a modern könyvkötészetet és tipográfiát egy „történeti fejlődési for”mába nyúló láncszemének tekintjük, az ipari formatervezés fogalma a gyáripari-nagyipari termeléshez kapcsolódó újkori kategóriaként vált ismertté. Persze lehetne azon vitatkozni, hogy a designról valójában csak attól a „pillanattól” beszélhetünk-e, amikor egy már létező gyakorlati tevékenység elméleti körülhatárolása, definiálása megtörtént. Nyilvánvalóan nem, hiszen létrejöttének ma elfogadott időpontja egy több szálból összefonódó folyamat szükségszerű, de elvont határvonalát jelenti csupán. Kétségtelen viszont, hogy a design társadalmi hatóereje a nagy szériák gyártására képes ipar kibontakozásának függvénye volt. Ami persze nem azt jelenti, hogy a mai értelemben vett ipari formatervezés előzményeit nem találjuk meg a manufakturális, ill. a céhes ipar keretein belül, és ne kereshessük gyökereit még távolabbi időkig visszanyúlva. A szál, amelyen elindulhatunk, az az esztétikai igény - törekvés a szépre amely néha hivalkodóan, ám többnyire szolid harmóniában, olykor „mélyebb összefüggések mögé rejtve”, de megtalálhatóan jelen van minden emberi produktumban. Közülük itt a kéziszerszámokat vizsgáljuk közelebbről. A szerszámot, amely kezdettől fogva máig az ember legfontosabb segédeszköze. És annak ellenére, hogy bármely szerszám legjellemzőbb tulajdonságát használhatósága, tartóssága jelenti, úgy tűnik, már a legkorábbi munkaeszközök készítői, a célszerűség mellett, a tárgy vonzóvá tételére is törekedtek. Amennyiben így van - s hisszük, ez nem csak korunk emberének „belelátása” akkor tallózásunk a kéziszerszámok történeti fejlődésében elvezet bennünket az ipari formatervezés ősi gyökereihez. Történeti fejlődésről kell beszélnünk, mert a szerszámok használata nem ösztönös tevékenység. A változó körülményeknek és szükségleteknek megfelelő típusokat az ember alakította ki. Első pillanatban talán csak esetlegesnek látszó formájuk, vagy inkább formátlanságuk tűnik szembe. Pedig, ha jobban szemügyre vesszük ezeket a pattintással előállított kis eszközöket, bizonyos részarányosságot, az élek helyenként finom hajtását, a csúcsok kialakításának sajátos, ismétlődő jellegét figyelhetjük meg. Felfedezhető bennük valami olyan, ami amorfságuk mellett is „megnyugtató a szem számára”. Éppen ebben keresi az őskorkutatás az esztétikai törekvések feltételezhető, de konkréten nehezen bizonyítható, első jelentkezéseit. Viszont tudományos tény, hogy az eszközök vonalainak valamiféle harmóniája csak akkor jelentkezik, amikor a különböző munkafolyamatok elvégzésére legjobban felhasználható szerszámformák - típusok - kialakultak. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember a természetben tapasztalt harmóniát, az észlelt, de bizonyára meg nem fogalmazott „szépet”, kezdetben talán ösztönösen, később - évezredes fejlődés nyomán - tudatosan vitte át alkotó tevékenységébe. Úgy tűnik, efelől nem hagynak kétséget azok a lándzsacsúcsok sem, amelyeket a Bükk-hegység barlangjait lakók készítettek mintegy 30 ezer évvel ezelőtt. Egész egyszerűen: szépek. „Szerkesztett” szimmetriát tükröző kontúrjukkal, a felület finom megmunkálásával szinte kiemelkednek a korabeli pattintott kőkészítmények sorából. Gondolatban lépjünk előre néhány évezredet és vessünk egy pillantást az újkőkori termelőgazdálkodás (Kr. e. 6-3. évezred) legfontosabb eszközeire: a kőbaltákra és kővésőkre. L. Frobenius afrikai természeti népeknél figyelte meg a kőbalta készítésének hosszú munkáját. A megfelelő nyersanyag körülményes kiválasztását, a formálás nyugodt gondosságát, a nyéllyuk kifúrásának türelmet kívánó mechanizmusát. De talán ennek ismerete nélkül is, az öt-hatezer éves, finomívű kőeszközök láttán már kétkedés nélkül állapíthatjuk meg: készítőik azon túl, hogy munkavégzésre alkalmas szerszámot hoztak létre, valami olyan „pluszt” tettek hozzá, ami a kor emberének a szép, a harmonikus iránti fogékonyságát igazolja. Feltételezésünket más oldalról is alátámasztja, ha megemlítjük: annak ellenére, hogy bizonyos munkafolyamatok elvégzésére úgy is megfeleltek volna, elnagyolt, durva kidolgozású kőeszközök nem kerülnek felszínre az újkőkori településeken. A kő, agancs, csont szerszámok esetében - bár tudjuk, ez csak részben igaz - a tárgy készítője és használója elméletileg azonos volt. Érdekes változást hozott a fémeszközök megjelenése. Fontos határkő volt az első tömeggyártásra is alkalmas fém, a bronz feltűnése. Egyiptomban és Mezopotámiában a Kr. e. 4., Délkelet-Európában a Kr. e. 3., míg a Kárpát-medencében a Kr. e. 2. évezredben kezdődött a helyi bronzipar kialakulása. Flazánk területén a bronzkor késői szakaszában (Kr. e. 13-9. század) már szinte minden jelentősebb település mellett működtek öntőműhelyek. Százszámra gyártották a sarlókat, baltákat, vésőket, csákányokat, amelyek közül jó néhány több száz kilométerre is eljutott a cserekereskedelem révén. Bár a kő, csont, fa(?) készítmények teljesen nem tűntek el - hiszen használatuk máig követhető - ettől kezdve az időtálló szerszámok anyaga többnyire a fém volt. A készítő számára elsődleges szempont lett az eladhatóság, amelyet a tárgy használhatóságatartóssága-vonzósága biztosíthatott. Az „iparművészeti remekeknek” is beillő csákányok már ezt a „hármas egységet” testesítik meg. A Kr. e. 12-10. században készült bronzsarlók azonos munka elvégzésére gyártott szerszám több, egyidejűleg használt típusvariációját képviselik. Bár valószínűleg nem egy műhely termékei, mégis a készítő mesterek formakeresésének tárgyi bizonyítékai. Mit fejez ki ez a formakeresés, csupán a használhatóság fokozását vagy a mesterek esztétikai törekvését? Első kérdésünkre nemmel kell válaszolni, hiszen e típusok mindegyikéből több száz azonos korú példányt ismerünk, és ez gyakorlatilag kizárja, hogy bármelyik formavariáció a használat során alkalmatlannak bizonyult volna. Ezért a formakeresés - bátran nevezhetjük így - minden bizonnyal a jobb értékesítést kívánta szolgálni, viszont A magyarországi őskőkori népek legszebb fegyverei, „babérlevél formájú” lándzsahegyek .